Új Szó, 1979. október (32. évfolyam, 231-257. szám)
1979-10-26 / 253. szám, péntek
Hogy mihamarabb felépüljön GELMAN-BEMUTATÖ A HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZBAN lllllllllllllil! Hogy ez a Gelman mit »íeg engedhet magának! — fogalmaz a néző, aztán még jobban főiegyenesedik a székén, hogy jobban lásson és halljon. Mert alig akar hinni a fülének. Bár tudja, hogy a szocializmus küzdelmes építésének szakaszában adódnak helyzetek, mikor például egy-egy tröszt, vállalat vezetőségét nem az Össznépi érdek, hanem szőkébb csoport- érdek vezeti, mikor a demokratikus centralizmust a demagógiával érvelő egyéni érdek gyengíti, azt viszont alig akarja hinni, hogy minderről ilyen nyíltan lehet és szabad beszélni. Sőt, az előadás azt sugallja: kell beszélni. Alekszandr Gelman Aluliról tak című darabjában a szocialista elvektől nagyon is távol álló gazdaságirányítás társadalmi jelenléte mutatja magát, teljes gépezetével. Színdarabot írni a szocialista demokráciáról nem nehézségek nélküli próbálkozás, de a kortárs szovjet színpadi szerző, Gelman járatos ebben a témában. Prémium című darabját színpadon, filmen egyaránt megcsodálhattuk, Visszajelzés című színművét egyelőre csak színpadon. Mindkettővel kapcsolatban bizonygatták néhányan, hogy termelési darab, holott jóval több annál. A szocializmust építő ember erőteljes ön,megismerési törekvése, azé az emberé, aki a Gelman által hitelesen felidézett problémák okait nem csupán egyes vezetők morális gyengeségére, hanem az embereket formáló társadalmi mechanizmusokra vezeti vissza. Ilyen ember Leonyid Sindin, akinek igazgatóját, Jegorovot a tröszt vezérigazgatója, Grizsiluk mesterséges úton le akarja váltani, mert nincs ínyére Jego- rov következetessége, igazság- szeretete, pontossága, a szó szoros értelmében vett szocialista munkaerkölcse. Jegorov, Grizsilukka:! ellentétben, nem él vissza funkciójával, ami a többi, másként cselekvő vezetőnek, persze, nem tetszik. Gri- zsiluknak sem, ezért egy kolau- dációs bizottság „bevonásával“ szeretné „kifúrni“ Jegorovot igazgatói állásából. Csakhogy akad egy már-már fanatikusnak tetsző jegorov-ismerő és -tisztelő, aki átlát a szitán: Leonyid Sindin. S ez a Sindin az, aki egy gyorsvonaton néhány óra leforgása alatt bebizonyítja a kolaudációs bizottság tagjainak, hogy a pék- üzem működését igenis engedélyezniük kell, különben nagy- , nagy igazságtalanság történik. A darabnak tulajdonképpen a gyorsvonat a színhelye, s az egymást-meggyőzés a témája. Az igazságkeresés, a meghunyász- kodás, a tisztaság, a beszeny- nyezettség. A darab feszültségívét az a cselekménysorozat teremti meg, amelyben Sindin már-már megszerzi a kolaudációs bizottság tagjainak jóváhagyását: a péküzem átadásra alkalmas. Persze Gelman nem írta volna meg a darabot, ha Sindin küzdelme Jegorovért, áttételesen a jő vállalati vezetőért és vezetésért, nem az egyéni érdekért, hanem kizárólagosan a szocializmus vivőivel egyező demokráciáért sikerrel járt volna. De, persze, nem járt sikerrel. S amíg eljut a történet a nyugtalanító, a valóságot egyáltalán nem szépítgető lezárásig, nyilvánvalóvá lesz, hogy nem csupán helyi problémáról van szó, hanem a szocialista demokrácia és erkölcs alapvető kérdéseiről, amelyek a mai Szovjetunióban s valamennyi fejlett szocialista országban egyébként fontosak és közismertek: a hatalmat néhány ember magánügyének vélik a helyi vezetők. Önbírálat és változtatni akarás