Új Szó, 1979. október (32. évfolyam, 231-257. szám)
1979-10-18 / 246. szám, csütörtök
„Találd meg életed súlyúi Napjaink színháza — Ostrava '79 1. A fesztivál utolsó napján be borult. Pedig pénteken, a fesztivál utolsó előtti napján igazi vénasszonyok nyarának ürülhettek még a külfüldi és a ha zai vendégek, színészek, színházi szakemberek. Músminek, sajnos, nem nagyon ürülhettünk. Kevés jó színházi előadás, semmi vita... Nemhogy lobogás, tűz — zsarát is alig. Igaz, csütürtükön este valamennyien rémítő lázba estünk, de nem a színház, hanem a való élet csúnya játéka miatt: Viliam Záhorský a Szlovák Nemzeti Színház Platonov-elő adásának I iszonőtödik percében összeesett. Az elsó révületben azt hittem, alakít, de amikor Juraj Kukura kétségbeesetten fordult a közönséghez orvosért, belémrekedt a csend. Aztán a prágai és néhány máshonnan! kollégámmal harmincöt percig toporogtam a színház előtt, a föloldó feleletre várva: túl van az életveszélyen. Mégsem a szívroham győzött. Azon az éjszakán sokan nem aludtunk... A három-négy magas színvonalúnak minősíthető bemutató mellett volt egy valóban újat mutató izgalmas színfoltja e vasárnaptól vasárnapig tartó szemlének. És nem csak két- liárom röpke óráig engedte nézetni magát, hanem egész héten. A Városi Múzeum néhány kiállítótermében „Színházi fotográfiák“ címmel a Prágai Filmművészeti Főiskola hallgatóink ,,személyében“, mondhatni, új fotósnemzedék mutatkozott be. Aki nyilvános kritika elé lép fotográfiával, annak tisztában kell lennie azzal a törvénnyel, hogy a jó fotós a jelenségeket nem egyedüivaló- ságukban, hanem a mindenség- gel való összefüggésekben láttatja, hogy a fényképezésben nemcsak a perspektívák összeszűkítése, hanem kitágítása és pontos megfogalmazása a cél. A kiállítók tisztában vannak e törvényekkel. Nem a holt anyagot, hanem a dinamikus színházi létet fotografálják, így adva képet világszemléletükről és alapérzésükről is. Nem megcsontosodott, hanem dinamikus, vagyis állandó változásra képes területnek akarják látni, tudni és formálni a színházat, színházukat. Analitikusan látnak. Nem csupán a kész előadásokat és a színházat, de annak örömökkel és kínzó meditálá- sokkal teli vajúdásait is fókuszukba komponálják. Talán nem Is tudják önmagukról: szocio fotósok ők, a színházi valóság őszintén fogalmazó rögzítői. Egyént és társadalmi, művészi és műszaki szemszögből egyébként láttatni kívánják a színházat, s mindezt azzal a szigorú konstruktivitással, amely a színházi fényképészetet nem Illusztráló, hanem teljes értékű művészetté emeli. Ha úgy tetszik, autonóm művészetté, amely a lencse révén csökönyös öröklétet nyújt az idő mélyébe süppedő, kérészéletű színházi-színészi munkának, s társadalmi kísérőjelenségeinek. 2. Már négy órával a fotókiállítás után a város legnagyobb, Zdenék Nejedlýrôl elnevezett színházában nézhettem az első cseh realista színjáték, a Ladislav Stroupežnický tollából 1887-ben született Virtuskodó- ink legújabb változatát, amelyet a Prágai Nemzeti Színház az örökifjú Miroslav Macháéek rendezésében mutatott be a Csehszlovákiai Színházak VI. Fesztiváljának nyitó-, s rögtön tegyem hozzá, sikerelőadásaként. Macháček nem csupán formailag, de gondolatilag is újított a darabon. A múlt szá- zatli virtuskodók a mai kispolgárokat