Új Szó, 1979. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)
1979-08-30 / 204. szám, csütörtök
Pótolni évszázadok mulasztását PEDAGÖGUSSZEMMEL A HÁTRÁNYOKRÓL Végh Antal novelláját olvasom a Látóhatárban. Csóka, a szemfüles, ragaszkodó, tehetséges, jó megjelenésű cigányfiú sorsa megdöbbentő vádirat ellenünk, a pedagógusok ellen. Pedighát a negyedszázados pedagógussorsom eléggé meged- zett már, s immunissá tett a beolvasásokkal, zaklatásokkal szemben is. Végh Antal célja valószínűleg nem is a pedagógustársadalom felelősségének bemutatása volt. De mert hiteles környezetrajzot adott, végső soron világos, hogy Csóka sorsa azért futottt zátonyra, mert analfabéta volt. Vajon hány kis Csóka va- gánykodilí most iskoláinkban? Hány l _,ányfiú és cigányleány? Sokan vannak. De van-e elég szelíd türelem, megértő szeretet, szigorú következetesség és pedagógiai tapintat a tanító nénikben, akiknek szelíd-szigorú szavakkal be kell törniük a faluvégek kis vadó- cait az iskolapadba? Betörni úgy, hogy ők ne érezzék betörésnek. Tudom, nehéz. Sokszor meg kell fogni a masza- tos kezüket, míg elérjük, hogy a ceruzát a mutatóujj vezesse. Győzni kell türelemmel a naponta szétrepegetett füzetek, elveszett ceruzák, salátává tépett könyvek kálváriáját. Naponta pótolni kell — s ez nem csak türelem, hanem anyagiak kérdése is. Mi hát a teendő? Nem a pedagógiai maximalizmus íratja le velem, hanem a tapasztalat: szoros kapcsolatot kell teremtenünk a szülőkkel, s ha bennük sincs elég felelősségtudat, a nagyszülők szeretete még mindig segíthet, csak helyes mederbe kell terelnünk, unokáik valódi érdekeire kell irányítanunk a figyelmüket. Ez nehéz, munka- és időigényes megoldás, a lehető legnehezebb a környezet, a cigányszárniazá- sú szülők, nagyszülők nevelése, de a legcélravezetőbb. A pedagógus konszolidált körülmények közt, távlatokban gondolkodva dolgozik, munkájának súlypontja — épp a konszolidált társalalmi körülményeknek köszönhetően — a pedagógiai, az oktató-nevelő tevékenységre helyeződött át. Sokan ott építkeznek, ahol tanítanak, ez azt jelenti, hogy hosszú távon is abban az iskolában kívánnak tanítani. Ilyen körülmények közt a jól felfogott érdekük is azt diktálja, hogy rászánják uz idejüket, rááldozzák képességüket a pedagógiai munka kedvező légkörének megteremtésére. Ehhez kevés az adott iskola, egy-egy pedagóguskolleklíva jó légköre. Ez az alap, de nem elég. Kell az is, hogy a szülő, a család érezze, tudja: abban az iskolában minden az ő gyermekéért történik — nemcsak a központi fűtést szerelték be miatta, de érte van minden óra, minden perc, ráirányul a pedagógus minden törekvése. Ha ezt érzi, nyert ügyünk van. Akkor a szülő egyet akar velünk. Mert a szülő szereti gyermekét, de nemzedékek rossz tapaszta, # I l ^ y t ml Gerstner István: Duna menti táj latait hordozza az idegeiben, nem csoda, ha olykor bizalmatlan. A szülő csalhatatlanul megérzi, szereti-e a pedagógus az ő kisfiát vagy kislányát. Nem kedveskedéssel, mindent elnézéssel, hanem törődéssel, gondoskodással szereti. Abból, ha a pedagógus nemcsak feladja a leckét, hanem kíváncsi rá, megtanulta-e, leírta-e a gyermek, amit feladott, értékeli a törekvését, de azonnal észreveszi és jelzi a szülőnek is a hanyagságát. Tapasztalatból tudom, hogy ezt végigcsinálni óráról órára, napról napra — nehéz. De más választásunk nincs, ha el akarjuk érni, hogy a cigánygyerekek legalább egy részét behozzák annak a lemaradásnak, amelyért ők semmiképpen sem felelősek. Mert szocialista társadalmunkban egyenlő jogokat biztosítottunk a társadalom egyenlő felelősséget vállaló tagjainak. Végre