Új Szó, 1979. szeptember (32. évfolyam, 206-230. szám)

1979-09-03 / 207. szám, hétfő

Victor Vosorefy filfaTrfld färíoto Pécseit P écs a történelmi műemlé" kék, múzeumok, képtá* rak s a pezsgő kulturális élet városa. Magyarországnak kevés hasonló építészeti és művé’ szeti atmoszférájú középvárosa van, amelyben olyan szerves egységbe olvadna a történelmi múlt és a jelen, épületekben, szobrokban, műkincsekben, iparművészeti díszítésekben és képzőművészeti alkotásokban, mint ebben a dél-dunántúli vá­rosban, ahol a régi hagyomá­nyok kultúrértékei és a modern civilizáció vívmányai harmoni­kusan élnek együtt. A városné­ző idegen a bőség zavarával küzd: mit látogasson meg előbb. A remekmívű barokk székesegyházat, Lotz Károly és Feszty Árpád freskóival? A tö rök uralom idejéből fennma­radt Gázl Khasin vagy Jakouált Hasszán dzsámiját a mellette álló minarettel, esetleg Idrisz Baba türbéjét? Vagy inkább a Janus Pannonius Múzeum öt épületben elhelyezett gazdag anyagát — állandó kiállítása­it, a Csontváry Múzeumot, a Vasarely Múzeumot, u Modern Magyar Képtárat, amelyben ottjártamkor épp Amerigo Tot (Tóth Imre) és Vitz Béla tár­lata volt látható? Netán a Zsolnay-gyár világhírű porcé- lánkiállítását? Az idei nyáron harmadízben néz­tem végig festésze­ti tárlatait — köz­tük a Vasarely Mú­zeumot. Az első al­kalommal tárlatve­zető kíséretével is­merkedtem a kiál­lított művek szo­katlan formavilá­gával. Nem a mtt- értő szemével, ha­nem a modern kép­zőművészet iránt megnyilvánuló kí­váncsisággal, utóbb pedig Vasarely mű­vészetének mindig új élményt és lel­ki tartalmakat ka­varó hatása alatt csodáltam meg tár­latát. Vidor Vasarely — Vásárhelyi Győző — Pécsett született 1908-ban. Művészeti tanulmá­nyait Budapesten, a Podolini- Volkmann festőiskolában kezd­te 1927-ben, majd 1928—29-ben Bortnyik Sándor „Miihely“-ében képezte magát tovább. 1930- ban Párizsban telepedett le, azóta ott él, francia állampol­gár. 1940-ig munkásságára a grafikai művek jellemzők, il­lusztrálással és alkalmazott grafikával foglalkozott. Művé­szete gyökerei a Bauhaus isko­láig nyúlnak vissza; mindene­setre távoli ihletője a képző­művészet modern építészethez' kötött továbbfejlesztésére irá­nyuló törekvésében. A sík-ábrázolás újszerű tér- problémái foglalkoztatták leg­inkább. Ennek a korszakának közismertebb alkotásai a Zebra és a Zebrák című, művészete reklám-emblémájaként is hasz­nált, nagyméretű gyapjú fali­szőnyegei. Több más munkáján az egymásra vetített párhuza­mos vonalak permutációját és az így elért perspektivikus ha­tásokat vizsgálta. A 1935-37- ben készült tanulmányain a szürreális megoldásokon azon­ban már túlmutatnak a négy­szöggel és a sakktábla-motívu­mokkal végzett kísérletei. Az Arlequin-sorozata már teljessé­gében magában hordja a tér-illu­zionizmust, 1944-től kezdett rendszeresen festeni. Útkeresé­sének mintegy tízéves korsza­kát „tévutaknak“ nevezi. 