helyett védik rossz döntéseiket, súlyosbítva a károkat. Grizsiluk megőrzi hatalmát, de a szerző, a nézők és a színészek a küzdelemben együtt vannak Sindinnel, tudják, nem vezetés- és vezetőellenes ez a színmű, hanem valósághű ábrázolása azon társadalmi helyzetnek, amelyben néhány vezető poszton álló személy különböző okokból megszegi a szocializmus törvényeit, alapelveit. Nem látványos ez a darab, de hasznos. Nem véletlenül játsszák nagy sikerrel a Szovjetunió több színházában és a többi szocialista országban. A rendező, Pavol Haspra eleven színpadi játékká formálta az Alulírottak at, s a darab tudatos okító szellemét is sikerült megtartania úgy, hogy az nem vált didaktikussá. Nagy szerepe van ebl>en a színészgárdának. Sindin alakítója, Ivan Mistrík ismét bebizonyította kimagasló tudását; teljes egyéniséget hozott a színpadra. Gondosan felépített szerepet formált meg lvan Rajniak, Stefan Kvietik, Elő Romantík és Július Pántik is. A szereplő- gárdából aligha marasztalható el bárki. Az előadás után Sindin doboilása-dübögése a pa- naszfailon, a meg nem értés és a visszautasítás falán, mindnyájunkban visszhangzott. Akkor is, amikor a ruhatárnál egy ötven felé közeledő hölgy ezt súgta a férjének: „Hát, ahogy elnézem, ez a kommunizmus sem egyhamar épül fel.“ Ez a hölgy talán nem is tudta, hogy szóról szóra ezek a szavak hangzanak el Gelman ez idáig legjobb, Prémium című darabjának egyik kulcsjer lenetében. Talán nem tudta, de hiszem, mert vele együtt néztem a bemutatót, minden erejével, erkölcsi tisztaságával és felelősségtudatával azon lesz, hogy mihamarabb felépüljön. S a lehető legkevesebb fölösleges konfliktusokozó nélkül. Vagyis, a grizsilukok nélkül. SZIGETI LÁSZLÖ i^evelek Judithoz Goda Gábor vallomásos emlékezései Sok olvasó némi gyanakvással fogadja, ha tág tudásúnak és műveltnek, sokat tapasztaltnak tartanak egy írót. Goda Gábort ez a hármas epiteton szinte a kortársi irodalom szélére sodorja, teljesen igazságtalanul és érdemtelenül. Vajon tehertétel e a tudás, ha az nem lexikális, hanem tapasztalat és kimerítő gyakorlat árán jut az író birtokába? Vajon fölébb helyezhető az ösztönösség, az őstehetség zsenije, a parttalan kitárulkozás az értelemtől determinált lélekelemzésnél? Az önéletrajzi fogantatású Egy naplopó naplója után újabb vallomástételnek, vallo- másregénynek minősíthető Goda Gábor Levelek Judithoz című utolsó kötete. Hetvenegy levélben megelevenedik a Moszkvába emigrált és ott VÁLOGATÁS — MINDENNAPJAINKRÓL Ladislav Šichman tárlata a Majerník Galériában Ladislav Sichman szobrász- és ér^mművész 1930-ban született. Növendéke volt a kitűnő hírű horicei kőfaragó és szobrász iskolának. 1950-től 1955-ig a bratislavai Képzőművészeti Főiskolán tanult. Ezután az Iparművészeti Középiskolában a^ szobrász-szak vezetője, 1975- től a Képzőművészeti Főiskola tanára. A Majerník Galériában az utóbbi két évtized termékéből válogatott munkákkal mutatkozott be. A hatvanöt darabból álló anyag — körplasztikák, emlékműtanulmányok és vázlatok, kis méretű domborművek, plakettek és érmek — az eleven valóság formáihoz kötődnek. Témái: a mindennapok emberi történései és maga a dolgozó ember. Siehman a teljes életet figyeli. Amit lát, észlel, és megérez a világból, annak ad formát. Mint az anyag titkainak ismerője, márványból, bronzból, ólomból, eziislözött ónból és epoxidből alakítja műveit. A kort szókimondóan ábrázolja. Az ötvenes évekből származó