rendis ruhához, lakáshoz, rendszeres étkezéshez juthatnak a csillogó szemű kis cigánygyerekek is. Lehetőségük van a továbbtanulásra. De a lehetőség nekik ma még kevés. Túl messziről indultak, . elfáradnak a sok új benyomástól. Olyan követelményrendszerrel találják szemben magukat, amely idegen minden idegszáluknak, ellenkezik a7. idegrendszerbe évszázadok során beépült reflexekkel is. Ezt az évszázados örökséget senki és semmi más, csak a pedagógus felelősségtudata, okos szeretete tudja helyes irányba terelni. Van bennük életrevalóság, fejlett közösségi érzés, szépérzék, művészi hajlam, okosság, csak elő kell bá-‘ nyászni a bizalmatlanság rétegei alól. Nehéz munka, ideg- rendszert őrlő munka, és egyáltalán nem látványosak az eredményei. De ha elérjük azt, hogy minden cigányfiatal érdeklődve, mohó kíváncsisággal üti fel a könyv fedelét, értő szemmel futja be szeme a sorokat, évszázadok mulasztását pótoljuk. A nemzetközi gyermekévben minden gyermekért többet teszünk egy kicsit, mint úgy általában. Alkalom ez arra is, hogy elgondolkodjunk, mit és hogyan tehetünk még többet a cigánygyerekekért is, hogy valamit behozzanak hátrányaikból. TÖRÖK ZSUZSANNA Nyírfa, a niagasbtsti Jubileumi tv-drámák az NDK-ban Az NDK-ban mintegy száz tv-Játékot, illetve tv-filmet készítenek évente. Az idén számos alkotás született és születik abból az alkalomból, hogy harminc évvel ezelőtt alakult meg a Német Demokratikus Köztársaság. Ösztönözték a tévéseket azok a jó visszhangok is, amelyeket régebbi, közvetlenül a megalakulás előtti és utáni korszakkal foglalkozó alkotások váltottak ki, sőt, a későbbi újravetítésüket is üdvözölték a nézők. Érdekes, hogy a legtöbb történelmi tv-dráma fiatal rendező műve. Sokat tanulnak az idősebb kollégáktól a háborút át- és túlélőktől mielőtt hozzálátnak egy-egy ilyen munkához. Ez természetes, már csak azért is, mert nem könnyű esztendőkről van szó, „ezekkel az esztendőkkel tapintatosan kell bánni“, ahogy azt a nyár elején rendezett Arany Prága nemzetközi tévéfesztivál egyik sajtóértekezletén mondotta az NDK televíziós küldöttségének a vezetője. „Voltak olyan vélemények, hogy némely témát már nem kellene érinteni, annyira elcsépelt. Például a koncentrációs táborok. Aztán született egykét valóban kitűnő film, és mindjárt megváltoztak a vélemények. Élnek még antifasiszta hősök közöttünk, nyilvánosság elé kell tárnunk életüket. Egyébként a fiatalok érdeklődnek a múlt iránt, egyre élénkebben, ez nemzetközi jelenség. Az évfordulj tiszteletére ötrészes sorozatot is készítünk, ■Hosszú út címmel.“ Uwe Zerbe (jobbra! a tv-jilm egyik jelenetében Egy másik évfordulós tv-film címe: Nyírja a magasban. Rendezője Peter Vogel, húsz éve dolgozik a tévében, operatőrként kezdte. A film története 1946-ban játszódik. Főhőse munkás, aki német katonaként harcolt, és akinek a háború után nehezen kezdődik újra az élete, lelki válságokkal küzd, végül is környezetének segítségével heilleszkedik az új társadalomba, örömét leli az építő munkában, egyszóval: van értelme az életének. A film egy, 1960-ban megjelent és már majdnem elfelejtett regényből készült. — Vonzott a főhős alakja — mondotta a rendező. — Olyan helyzetekből nő ki, amilyeneket sok-sok ember élt meg. Nem tudták, mi lesz a háború után, mit hoz a holnap. Hősünk maga is részt vett a há borúban, és mert van felelősségérzete, gyötrődik. Még manapság is találkozunk ilyen problémákkal. Nem voltak könnyű napok azok, lelki megrázkódtatásokat éltek át az emberek, halk szavú munkások, akik mégis felépítették az új házakat, új hazájukat. A film főszerepét Uwe Zerbe alakítja, igen érzékletesen.