idézték, akiknek csak a nyaraló, az autó, a külföldi utazások a kényelmes élet démona a szent. A pénz irányító erejét fetisizálják. Rendezésével Macháček pontos analízisét adja a kortársi kivagyokiság hisztériájának, viszont a komikus, helyenként bohózati szituációk háttérbe szorítják az alaphelyzetből kibontható keserű, már már tragikus színezetű humor kettősségét. Macháček rivaldáját betölti a tömeg- befolyásolás, a megfélemlítés és a ravasz*ság, a koholt vádak alapján ítélkező tanácsi pro cedúra bemutatása, s háttérbe szorul a mélylélektan. Ennek tulajdonítható például, hogy Bláhaból egyértelműen pozitív hőst farag, miközben elmulasztja a hőssé válás mélyebb analízisét feltárni. Persze, a kiváló színészmozgatásnak, a zenének, a cseh filmekből jól is mert Josef Somr, Josef Kemr, Ji'ri Vala, Beďrich Prokoš, Blažena Holišová, Jana Hlaváčová, Ludék Munzar és társai egyszerű, tiszta játékának köszönhetően a darab belső erőtere térben és gondolatban egyaránt megjelenik. A vastaps után még nem sejtettem, hogy ez a jó ritmusú, feszült jelenetekre épülő előadás lesz a fesztivál leg jobb produkciója. Nem sejthettem, mert tombolt bennem a remény, amelyet az a tudat táplált, hogy az ország legjobb társulatainak találkozóján vagyok. S még a harmadik napon sem sejthettem semmi különöset, miután a Brnói Állami Színház bemutatta Kazys Saja kortárs litván drámaíró Klemens bika őfelsége című folklorisztikus, enyhén szlováckósított tragikomédiáját, Pavel Hradil romantikától (is) ihletett rendezésében, Oldrich Vykypél, Vlasta Fialová, Josef Karlik, Arnoštka Mohelská, a kiválóan éneklő Zdenék Junák és társai előadásában. Ez a szituációkban jól kidolgozott, csupán a hangsúlyokban el-eltolódó zenés előadás sem jelezte, mi várható ezután. Lelki-értelmi szeizmográfom pedig szófogadatlanko- dott és — nyilván az addig látott nyolc előadás nagy színvonalbeli különbözősége miatt — íde-oda ugrált. Még a balvég- zetűen félbeszakadt, a látott huszonöt percből ítélve színvonalasnak ígérkező Platonov- előadás után is teljes (de már nem tomboló) volt a remény, amely valójában a fesztivál ötödik napján, a Gottwaldovi Dolgozók Színháza Lear király- előadása után kezdett elhagyni. Ez volt a szemle harmadik legjobb előadása, annak ellenére, hogy a rendező, Alois liajda nem tudta megfejteni a Lear király titkát, nem tudta teljesen feltörni a darabot, s így képtelen volt a Shakespeare-mű mélyére hatolni. Rendezésében így kaphatott a megengedettnél nagyobb teret a naturalizmus, így fáradhatott ki a második felvonásra az első pillanatban lenyűgöző díszlet. A szereplők közül Zdenék Dvorák, Pavel Leicman, Zdenék Hradilák, Jarmila Doležalová és az anyaggal helyenként nehezen birkózó, de a küzdelemből legtöbbször győztesen kikerülő Roman Mec~ narowski Lear-alakítása tetszett. Említést érdemel még a Prágai Rokoko Színház Vladimír Páral A fiatalember és a fehér bálna című előadása. Eny- nyi; nem több, nem kevesebb, amiről érdemben szólhatok, persze, nem sorolva ide a két nagyszerű bábszínházi előadást. S ha már a legjobb előadásokat fölsoroltam, kötelességem a leggyengébbekről is szólnom. A Kassai (Košicef Állami Színház So/oü/í-előadásával kell kezdenem. A Vigyázz az angyalokra című publicisztikai ihletésű alkotás kapcsán azt írtam jegyzetfüzetembe, hogy