1947 után alakult ki jellegzetes stí­lusa. Ettől kezdve képei geo­metrikus elemekből állnak, amelyek kompozíciója a néző­pont változtatásával együtt vál­tozik. irányzatát kinetizmusnak nevezi. Letisztult formanyelvé- nek első jelentős állomásához Krakkóban — a fővdnek A tér-illuziortizmus művészete 1949-ben érkezett el; 1950-ben a párizsi Denise René Galériá­ban mutatta be műveit. Ezen a tárlaton már a kísérleti sza­kaszon túljutott, céljaiban meg­bizonyosodott művész állt kö­zönsége előtt. A következő években csoportos tárlatokon szerepelt a skandináv államok­ban és Sao Paolóban. Törekvé­se a művészi önmegvalósítás konkrét feladatain túl a mo­dern építészet anyagaihoz illő új ornamentika kialakítása. Esz­ménye a sokszínű város, amint .Victor .Vasarely egy 1953-ban tett nyilatkozatá­ban mondta: „A műalkotás ak­kor válik teljessé, ha behatol a társadalmi rétegekbe és köz­kinccsé lesz“. Közösségi elképzeléseinek megvalósítására 1954-ben ka­pott lehetőséget. Az épülő ca- racasi egyetemi város részére három jelentős művet alkotott, amelyek a kinetizmusnak és az általa hirdetett színes város eszméjének építészetben alkal­mazott első példái. Akkoriban készültek műveiről az első nagyméretű, gyapjúból szőtt fa­liszőnyegek is. Különösen érté­kes példányok láthatók ezek­ből a Múzeumban, fekete-fehér és színes változatokban egya­ránt, mint például az Orion- Blanc, a Május, az EG—1—2, a Dia Argent, a Maamor vagy a Vonal-Fegn. Ugyancsak látvá­nyosak a plasztikus tér-illúziót keltő, színes Vega-Sakk és a fekete-fehér Cheyt-Pyr. Egyre fokozódó sikereit 1955- től napjainkig nagy nemzetkö­zi elismerést jelentő, közel hu­szonöt kitüntetése — köztük a Francia Becsületrend és a Gug- genheim-dij — jelzi. A hímév nem hullt ingyen az ölébe. Mű­vészete világszerte feltűnő ér­deklődést váltott ki. 1930-tól 1975-ig Stockholmtól Johannes­burgig és Tokiótól Buenos Ai- resig százhatvanat meghaladó Húszrészes közös film A második világháborúról iszóló, húsz részből álló szov­jet—(amerikai dokumenitumfil- met, amelynek címe „A döntő front", az NDK televíziója most mutatta be. A film olyan do­kumentumokat mutat be a szovjet hadseregnek és lakos­ságnak a hátországban a fa­siszta agresszió ellen vívott ál­dozatos küzdelméről, amelyek mindeddig még nem kerültek nyilvánosságra. A művészeti vezető a világszerte Ismert szovjet do kumentumí i 1 mes, Ro­man Karmen volt, aki a máso­dik világháború idején maga is a fronton forgatott. A kommen­tátor* Burt Lancaster amerikai színész. A film elkészítéséhez 500 szovjet rendező, operatőr, pub­licista és ka tornai szakértő, va­lamint számos amerikai szak­ember másfél évi munkával né­zett át szovjet, amerikai, an­gol, japán, valamint fasiszta német archívumokból származó, 3 millió méter hosszúságú film­anyagot. Az Egyesült Államokban, ed­dig 30 millió néző látta a fil­met, amely 1978-ban New York­ban megkapta a nagydíjat és a miamii filmfesztivál díjával is kitüntették. A Szovjetunióban, ahol a mozi változat elkészítése után most a televízióban is su­gározzák, külömdíjat és a zsűri díját kapta meg az ashabadi filmfesztiválon. Soík európai, amerikai és ázsiai ország, vala­mint Ausztrália folyamodott a dókumentumfilm vetítési jogá­ért. (»i egyéni kiállítást rendezett; a művészt és munkásságát köny­vek sorozatai, épületeken meg­valósított alkotásai értékelik és bizonyítják. Az akkor már világhírű mű­vész 1968-ban vette fel a kap­csolatot szülővárosával. Negy­venkét szerigráfiát adományo­zott a Janus Pannonius Múze­umnak, amelyekből 1969 már­ciusában kiállítást rendeztek Pécsett. Még az év őszén került sor gyűjteményes kiállítására Budapesten a Műcsarnokban. 