Új Szó, 1979. október (32. évfolyam, 231-257. szám)
1979-10-02 / 232. szám, kedd
Lino Ventura és Lee Rémiek az angol film főszereplői szerencsétlenséget, tragédiát képes előidézni. Jack Gold rendező az ő sorsát követi nyomon e különös történetben. A szótár szerint a telekinesis a mozgatóerő közlése távoli tárgyakkal állítólagos természetfeletti erők közvetítésével. E megfogalmazásból is sejthetjük, hogy a filmnek vajmi kevés köze van a valósághoz, mégha alkotója a hitelesség látszatát igyekszik kelteni is. Sőt, állítását dokumentumjelenetekkel is alátámasztja, s a gondolatokat tartalmazó lélektani drámát forgatott. A filmet azonban a kiváló Richard Burton sem tudta megmenteni, hiába igyekezett egyensúlyozni. A markáns egyéniségű Lino Ventura pályafutásának talán legrosszabb bűnügyi nyomozóját alakítja. Lee Rémiek játéka pedig néhány sokatmondó szem- pillantásra redukálódik, s ez bármennyire is mutatós, igazi színészi alakításhoz mégis csak kevés.-ym1979. X. 2.- ÚJ FILMEK OLYAN, MINT OTTHON (magyar) Egy rádióműsor és a giccs Szokatlan, hogy férfi — faluról jött fiatal értelmiségi — a főszereplője Mészáros Márta filmjének. A rendezőnő ugyanis megrögzött feminista, a nők jogainak, függetlenségének következetes védelmezője, ezért meglepő, hogy korábbi filmjeitől (Örökbefogadás, Kilenc hónap, Ök keltenj eltérően nem nőt választott alkotása hőséül. Ezúttal is azonban érzelmeket szembesít érzelmekkel, tehát csak látszólag (ért le az általa választott és járt útról. Keveset tudunk a fiatalember előéletéről, az viszont nyilvánvaló, hogy otthontalan a fővárosban is, odahaza is. Ösztöndíjasként l főiskolai oktató) Amerikában járt, s késve jött haza, most aztán se családja, se állása, az otthona is üres. Nem kalandvágy hajtotta öt a tengerentúlra, hanem az önmegvalósítás lehetőségének reménye. Novák András azonban az állandó megújulásra .képtelen egyén típusa, s ha vágyát a megszokott hazai környezetben képtelen megvalósítani, hogyan is tudna helytállni idegenben. Távolléte alatt a szeretője társra talál, s még a kutyája is odalesz. A teljes bezártság állapotában vergődik, amikor találkozik egy korcs, de rokonszenves kutyával, majd gazdájával, egy gyereklánnyal. Zsuzsi árva egy népes családban, András egyedül érzi magát a társadalomban. Valamiféle apa-gyerek kapcsolat szövődik közöttük. A férfi a gyermekhez kötődik, s általa a múlthoz, jövőhöz, az otthonhoz, a faluhoz, a gyermekkor emlékeihez. Félő, hogy az eddig leírtak lapos történet látszatát keltik, holott Mészáros Márta filmje nagyon is életszerű és izgalmas. Nem a cselekmény teszi azzá, hiszen a film érzelmeket ábrázol, vagy inkább érzékeltet, sejtet, a lélek rezdüléseit mutatja. Szép film az Olyan, mint otthon, az otthonra találás költői megfogalmazása. A rendezőnő a történetet feltehetőleg két személyiségre: Jan Nowicki lengyel színész markáns egyéniségére és a tüneményes tehetségű Czinkóczi Zsuzsára építette. (Ranódy László felfedezettje, a nagy sikerű Árvácska ösztönös, igaz tehetségű címszereplője játszott már Mészáros Márta előző filmjében, az Ök kettenben is.) Játszik még a filmben Anna Karina francia színésznő, Pécsi Ildikó és Ben cze Ferenc. Említést érdemel Kern András hangalakítása a főszerepben. Turcsan László: Falu a Zoboralján Csaknem egy hónapja, a III, 5nyári művelődési tábor résztvevőjeként, az