nagy különbség van megjelenítés és a megjelenés között, s épp ezért nem mindegy, hogy milyen szerkesztési, nyelvi, lélektani, milyen etikai-esztétikai színvonalon állunk a történelmi haladás oldalán. A darab egyenetlenségeit fokozta az előadás. A szituációk kidolgozatlanok, a színészeknek alig van hiteles jelenlétük. Ján Hanák találó díszlete szinte kiválik az előadásból, mondhatnám, magasan fölötte van. Hasonlókat írhatnék le tr rtmravaiak Villon és társai előadásáról, a Prágai Jirí Wolker Színház mesejátékáról, s mi tagadás, a Trnavai Gyermekszínház Shakespeare-előadása sem talált az ostravai fiatalok és a színházi szakemberek megértésére. Két éjszakai, úgynevezett klubelőadáson is részt vehettem. Az egyiken Bohumil Hrabal Bambini di Praga című játékát mutatták be a šumperki társulat fiataljai — akjk semmivel sem dolgoznak magasabb szinten, mint legjobb csehszlovákiai magyar kisszín- padaink —, a másikon a plze- fii fiatalok mutatták be Robert Patrick kortárs amerikai szer ző Kennedy gyermekei című játékát, fölfigyeltető színészi tel jesítmény, rendezői megoldás nélkül. E két darab kapcsán inkább a szókimondás, a nyíltság, az őszinteség táplálta etikai értékről, mintsem az újszerűnek képzelt — ha képzelt — színpadi esztétizálásról vagy megjelenítésről meditálhatnék. 3. De töprengéseim a tizenhat előadás vajúdta eklektikus élményvilágból, hirtelen gondolatváltással, a fesztiválszervezés vonzáskörébe kerülnek. Vajon fesztivál-e az, amelyen előadás után az érdeklődő nem vitathatja meg a produkciót a társulattal? Pedig éjszakánként összejártunk a Jifí Myron Színház padlásklubjában, de nyílt viták, eszmecserék helyett négy-hat-nyolcszemközt susto- rogtunk, fröccsöztünk. Igaz, a színház mindig jelen volt, de sosem azzal a fűtöttséggel, amelyben megkérdezhette volna az ember, vajon a kisszínpa- dainkra ható és érvényes színházi formák kiüresednék, vagy avatott kézben újjászületve beépülnek színházaink általános formanyelvébe? Ezzel a kérdéssel elsőként a šumperkíakat és a plzeňieket kellett volna fag- gatóra fogni, a társulatok zömét pedig azzal, hogy a színészek fizikai és morális felké- sztiltsége-felkészületlensége mekkora mértékben volt okozója a színpadon mutatkozott disszonanciáknak? De mondom, nem nagyon zavargattuk egymást. Napközben? Délelőtt, délután előadás, este, s olykor éjszaka ugyancsak. S ha mégis akadt szabad óra? Jómagam a Fenix Kávéház fertőtlenítőtől szagos hodályában jegyzeteltem reggelenként, mert volt presszókávéjük. S ott a fesztivál másnapján, valamelyik lengyel -rádióállomás jóvoltából, újra hallhattam egyik megkopott, de még mindig kedvenc zeneszámomat: „Menj hát, s találd meg életed súlyát..." S én egyszerre gondoltam a fesztiválra és haza, a Magyar Területi Színház művészeire. Vajon kassai vagy komáromi társulatunk mikor jut el darabbal Ost- ravára? S ha nem ide, hát akkor az ugyancsak két évenként megrendezett kassai, vagy a fiatalok prešovi, illetve České Budéjovice-i fesztiváljára? Ez a négy szemle a csehszlovákiai színházak legrangosabb találkahelye. S a dal kapcsán eszembe jutott az is, hogy ezen a fesztiválon csak akkor lehet majd pontos súlyt mérni, ha az lemond sokrétűségéről. Báb- és gyermekszínház, felnőttek színháza ... Teljes képet egyik műfaj fejlődéséről sem kaptunk — csupán kérdező állapotrajzokat. Eléggé nyitottak-e színházaink? Jellemzője-e színházainknak, hogy az élet sokszínű bemutatásával tudnak szólni szocialista társadalmunkat érintő gondokról a nézők különböző rétegeihez? Igen, a fesztivál utolsó napján beborult. De a lelkekben nem, hiszen sokunkban világ- lott az az őszinte racionalizmus, amellyel — a két szervezett vitafórum egyikén — Oldrich Daňek, a Prágai Činoherný klub vezetője beszélt a cseh fiatalok világ- és színházszemléletéről. Szavai, akárcsak a fesztivál, súlypontok keresésére és meghatározására ösztökélnek. Valamennyiünket. Nézőket és színháziakat is, hiszen a nézőnek nanról napra, a színháznak estéről estére, a fesztiválnak évről évre, újra és újra meg kell találnia élete súlyát. SZIGETI LÁSZLÓ MARTA NITRANOVA és PETER OSWALD az opera egyik jelenetében. (ČSTK — Stefan Puškáš felvétele} Ítélet Ján Cikkei új operájának ősbemutatója A bratislavai zenei ünnepségek (BHS| egyik legnagyobb érdeklődéssel várt eseménye Ján Cikker nenyieti művész ítélet című operájának ősbemutatója volt. Nem mindennapi esemény ez a bratislavai közönség számára, hisz Ján Cikker operáinak ős bemutatói — kivéve első két nemzeti operáját — általában Szlovákia területén kívül — realizálódtak /Mister Scrooge — Kassel, Feltámadás —• Prága, Játék a szerelemről és a halálról — München, Coriolánus — Prága). Ján Cikker — főlegx operái révén a nemzetközi elismerésnek örvend, amit híven bizonyít a zenei világnapon (1979 október 1-én J kapott UNESCO zenei díj is, amely egyben az egész szlovák zenekultúra nem zetközi elismerését is jelenti. Az ú) opera témájául az 1847- es santiagói földrengést idéző H. Kleist-novella (Földrengés Chilében j szolgált, amely az emberi élet és lélek analizálásához teret biztosított Ján Cikker számára. Előző négy operájához hasonlóan (amelyek szin tén a világirodalomból merítik témájukat) a zeneszerző a szövegkönyv írója is, de megjegy zi, hogy felkérésére Milan Rúj fus költő szintén hozzájárult a szöveg megformálásához. A novella története 5 képbe (3 felvonásba) sűrítődik. A színpadi hatás érdekében az operában több hely jut a természeti csapást megelőző eseményeknek. Az opera cselekménye a két fiatal, Isabel és Lorenzo szerelmének tragikus sorsát követi, akiket a kor konvenciói, előítéletei elválasztanak egymástól. Az apa kolostorba száműzi leányát, aki azonban ott titokban találkozik kedvesével, Lo- renzóval. Szerelmük látható következménye miatt Isabelt halálra ítélik. A földrengés okozta pánik megmenti őt ugyan a kivégzéstől; gyermekével, Lo- renzóval és a'dajkával együtt elmenekülnek, de a hauagvó istent kiengesztelni akaró vezeklő tömeg felismeri a fiatal párt az erdőben, és végez velük. Ján Cikker zenéje a modern kompozíciós eszközök alkalmazásával szorosan követi és kiélezi a színpadi történés fe-< szültségét. Egy 20. századi opera színre- vétele nem kis feladat a rendezőnek, díszlettervezőnek és előadóművésznek egyaránt. A Szlovák Nemzeti Színház opera társulata azonban már gazdag tapasztalatokkal rendelkezik Ján Cikker operáinak szíurevé- telében. Branislav Kriška — rendező, érdemes művész ötletesen oldotta meg az opera rendezését. Legdinamikusabb a harmadik kép több síkú történésének kibontása, ahol még balettművé- szet is helyet kap (a koreográfia B. Slovák munkája | Isabel kivégzése előtti, zaklatott lelki-; állapotának megjelenítésében. Az alkotók célja nem csupán egy Dél-Amerikában játszódó 17. századi tragikus végű szerelmi történet ábrázolása, ha- • nem egy ma is nagyon időszerű gondolat kidomborítása: ,,Emberek, miért ölitek az ártatlanom kat?