1971-ben újra ellátogatott Pécs­re. Közte, a megye és a város vezetősége között megegyezés született a Vasarely Múzeum létrehozására, amelyet szülőhá­zában, a Káptalan utca 3. sz. épületében helyeztek el. 1974- ben újabb kiállítási anyaggal gazdagította a Múzeumot. Saját alkotásain kívül átadta felesége, Claire Vasarely válogatott gyűjteményét, valamint a kor­társ külföldi művészek néhány jeles művét is. Claire Vasarely festői mun­kásságát egyébként férjével együtt szintén Budapesten, Bortnyik „Műhely“-ében kezdte. Művészeiének alakulására a Bauhaus iskolája és a magyar főikről volt a meghatározó. A Vasarely Múzeumban kiállított művei közül a Conte de Fees és a La princesse című falisző­nyegei, valamint a Soleil noir és a Cellules c., gazdagon de­korált, mesebeli hangulatokat ébresztő s jelképes elemekkel motivált képei emelkednek ki. Victor Vasarely művészi mód­szere már eddig is újszerűséget jelentett a városképek díszíté­sében, s mintha Pécs új város­negyedei, az Uránváros és a mostanában épülő kertvárosi lakótelep architektúrájában is éreztetné hatását. A változa­tos ornamentikájú háztömbök a közösségi művészet létrehozásá­ra irányuló szándékát testesítik meg, amely szerint lehetséges a modern lakótelepek sivár egy­hangúságának feloldása. MIKUS SÄNDQft Krakkónak szentelte augusz­tusi (egyben 200., tehát jubi­leumi) számát a Lengyelország című folyóirat, mely havonként jelenik meg Varsóban, magyar, orosz, német, cseh és szlovák nyelven. Azok kedvéért, akik még nem találkoztak ezzel a társadalmi, politikai és Irodal­mi képes folyóirattal, azt is elmondjuk, hogy a ti zen hetedik évfolyamában jár, és a Polska Agemcja In ter press adja ki. szí­nesben. Legújabb száma, mint emlí­tettük. Krakkót hozza közeibe, önnek a csodálatos történelmi városnak a múltját és jelenét, számos rövidebb hosszabb írás­ban, sok-sok fényképpel. A sok írás közül csupán egyet emeJünk ki, elsősorban időszerűsége miatt: „Krakkó műemlék jellegű urbanisztikai együttese is bekerült az UNES­CO által készített — az egyetemes emberig kultúra leg­értékesebb hagyatékait őrző építészeti alkotásokat felsoroló csupán tizenkét urbanisztikai komplexumot tartalmazó — nemzetközi műemléki nyilván­tartásba. A nyolc legjelentő­sebb királyi rezidencia között ott találjuk a Wawelt is, »Len- gyelország szimbólumát”. Krak­kó különleges város. Hét év­százada kulturális és kereske­delmi élete a középkorban ké­szített tervek szerint épült köz­pontban zajlik, mely azóta sem vesztett az előnyös és átgon­dolt építészeti megoldásoknak köszönhető »használati értéké- ből«." Ezzel kezdődik Melania Wieilensika Újjávarázsolni a vá­rosit című cikke, mely azzal kapcsolatban született, hogy megkezdődik, ille.tve már meg is kezdődött Krakkó felújítása, szinte az egész ország összefo­gásával. Hogy miért csak most? Közismert, hogy Krakkót elkerülték a háborúk, és, mint azt egy másik cikkben olvas­hatjuk. Lodž mellett ez a má­sik város, ahol a feilszabadu- lást nem romok között fogad­ták az emberek. Vagyis előbb a részben vagy teljesen elpusz­tult