kisméretű, dinamikus Labdarúgók, a mély érzéssel áthatott Anya, a Hegyek dala, a Polom- kán felállított Erdei munkások és frmarosok sztrájkja című műve sűrített valóság. A hatvanas években születtek a Szlovák Nemzeti Felkelést megidéző érett kompozíciók. A és az Ikarosz, körvonalai harmonikusak. A látvány hatása alatt keletkezett, tartalomban és érzelemben gazdag Öröm minden póruséiból derű sugárzik. Az érmek, a Hegesztő, a Kohász, a munkát dicsérik. A hetvenes években született alkotásokban érett művész áll elénk. Portrészobraiban a legtipikusabb pillanatot ragadja meg, (Marx—Elgels, R. J. Ma- linovszkij). Társadalmi ható- erejűek a Szlovák Nemzeti Felkelésre utaló újabb epoxid figurák, A hazáért és a Győzelem felé vezető út. Finom felületritmusukkal tűnik ki a Reggel, a Leány virággal és a Tükör előtt. A sokoldalú művész a Spartakiád ’75 ihlette munkáit a lendületes Futókkal bővíti ki. A kisplasztikák tanulmányok a monumentális művekhez. Az állatfigurák szeretettel ellesett jellegzetességeit mutatja a hatcentiméteres Őzgida, a Lnvaeskák és az ezüst fényű ónplakett négyszögbe sűrített drámai jelenet: a nyulat ádázul megtámadó sólyom. A humanista és szocialista szellemben alkotott, valóságfedezetű emlékművek, amelyeket több szlovákiai városban állítottak fel, s az épületeken elhelyezett emléktáblák nem méretüknél, hanem tartalmuknál fogva monumentálisak. fgy méltán váltak szpliemi körtu, - .....* 'ucuaii vaildtY si remlektervek, az Ejtőernyős lajdonná. BÄRKÄNY JENÖNÉ meghalt Lengyel Gyula, a Magyar Tanácsköztársaság népbiztosa lányának, Juditnak alakja. Judit 1948 ban tért haza és huszonöt esztendeig Goda Gábor hitvese volt. A csodálatos szépségűnek mondott Judit, akit az emigrációban „vörös hercegnőnek“ neveztek, nem csupán a levelekben emlékező férj, hanem barátai, ismerősei szemében is kivételes tehetségű, művelt asszony volt. Nem alkotó művész, hanem ihlető humánus egyéniség, akinek imponáló tudása és hite nélkül Goda nem tudott volna túljutni a középszerűn. Az ötvenes évek visszáságait ostorozó és leleplező A planétás ember és a többiek című 1958-ban megjelent regénye után szatirikus hajlama, alaktermő képzelete másutt lelte meg a helyes irányt, írásainak gondolati töltése elmélyült. Az okos íróból — ezt minden túlzás nélkül merem állítani — bölcs író lett. A mondottak igazolásául álljon itt néhány idézet: „Hiszek abban, amit Csehov mondott, hogy hidegen és hűvösen kell írni, kivált arról, amit forrón szeretünk.“ „Seneca bölcs ember volt, mert nem a föltámadásról beszélt, hanem arról, hogy minden napja teljék úgy a munkában és tűnődésben, hogy mielőtt átlépi azt a küszöböt, ne maradjon benne a dolgavége- zetlenség érzése.“ „... az okos, fürkésző hallgatás mindig felér egy reális vallomással.“ „Van a múltnak egy sajátságos tulajdonsága, melynek lényege, hogy az ember életében sohasem válik múlttá az, amit szeretett.“ „... nem az a hős, aki félelem nélkül áll a bitó alá, ha- nem az, aki fél, de egy egyetemes, nagy eszméért mégis a bitó alá mer állni“ Az értelmen és tudáson alapuló prózának ezt a magas szellemi hőfokát Goda természetesen nem tudja könyve minden oldalán tartani, jói megfogalmazott, kitűnő megállapításai mellett akadnak olyanok is, amelyek csavarosnak és csináltnak tűnnek, ám ezek a „szépséghibák“, bár helyenként eisziirkítik az író nyelvezetét, nem kisebbítik a terjedelmes, közel ötszáz oldalas kötet értékét. EGRI VIKTOR n arka \ Bőrka J, Hárskút Jl> (Lipovnik), Dernö (Drná va). Kovácsi [Kováčovcej, Jó- lés z (JoviceJ, Gice (Huoiu), Kuhtapolca (Kunová TeplicaJ, Páskaháza (Paškova) — sorolom a helységneve>kel és biztos vagyok benne, ezek mind eléggé idegenül hangzanak a csallóközi, bodrogközi, de még a Rimaszombat-környéki emberek fülének is. Bevallom, a rozsnyói főútvonalról — ezen „eldugottabb“ községekbe — eddig én sem igen tértem le, mint ahogy más újságírók se nagyon. Hogy mivel magyarázható ez a magatartás? Biztosat nem tudok állítani. Azt hiszem, el kény e lm esed tünk; inkább olyan helyekre járunk vissza, amelyeket ismerünk —• ahol az anyaggyűjtés is köny- nyebb, rövidebb időt igényel pítását. A fiatalok az ötvenes évek végén — az általános iskola elvégzése után — szakítva a hagyományokkal, kevés kivétellel mind továbbtanultak. Mint érdekességet megemlíthetem, hogy ebből a kis faluból eddig tizenhat pedagógus került ki, és nem kevés mérnök, más diplomás ember. A páskaháziakról a környékbeli falvakban azt tartják, hogy igen dolgos emberek és a körülményekhez rendkívül jól tudnak alkalmazkodni. Tapasztalataim szerint ebben van is igazság. Törekvésüket az is igazolja, hogy jó tíz évvel ezelőtt, mikor a szomszéd faluban, Kuntapolcán csak egy-két személyautó volt, Páskaházán már huszonegy! Persze, lettre- készségiiket nemcsak az anyagi javak gyarapodásával lehet Eldugott falu? Mentségként ez nem fogadható el, mert számunkra nem lehet közöm bős, ho.gy a hegyekkel övezett, főutaktól távolabb eső településekről időnként érkezik-e tudósítás a lapokba, vagy sem. Vagy talán elintézhetjük ezt a kérdést úgy is, hogy ezekben a kis falvacskákban úgysem történik olyasmi, ami érdekes, fölfigyeltető, elgondolkodtató lehet? Nos, én ezt nem hiszem és ebben a Páska- házán tett látogatásom is megerősített. Már régebben készültem elriie a faluba — és nem tagadom, legfőképpen a kíváncsiság hajtott, mert az egyik ismerősöm állítása szerint itt az eml»erek olyan tartalmas kulturális életet élnek, hogy azt nemcsak Pelsőcön (PlešivecJ, de még Rozsnyón (Rožňava) is irigyelhetik. Nos, azt kell mondanom, igaza volt az ismerősömnek, csakhogy ezzel a hírrel közel egy évtizedet késett. A mostani valóságot Körösi Károly, a CSEMADOK helyi szervezetének negyvenkét éves elnöke ugyanis így fogalmazta meg: — Nehéz helyzetben vagyunk. Alig akad ember, akivel lehetne dolgozni. Községünk elnéptelenedik. Tíz évvel ezelőtt több mint 380 lakosunk volt, ma 330 sincs. A mi fiatal házasaink úgy gondolkodnak, hogy egy gyerek is elég — így nagyobi) a szabadság, könnyebben élthetik az életüket. Igaz, nem mondom, utaznak, járják a világot, tanulnak is, de hazatérve valahogy nem érzik jól magukat. Ekkor aztán oldódni kezd a kötődés, erősödik a város csábítása és meg is történik a szakítás. A baj csak az, hogy a városban sem érzik igazán otthon magukat, mint ahogy itthon sem. Bonyolult összetevői vannak ennek, de egy biztos: míg nem volt így, addig nagyobb volt falunkban az összetartás és szép dolgokat tudtunk csinálni. Ennyit egyelőre Körösi Károly gondolataiból. Nézzünk most egy kicsit vissza a múltba, hogy jobban megértsük a jelent. Páskaházáról tudni kell, hogy már az 1900-as évek elején jól gazdálkodó középparasztok lakták, akik a földet úgymondván szinte hús-vér tulajdonuknak tekintették. És ez nem is túlzott állítás, hiszen nem véletlen, hogy az ötvenes években a szövetkezeti gondolatnak — éppen ezért — igen