-bor Hegyeket elborulnának Látogatás egy Zobor vidéki alapiskolában Azért megyek Nagyeéténybe (Veľký Cetin), hogy megkérdezzem az iskola igazgatójától, mit szólt a Cétényke sikeréhez. No meg azért is, hogy megtudjam, milyen az az iskola, amelynek e kedves nevű gyermek irodalmi színpada először szerepel a Dunamenti Tavaszon és mindjárt győz is. A falu felett felhőtlen az ég, gyümölcsérlelő napfény zuhog a híres szőlőskertekre. Lehetne most ott valahol az igazgató, hiszen tart még a szünidő, dolog is akadna a szőlőben, de szerencsém van, az iskola melletti tanítólakás előtt üdvözölhetjük egymást. Beszélgessünk az iskolában, ajánlom, merthogy írásnak sose árt, ha a krónikás szemrevételezi a környezetet, ahol emberek dolgoznak. Sőt, csak a javára szolgál, hitelesíti az írást, még akkor is, ha a környezetből egyetlen jellegzetes külső jegy sem kerül mondatba. Az épületet nyugodtan sorolhatjuk a nagyobbak és korszerűbbek közé, levegős helyen áll, külsőjéről ítélve nem is olyan régóta. A tágas folyosón új padok fekszenek egymás hátán, még papírcsomagolásban, az igazgató irodájában kék, piros sátrak, kirándulók laktak bennük a nyáron, távoli vidékeken. — Ilyenkor, augusztus végén már sűrűsödnek, sokasodnak a problémák. De úgy jó, addig jó — mondja lendülettel Szá ráz Elek, akit rengeteg papír vesz körül, még az ablakpárkányra is jutott egy két halom. Fiatal igazgató, negyvenéves. Megkérem, fussunk végig az életén, vagy, helyesebben, az életrajzán, hiszen egyetlen ember életén sem lehet csak úgy átsuhanni, jóval változatosabb „terep“ az annál. — Valamennyi évem szép volt eddig, megtaláltam a munkában rejlő örömet. Nagy- kéren születtem. Újvárban érettségiztem, aztán barátommal nekivágtunk az életnek. Keresgéltünk, amíg meg nem hallottuk, hogy szükség van magyar tanítókra. Tizennyolc évesen lettem tanító és igazgató Alsóbodokon. összevont osztályokban tanítottam. Közben megszereztem a képesítést az 1—5-re, majd Nyitrára jártam, matematika-műhely szakosként végeztem 1964 ben. Akkor jöttem ide, Nagyeéténybe, igazgatónak. De nem igazgatóskod- ni! Ez ma sem célom. Csupán több egyéni elképzelésem volt, próbáltam valamit teremteni. Hogy volt e ellenvélemény? Anélkül nem megy. -De becsülöm azt az embert, aki vitatkozik. opponál. És igyekszem másnak is lehetőséget adni a kezdemén y ezésre. A község elnöke köszön ránk, s míg az igazgató telefonál, tőle tudom meg, hogy Nagycé- tény 2360 lelket számlál, ennek körülbelül a 99 százaléka magyar anyanyelvű. És a szaporulat? Növekszik az utóbbi esztendőkben. így aztán az iskolában mintegy 300 gyerek tanul, ebből 278 magyar osztályokban (1—9). Csak egy faluból, Nyitracsehiből (Nitra- ny) járnak ide gyerekek, évenként 40—50. A szlovák osztályokban (1—3, összevont) 21 tanuló van. És ha már a számoknál tartunk, említsük meg, az idén 21 elsős a magyar osztályban, 8 a szlovákban kezdi az új tanévet, és hát a tanulóéveket. Az iskola kísérleti iskola és egyben a Nyitrai Pedagógiai Kar gyakorló iskolája, vagyis a magyar nemzetiségű pedagógusjelöltek itt ismerkednek az oktató-nevelő munkával, tulajdonképpen itt találkoznak először, tanítóként is, egész osztályokkal. A most induló tanévben és tanévtől már csak az 1—4. osztályokban jelennek meg hétről hétre pedagógusjelöltek, mivelhogy a felsőbb tagozatra már nem képeznek Nyitrán magyar tanítókat. Ami az itteni tantestületet illeti: 21 pedagógusból áll. — Talán én vagyok a legidősebb — mondja az igazgató. — Tehát a fiatalabb korosztályhoz tartozunk, így ebből is következik, hogy ezzel a közösséggel hegyeket