városokat, településeiket kellett helyreállítani, természe­tesen a műemlékekkel együtt. De már Krakkó sem várhat to­vább, „az ország e legrégibb és műemlékekben leggazdagabb városa felett megjelent a pusz­tulás veszélye“. Megemlíti a szerző, hogy a rongálódási fo­lyamat tulajdoniképpen a XVII. században kezdődött, egyebek a házak „szipolyozó“ igénybe­vétele, a tatarozást időpontok be nem tartása, a tét keiknek a lego'lcsffob kivitelezésű házak­kal való beépítése miatt, közre­játszott továbbá a volt csator­nák fölötti építkezés, aminek az lett az eredménye, „hogy a házak alapjai egyenlőtlenül süllyedtek a földbe“. A leg­utóbbi évtizedekből említhet­nénk a közlekedés, a megnöve­kedett gépkocsiforgalom, vala­mint az ipari égéstermékek ká­ros hatását, (a 700 ezer lakosú Krakkó ipari centrum is. az or­szág termelésének 4,8 százalé­kát, a teljes acél- és alumí- niumtermelésnek több mint 50 százalékát szolgáltatja). Mondanunk sem kell, a fel­újítás nem egyszerű, és nem egy-kéf évig tartó munka. Nem­zedékek vesznek majd benne részt, sokféle szakterületről. „Amikor a régi lakóházak jel- újításához fogtak a szakembe­rek. kiderült, hogy nem a fa­lakkal, hanem az alapokkal van baj — írja a cikk szerzője —, éppen az alapok igényelnek legtöbb figyelmet. A gótikus, reneszánsz lakóházak, a barokk paloták és klasszicista stílus­ban épült középületek repedező falai jelezték, hogy feltétlenül meg kell vizsgálni nemcsak az alapokat, hanem az altalajt is. És ekkor a szakemberek egy másik, föld alatti Krakkóra bukkantak ... Óriási, a száza­dok folyamán egyre gyarapodó mérnöki munka, mely maga is értékes műemlék ... Régi, né­hol beomlott vagy megrongált több száz kilométer hosszú föld alatti csatornarendszerről van szó." Föld feletti munka, méghozzá halaszthatatlan: a légszennyeződés csökkentése. Nem kétséges, hogy a város megmentéséért indított csata sikerrel jár, hiszen Krakkó ügye az egész lengyel nemzet ügye. Például: június végéig 50 000 000 zloty érkezett be a Krakkói Műemlékfelújításí Igazgatóság csekkszámlájára, az egyéni adományok közül a legmagasabb elérte az 5000 zlotyt. A társadalmi műemlék- védelmi bizottságnak tagja szá­mos párt- és állami vezető, köztük — a bizottság élén — Henryk Jablonski, az Államta­nács elnöike. Számtalan egyéni és kollektív felajánlás szüle­tett a munkálatokkal kapcso­latban. És sorolhatnánk tovább azokat a tényeket, ameJyeik az összefogás nagyságát, erejét jelzik, no meg azt, hogy fele­lősen gondolkoznak fis gondos­kodnak a város mintegy 3 500 műemlékéről, amelyek közül ezernéi több a kiemelkedő mű­vészeti és történelmi érték, nem beszélve aztán a mintegy félmillió műkincsről. Tehát fokozatosan megújul Krakkó. És úgy igyekeznek az illetékesek, hogy továbbra is Krakkó maradjon — a lengyel nemzet és hát a világ számára is. —bor A művészeti haladás útjai SZOVJET KIADVÁNY A MAGYAR IRODALOMKRITIKÁRÓL Moszkvában a Progressz ki­adó gondozásában megjelent orosz nyelvű kötetválogatás a mai magyar kritikai iroda­lomból. A választékot és a szovjet szakember, illetve olva­sóközönség ízlését, beállított­ságát jól ismerő és figyelembe vevő Jurij Guszev állította ösz- sze a kiadványt. A kötet anya­gát Guszev bevezető