őrsújfalusi autó- campingben én is jelen voltam az utolsó napi vitadélutánon, ahol a csehszlovákjai magyar sajtó és rádió szerepéről cseréltek véleményt szerkesztők, olvasók, hallgatók. Ez a pontos helyszín és időmeghatározás már csak azéft is fontos, mert itt vetődött föl az utóbbi időben legmarkánsabban az a kérdés, amiről már ugyan régebben kívántam szólni, de eddig hiányzott a megfelelő apropó. Valóban, miért éppen ehhez az eseményhez kapcsolom mondanivalómat, amikor a giccsel, mint tárgyi és szellemi jelenséggel, sajnos, lépten-nyomon találkozhatunk. Ne essék félreértés, nem a művelődési tábort tartom giccsnek. Az említett vitadélutánon vetődött föl a giccs fogalma. Pontosabban az egyik tanár fogalmazta meg a rádióról mondott fölszólalásában, a Jubilánsok műsora című szombatonként visszatérő egyórás adással kapcsolatban. Engem sem, és gondolom a kérdést fölvető pedagógust sem elégítette (elégíthette) ki a válasz, miszerint társadalmi igény igazolja a műsor létjogosultságát. Persze, mit tehet a rádi'ó, ez esetben a magyar adás szerkesztősége, ha egy ilyen műsort anblok kap kézhez. A válaszból az is kitűnt, hogy a szlovák adásban már évek óta tartó „közönségsiker“, és nem utolsósorban a vállalkozás gazdasági sikere is, a műsor beve- zetése mellett szólt. Tekintettel nemzetiségi, kisebbségi helyzetünkre, rádiónk műsorszerkezetére (adásidejére, a mennyiségi és minőségi mutatókra és a szóban forgó műsorban többé-kevésbé föllelhető nevelő szándékra), fölvetődik a kérdés, helyes volt-e elfogadni és átvenni a Jubilánsok műsorát? Nem kerülheti el a figyelmünket az sem, hogyan fogadja a szlovák közönség és a kritika ezt a műsort. Egy héttel az említett őrsújfalusi vita után a szlovák tv-újság 35. számában nyilatkozott Ján Števček professzor, aki a szlovák nyelvű Jubilánsok műsoráról többek közt elmondta, hogy .. komikusán hat, ha egy egyébként kellemes hangú bemondónő fölsorolja az ünnepelt összes unokáját, ükunokáját, nénjét és sógorát. Ezáltal egy kimondottan szentimentális helyzetet visszájára fordít, nevetségessé tesz. A melodrámától már amúgy sincs messzire a nem kívánt komikum. Ez a műsor a túl- érettségnek azt a fokát érte el, amikor önmagát parodizálja."' Sommásan fogalmazva: a rádió a felelős azért, hogy mit és hogyan „tálal“ a hallgatóknak. Ez esetben is leszögezhetjük, hogy ha mégoly magas társadalmi igény is mutatkozik egy rádióműsor iránt — noha arról egyértelműen kimutatható, hogy giccses — a rádió kötelessége sosem az, hogy kielégítse az ilyen igényt. Már csak azért sem, mert a rádió kötelessége: nevelni. Nehezebb feladat, de (társadalmi szempontból is) hasznosabb: a jelenség, ha úgy tetszik, az ilyen igény kiirtása. Mert miről is van szó ebben az esetben. Nem keve- sebbről7“mint az annyit emlegetett emberi kapcsolatok szervezett szétrombolásár^l. Találóan fogalmazott a fiatal pedagógus örsújfalun, amikor elmondta,. RUDMÄY-MÄTINÉ Vasárnap délelőtt, a losonci (Lučenec) Nógrádi Múzeum Szabó Gyula Képtára Rudnay Gyula-matinét rendezett, amelyen Bényi László festőművész, Rudnay tanítványa és a Rudnay-monográfía írója ismertette a több évig Losoncon élő és alkotó festőművész életét, pályafutását, helyét a magyar képzőművészetben. Rudnay Gyulára tavaly emlékeztünk igazából. Születésének 100. évfordulójára a Magyar Nemzeti Galéria