lehet elhordani. Annak ellenére, hogy nagy részük bejáró, önálló gazdasági egység, jól felszerelt iskola vagyunk. Ami hiányzik, a mi hibánkból hiányzik. Az természetesen nem a mi hibánk, hogy például az audiovizuális segédeszközök javításának, az alkatrészellátásnak a kérdése nincs megoldva. Hiába van öthat epidiaszkópunk, ha csak kettőbe van lámpánk. Az étkezde fölépítése sem csak tőlünk függ. Pedig nagyon kellene már, erősen érezzük a hiányát, a szülőkkel együtt. Ahogy haladunk előre, egyre inkább érzem, olyan iskola igazgatójával beszélgetek, amelynek tantermeiben magasra tették a lécet. — Elsősorban igényesnek kell lennünk. Magas szinten kell oktatnunk. Különben nem érünk messzire. Fontos a szülők bizalma. Az értekezleteken neveléssel kapcsolatos előadásokat tartunk a számukra, beszéltünk az új intézkedésekről, változásokról. Sokat foglalkozunk a szülőkkel. Nemcsak az osztályban, hanem szélesebb területeken is színvonalasan, korszerűen kell végeznünk munkánkat — a gyerekekért, akik bizony túlterheltek, ezt be kell vallanunk. Megfigyeltem az enyémet, még csak hetedikes, de korához képest többet dolgozik, mint egy felnőtt. A szülőkkel kapcsolatban még any- nyit, hogy igyekeztünk velük együtt pályára irányítani, elhelyezni a végzősöket. Az elmúlt tanévben 24 kilencedikesből 19 különböző szakmunkásképzőkbe, 2 szakközép- iskolába, 3 gimnáziumba jelentkezett, illetve nyert felvételt. A nyolcadikból 8-an távoztak, 3-an szakmunkásképzőkben, 3-an gimnáziumban, 1-1 tanuló vendéglátóipari iskolában, valamint óvónőképzőben tanul tovább. — Sikerült különösebb nehézségek nélkül elhelyezni a gyerekeket akik egyébként jól beszélnek szlovákul is. Három évvel ezelőtt voltak úgynevezett divatos szakmák. Ma más a helyzet. Száraz Elek asztalán közben újabb számok sorjáznak elő, amelyek arról tanúskodnak, hogy a tanítási órán kívül is sok-sok órát szentelnek itt a gyermekeknek — a pionírszervezetben, a tizenhárom szakkörben vagy az olimpiák idején. Nem idézek valamennyi számot, de annyit érdemes lejegyezni, hogy az elmúlt tanévben 6 járási megoldóval büszkélkedhetett az iskola, összesen 11 tanuló vett részt a vers- és prózamondók járási versenyében és a kiejtési versenyben. A kerületi döntőkbe 4 en jutottak el. És országos seregszemlén győzött a Cétényke gyermek irodalmi színpad. Hadd kérdezzem most már meg mit szólt hozzá az igazgató! — Nem vagyok elégedett soha. Jól és jobban kell dolgoznunk a szakkörökben is, az irodalmi színpadi körben is. Persze hogy örültem, de nem állhatunk meg. Úgy érzem, ki kell bővíte- nem ezt a kissé meglepő, de annál többet sugalló választ azzal, amit a Cétényke egyik vezetője, rendezője mondott másnap, négyszemközt: — Mielőtt elindultunk volna a versenyre, az igazgató végignézte műsorunkat. Azt mondta, magasabbra is állíthattátok volna a mércét, de amit csináltok, úgy látom, jól csináljátok. Segítette munkánkat, örült a sikernek. — örült az igazgató, aki hnb-titkár is, a helyi párt- szervezet vezetőségi tagja, járási pedagógiai bizottságok tagja, előadóként vesz részt a pártoktatásban. — Albumot szeretnénk összeállítani azokról a példás tanulókról, akik itt és sok helyütt az országban méltón képviselik iskolánkat — mondja végezetül. Délidőben búcsúzunk egymástól, indulok visszafelé. Útközben messziről nézek a Zobor tetejére. Mondanám, csúcsok közelében jártam én is, de így túl patetikusan hangzana, meg tán hitelrontó is lenne a mondat. Szerényebben fogalmazok: a nagycétényi iskolában, úgy tűnik, egészséges, jó erők lendítik előre, mind magasabbra az életet. BODNÁR GYULA ÚJ szó 1979. VIII. 30.