nehéz volt itt termő talajt találni. A helyzetet nehezítette, hogy a gazdák között nagy vagyonbeli különbségek nem voltak. Természetesen a szövetkezetei később megalakították és ez aztán az emberek gondolkodásmódjában vitathatatlanul nagy változásokat eredményezett. — Az ötvenes években kezdtük el tanulgatni, hogyan is kell szocialista módon élni — mondja tovább Körösi Károly. — Ugye, a szövetkezet megalakulásán kívül az iskolákban is ekkor indult meg a magyar nyelvű oktatás és ekkor alakítottuk meg a CSEMADOK-ot is. Ebben az időben döbbentünk rá arra is, hogy addig bizony eléggé elszigetelten éltünk, kevéssel is megelégedve. Megértettük, hogy a szocializmus elvárja tőlünk tudásunk gyaramérni. A hatvanas években, és még a hetvenes évek elején is elég tartalmas kulturális életet éltek. Másté Gyula vezetésével a CSEMADOK-tagok rendszeres munkát végeztek. A színielőadásokon kívül jól működött a honismereti kör, és , gyakran rendeztek író—olvasó találkozókat. Pedig akkor még kultúrházuk sem voltl Rendezvényeiket a helyi nemzeti bizottság épületének egyik nagyobb helyiségében tartották. — 1970-ben építettük fel a 200 férőhelyes új kultúrházun- kat. Őszintén mondom, szégyellem, hogy nincs kihasználva. Mostanában csak arra szolgál, hogy olykor-olykor néhányan összeverődnek ott pingpongozni, vagy billiárdozni. A hetvenes évek elején még rendszeresen járt ide a Thália, de most már az sem jön, mert az előadásokat nem tudjuk megfizetni. Azelőtt a szövetkezet is l»e l>esegített, ha kellett, de mióta Pelsőchöz tartozunk, egy fillért sem kapunk. Meg valahogy mintha az emberek érdeklődése is alábbhagyott volna. Ma már Pelsőcről vagy Kuntapolcáról nem jönnek el a rendezvényeinkre — mondja Körösi Károly a tényeket, s a lehetőségeket latolgatva így gondolkodik tovább: — Nálunk a faluban nincs ifjúsági szervezet. A fiatalok önmaguktól pedig nem mutatnak kezdeményezőkészséget. Valahogy nekünk kellene jobban törődnünk velük. Máté Gézáné tavaly megpróbált dzsesszbalettet betanítani a lányokkal, ami végül is nagyon jól sikerült. Tovább kellene ezt folytatni, mint ahogy az éneklőcsoport tevékenységét is, mely a sikeres nekibuzdulás után sajnos rövid időn belül megszűnt, író—olvasó találkozókat is rendeznünk kellene, hiszen az eddigiek mindnyájunknak élményt nyújtottak. A régi hnb épületében egy szép könyvtárat rendeztünk be, de egyelőre még nem teljesíti küldetését. És így sorolhatnám a többi lehetőséget, amelyek a rendelkezésünkre állnak, csak élnünk kellene velük. Ügy tapasztalom, Körösi Károly aggodalma valóban megalapozott és ezért elgondolkodtató. Elgondolkodtató, mert mindez egy olyan faluval kapcsolatos, ahol ma még hat pedagógus és több más értelmiségi él. Jóllehet, a tanítóknak bőven van munkájuk az iskolában és közülük többen a Sajó Völgye énekkarban is tevékenykednek, de ha mélyebben belegondolunk, akkor mégiscsak azt kell kérdeznünk: hát kiktől várható el a falu kulturális életének irányítása, ha nem tőlük? Elfoglaltságra egyébként bárki hivatkozhat manapság, még Kőröst Károly is, hiszen a kuntapolcai Magnezit Művek tervező osztályának vezetésével neki is van éppen elég gondja. Úgy érzem, Páskaházán most azt kellene keresni, ami ösz- szeköti az embereket. Ez pedig m i n d en ek előtt önv i zsg á 1 a tót igényelne. A közösségi eszmény kialakításához, a közösségi munkához pedig elsősorban önismeretre és valóságlátásra van szükség. SZASZÄK GYÖRGY 1979. X. 26.