emlékkiállítást is rendezett. Sajnos, Losonc városa e téren egy kicsit lekésett. Teremhiány miatt is, de főként azért, mert az értékes losonci és losonci ihletésű Rudnay-képek beszerzése akkor elháríthatatlan akadályba ütközött. Most részben sikerült a nehézségek leküzdése. A Szabó Gyula Képtár munkatársai ez alkalommal több Rud- nay-képet gyűjtöttek egybe, s oki erre a délelőtti matinéra ellátogatott, annak ritka élményben volt része. SÓLYOM LÁSZLÓ Jan Nowicki és Czinkóczi Zsuzsa a magyar filmben A MEDÚZA ÉRINTÉSE (ango!) A medúza a köztudatban úgy él, hogy a tenger vizében szabadon lebegő harang vagy gomba alakú állat. A szónak van azonban egy másik, talán kevésbé ismert jelentése is; eszerint a Medúza az ókori görög mitológiában a három kígyóha- jú női szörnyeteg egyike, vagyis olyan ijesztő külsejű nőalak, akinek a fején haj helyett kígyók tekeregtek és akinek a látásától az emberek kővé dermedtek. Az angol filmnek — cselekményét tekintve — nem sok közös vonása van a görög hősmondával, a Medúza alakja csupán falitányér formájában látható a filmen, a főszereplő, egy különc és furcsa magatar- tású író dolgozószobájában. Az író telekinetikus képességekkel megáldott ember, azaz olyan egyén, aki adottságai révén bárhol a földön katasztrófát, történetet realista stílusban adja közre. A mű magas fokú mesterségbeli tudással készült, ezért megtévesztő lehet, a nézők körében valóban azt a látszatot keltheti, hogy megtörtént eseményt dolgoz fel. Valójában pedig a horror (rémtörténet) klasszikus elemeit ügyesen ötvözi a sci-fi (tudományos fantasztikus műfaj) építőelemeivel, megspékeli egy kis filozófiával (hogy sejtelmesebb és magvasabb legyen a sztori) az egészet bűnügyi keretbe foglalja, s megtoldja a katasztrófa- filmek hátborzongató jeleneteivel. Az alkotás tehát mesterkélt, szerzője matematikai műveleteket végzett, hogy kiszámítsa, melyik elemből mikor mennyit adagoljon. Remek jellemszínészeket, a szakma színe-javát szerepeltette filmjében, ezzel is azt a látszatot keltve, hogy filozofikus hogy: „Ugyan hiába tudja meg a jubiláló nagymama, vagy nagypapa a rádióból, hogy az összes rokon és ismerős ezerszer csókolja, ha ugyanakkor a népes családból, rokonságból és ismerősök közül egynek sem jut eszébe személyesen is meglátogatni őt az aggok házában." Tudom, sarkas a példa, de ha van ilyen eset, (és biztos hogy van!) akkor itt nyilvánvaló, hogy visszaéltek a rádió jóakaratával. Világosabban fogalmazva, a rádió biztosította a lehetőséget némelyeknek az alibi (ország-világ előtti szentté avatás) megszerzéséhez, potom összegért hajlandó volt magára vállalni a két fél közti közvetítő szerepet. Meggyőződésem szerint így pontosabb a megfogalmazás: a két felet elválasztó szerepet. Fölöttébb hálátlan szerep ez akkor, amikor még annyian vagyunk, akik jobban szeretjük a kézszorítást, a jókívánsággal járó puszit, vagy legrosszabb esetben egy gratulációkkal teletűzdelt szenvedélyes, kézzel írott (nem írógéppel!) levelet, az ilyen hamisan csillogó, jól fésült, sorozatban gyártott, túltechnizált formáknál. Ha már itt tartunk, fölvetődik egy további kérdés: mennyiben létezik az ilyen típusú műsorok iránti társadalmi igény, hogyan kéne ellene hatásosan harcolni? Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk, azt is meg kell vizsgálnunk, hogy hol keletkezik, milyen miliőben élhet az ilyen kívánalom. Az első' tudatformáló hatást a család gyakorolja a gyermekre, ez után következik az iskola, de nem lebecsülendő az utca sem, vagy szélesebb felfogásban a családon és az iskolán kívüli közösség. Vegyünk példának egy családot. Legyenek azok akár Ojgazdagék. Újonnan épült házuk számtalan szobájában csecsebecsék, ízléstelen nippek jelzik világjárásuk útvonalait. A falakon — ugyancsak a jómódot jelezni hivatott — pazar rámákba foglalt festmények, témában három műfajt karolnak fel: tájképek, [buja erdei növényzet, előtérben párjukat hívogató szarvasok], portrék [negédes pozitúrákban szerelmüket valló daliák] és csendéletek [ételtől, italtól roskadozó asztalok]. Ezek a házaló „művészeknél“ megrendelt „remekek“, [mind olaj!] mindössze pár száz koronába kerültek ugyan, de jelenlétükkel akár egy életen át fertőzhetik a családtagok szépérzékét. Kit lenne hatásosabb megbüntetni ebben az adok-veszek játszmában? Természetesen a házaló álpiktort, ő ugyanis rendszerint a portékája valós értékét is ismeri. Egyik ismerősöm mesélte, hogy az első három hónapban, miután beköltözött az új lakásba, szinte minden hétvégén ostromolták katalogizált kínálataikkal az önmagukat festőnek valló iparosok. Hozzáteszem, rossz iparosok. Amint azt az Űjgazdagékról elképzelt — de a valóságtól gyakran nem is olyan távoli — példa is mutatja, a giccsveszély több irányból fenyeget. A már említett közegek csak az elméletben választhatók külön ilyen éles kontúrokkal. A gyakorlatban erős kohézió tapasztalható a három terület közt. így a szülő a munkahelyről, baráti látogatásból és még sok mindenünnen hozhatja otthonába a giccs bacilusát. Persze ugyanígy fordított hatás is érheti, minek következtében leaggatja lakása falairól a már említett „műkincseket“. Bár valljuk meg, ez a fordított folyamat ritkább. Talán csak az iskola az a terület, ahol még ma sem hódít jelentősebb mértékben a giccs szeretete. Ezért is örültem, hogy éppen egy pedagógus szájából hangzott el a műsorbírálat. Még ma is van sok olyan szülő, aki az iskolától, és csak az iskolától várja el, hogy gyermekéből tisztességes és okos ember legyen. Valóban ez az iskola feladata, de nem csak az övé. Ha a gyermek ízlését a család és a szélesebb közösség elferdíti, az iskola szinte leküzdhetetlen feladat előtt áll. Gyakran a gyermek iskola iránti tisztelete rendül meg akkor, amikor állandó ellentétet tapasztal az iskola és a család között. Végül tudni kell azt is, hogy a tanár is közösségi lény, így ő sem mentes az ízlést romboló hatásoktól. Ezért is nagyon fontos, hogy a tanár (a gyermek szemében a társadalmi példakép) mindenkori megjelenése a gyermek eiőtt az osztályban, vagy azon kívül, kifogástalan legyen. Az eddig elmondottakból könnyen kiszűrhető egy téves következtetés, miszerint az, aki kinőtte az iskola padjait és nem sajátított el egy minimális jó- ízlést, az már el sem sajátíthatja. Nos, ez nem igaz. Kellő útbaigazítással felnőttkorban is alakulhat ízlésünk, persze, ha magunk is akarjuk. Éppen ezen a területen vívja sajtónk és rádiónk dicséretes harcát a giccsel. Az ő érdemük, hogy az utóbbi időben a jóízlés egyre nagyobb teret hódít. Kár lenne, ha az olyan típusú műsorok, mint a Jubilánsok műsora is, tönkre tenné a több éves fáradozással elért, immár gyümölcsöző eredményes munkát. KESZELI BÉLA