“ Ezt a szándékot tükrözi az opera díszlete is. Ladislav Vychodil nem törekszik korhű ábrázolásra,. díszlete kollázs jellegű, chilei környezetet idéző momentumokkal. Ugyanez mondható H. Bezáková kosztüméiről is. A karmesteri pulpituson Ondrej Lenárd, a Csehszlovák Rádió Szimfonikus Zenekarának fődirigense áll. Ján Cikker operáit jól ismerve rutinos biztonsággal irányította a zenekart, ami kiegyensúlyozott jó teljesítményt eredményezett a zenekar részéről. Elismerést érdemel az énekkar szereplése is. A szereplő szólisták közül Marta Nitranová — Isabel, partnere Peter Oswald — Lorenzo szerepében kiváló énekesi és színészi teljesítményt nyújtottak. Figyelemre méltóan tolmácsolta szerepét Oľga Hanáková (Pepita dajka), Juraj Martvoň (Don Henrico Asteron apa) és Ľuba Baricová (a zárda fejedelemasszonya). Megállapíthatjuk, hogy a Szlovák Nemzeti Színház színtársulata ötletesen, színvonalasan vitte színre Ján Cikker új operáját, s igyekezetét a közönség méltán fogadta elismeréssel. HULKÖ MARTA A múltkor olvastam egy cikkedet, mondta nagyon régen látott barátom, aki ugyanarra a vonatra szállt föl, amelyen én utaztam hazafelé, szülőföldemre. Oly sok idő múlt el utolsó találkozásunk óta, hogy egyikünk sem emlékezett rá, jobbára csak gyermekkorunkból meg a kamaszévekből bukhattak felszínre közös emlékek. Vagyis alig tudtunk valamit egymás utolsó tíz esztendeiéről. Én nem tudtam róla, hogy már szemüveget visel, hogy megnősült, hogy ötéves kisfia van, hogy legnagyobb szárazföldi kikötőnk egyik lakótelepén él kétszobás lakásban. Nem tudtam róla, hogy az országot fórja, gyakran vonatozik egyik végéből a másikba, napokig, olykor egy két hétig távol van családjától. Szlovákokkal, csehekkel dolgozik együtt baráti közösségben; elégedett a fizetésével. Beszédébe szlovák szavak, szakkifejezések keveredtek, melyeket naponta használ munkaközösségében. Megjegyezte, hogy ezeket. nem tudná magyarul visszaadni, így aztán a szakmájával kapcsolatban magam is csak annyit hámozhattam ki a beszédéből, hogy vasúti elektrotechnikus lehet, (ha egyáltalán van ilyen — teszem hozzá, mint teljesen laikus az ő területén/. Amikor a kisfiáról kezdett beszélni, akkor mondta, hogy a múltkor olvasta egyik cikkemet, gyermekvers-ayűjteményről írtam, ha jól emlékszik. Labdarózsa, nyári hó címmel. Tetszettek neki a versidézetek, valóban, még a felnőtteket is fölvidítják, mondta. Végül — utazásom legszebb pillanata volt — arra kért, mivelhogy ő járatlan a gyermekversirodalomban, beszéltek neki a gyermekversekről, aztán, ha tudok, idézzek néhányat. És mondjam meg hol találhat rá ezekre a versekre, milyen könyvekben. Nagyon szeretné a fiát meaa- jándékozni, szeretne vele együtt szavalni, vele együtt látszani a nyelvvel, zenével, ayönyörködni bennük. Fdd’g valahogy elkerültél; fiayelmét a gyermekversek, pedig iaazán naayszerű dolgok, tette hr>7.zá. Nyelvépítők — emberépítők. ( —borf 1979 X. 18 NAGYSZERŰ DOLGOKRÓL - VONATBAN