tanulmá­nya, vezető marxista kritikusa­ink portréiból és képzőművé­szeti reprodukciókból álló ösz- szeállítás, majd a kötet szer­zőinek tudományos életrajzát dióhéjban összefoglaló rezümék és egy névmutató fogják köz­re. Maga az anyag öt ciklusban rendeződik. Az első: válogatás a kultúra és a művészet kérdé­seivel foglalkozó fontos párt- dokumentumokból. Ezt elméleti természetű tanulmányok köve­tik. A harmadik ciklus az irodalmi-kulturális örökséget elemző írásokat tartalmazza. A válogatás a magyar irodalom világirodalmi kapcsolatait do­kumentáló elemzésekkel foly­tatódik. Az ötödik ciklust Bodnár György, Koczkás Sándor és Bé- ládi Miklós összefoglalása nyit­ja meg a magyar irodalmi fej­lődés 1957—1972 közötti szaka­száról. Több írás e folyamatot konkretizálja Írói portrékban, különféle szellemi-művészi ten­denciák elemzésével. Szerzőik (köztük Szabolcsi Miklós, Pomogáts Béla, Tóth Dezső) a legközvetlenebbül ta­lálják magukat szemben az élő irodalom felvetette új problé­mákkal Guszev e tanulmányok­ban megvalósulni látja az elvi- ség és rugalmasság, marxista— leninista metodológia és az úl jelenségek iránti érzékenység, pártosság és tudományosság egységét. Bevezetőjében elsősorban az elvi oldallal, a kritikák mar­xista arculatát biztosító krité­riumokkal foglalkozik, és válo­gatásában is ezeket domborítja ki. Gondolatmenete a követke­ző: Magyarország — feíjlett szocializmust építő ország. Iro­dalma azért tanulságosan és konstruktív módon reagál azok­ra a kérdésekre, amelyeket a társadalom fejlődésének ez a stádiuma vet fel. A kritika fel­adata a mai valóság és az iro­dalom közötti optimális megfe­lelés ellenőrzése, ennek a fel­adatnak a maradéktalan elvég­zésére pedig csak a marxista kritika képes. Az első négy ciklus anyagá­ban — különböző oldalairól — az a hatalmi-szellemi bázis tá­rul föl, amely lehetővé teszi, hogy az élő irodalom konkrét problémával a marxista kritika úgy nézzen szembe, ahogyan azt az ötödik ciklus írásaiban láthatjuk. Az első ciklus doku­mentumai szemléltetik azt a módot, ahogyan hazánkban az irodalmi és művészeti élet párt- irányítása megvalósul. A máso* dik ciklus elméleti tanulmá­nyai többségükben a szocialis­ta realizmus és a pártosság problémájának megvilágítására vállalkoznak, illetve vitát foly­tatnak bizonyos polgári néze­tekkel. A kulturális örökség elemzése ebben a kontextusban a szocialista, illetve forradalmi tradíció felelevenítését, értéke­lését jelenti, ahogyan a szer­kesztő bevezetőjében is kizáró­lag a magyar marxista esztéti­kai-kritikai gondolat előtörté­netéit vázolja fel. Ugyanígy, a magyar és a világirodalom kap­csolatának vizsgálata ebben a válogatásban a magyar és az orosz, illetve szovjet irodalom, kölcsönhatásának tárgykörére összpontosul. A kötet összeállítója szuve­rén gondolkodásmóddal, elvek­kel, érték-kritériumokkal ren­delkezik tárgyát illetően és ezeket' következetesen alkal­mazza. Színvonalas írások kö­zül válogatott és jellemző da­rabokat vett fel gyűjteményé­be, így a kötet tanulságos ké­pet nyújt a szovjet olvasónak napjaink magyar marxista iro­daim i-Tnfiv'^rti kritikáfáról. TVERDOTA GYÖRGY 1979. IX. 3.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom