Új Szó, 1979. július (32. évfolyam, 153-178. szám)

1979-07-05 / 156. szám, csütörtök

A színpad színei

A PRÁGAI QUADRINNÄLÉRÓL

Elszalasztott lehetőség

A csehszlovákiai magyar versanloJógiáról

Akár a mesében. Az ember belép a bábuk, a ruhák, a színek erdejébe és kószál.- Kicsit szorongva és ujjongva, kicsit megszeppenteni, mert ki tudja, honnan s mikor bukkan elő valami vagy valaki, aki öt lenyűgözi vagy sikolyra készteti. Persze, kezdhettem volna ek- kép is: Akár a színházban. Hiszen körös-körül díszletek, a világ minden tájáról ideszállí- tott kosztümök és színpadtervek tömkelege. Mégsem írhatom, hogy színházban érzem magam, mert a színészek otthon maradtak. Csak a képzelet burjánzásával erőszakolhatok a királyi és koldusi kosztümökbe, illetve azokba az alig köbméternyi teret elfoglaló makettekbe, amelyekben, még ha császárt alakítanának is, csupán babszemjankók lehetnének. így hát valahol a mese és a színház közötti hangulatot, a képzelet és a valóság találkozási pontját jelzi ez a nagyszabású nemzetközi színházépítészeti, szcenográfiai kiállítás, amelyet Prágai Quadriennálé néven ismer a világ, s amelyet az Idén több. tízezren tekintettek meg a Julius Fučík Kultúra és Pihenés Parkjának néhány kiállító- termében, valamint a Valdštejn palota lovardájában.

Ha elképzeljük a színházat, elsősorban a színészt látjuk. A színpadon szereplő alkotót, aki sír és nevet, szeret és gyűlöl, megaláz vagy fölemel, s aszerint, hogy mit csinál, miként viselkedik, részesedik szimpátiánkból. A színpadon csak őt látjuk, a színészt. Illetve hajlandók vagyunk azt hinni, hogy csak őt látjuk. Hogy ő az a ruha is, amelyet visel, ő az a szoba is, amelyben lakik, ő az a környezet is, amelyben mozog. Pedig ez csak látszólag van így. A ruha s a díszlet csak annyit az övé, amennyit élni tud vele. Egyébként a képzőművészeteké. A képzőművészet ma a színház nélkülözhetetlen társművészete. A képzőművészet segítetté a színházat ahhoz, hogy fölfedezze: a színpadtér nem lehet csupán festett illusztráció, nem lehet csupán egy- vagy kétsíkú háttér, hiszen a színpadon háromdimenziós emberek mozognak, s mint ilyenek, kiválnak az egy- vagy kétsíkú térből. Mindez a múlt század második felében kezdett kikristályosodni, amikor erőre kapott — elméletben és gyakorlatban — a többdimenziós, plasztikus, épített színpad. Egy mérnök-képzőművésznek, a svájci Adolphe Appiának (1862 —1928) köszönhetően. A svájciak elsősorban Appiával képviseltették magukat a Quad- rlennálén, úgy érzem, okosan és jogosan, hiszen Appia nélkül ki tudja hol állna ma a díszlettervezés. Ö volt az, aki a pompásan megfestett színpadi háttér helyett többdimenziós, monumentális, erőteljes ritmusú, az árnyék és a fény hatását céltudatosan alkalmazó színteret épített. Olyan színpadot, amelyen nem csupán megrajzoltak, de körüljárhatok is a díszletek. Tulajdonképpen Appiával kezdődik — illetve több száz év után, mintegy reneszánszát élve, folytatódik — a színháztörténet egyik legnagyobb erejű hatástényezőjének élete, és pedig azáltal, hogy a színpadfestészet helyét elfoglalja a színpadi játéktér kialakítása. A századforduló előtt Appiával kezdődött mindaz, ami a színpadi játékteret eljuttatta napjaink fantasztikumig fokozódó forma és vonal gazdagságához, ami a mai színházat ismét emlékeztetni kezdte a keleti fantázia színorgiájára, a világ népeinek gazdag művészetére. Tulajdonképpen vele kezdődött mindaz, amit szce- nográfiában a Prágai Quadrien- nálén láthattunk.

A tárlatot járva meggyőződhettünk arról, hogy a világ nagy szcenográfusai messze hagyták a valóság naturalista ábrázolásának igényét. Alkotásaik önálló művészi alkotásként hatnak, s mindemellett kiválóan idézik azokat a színdarabokat, amelyekhez készültek. A színpadi képzőművész mára a színész és a rendező egyenrangú alkotótársává emelkedett. Persze, ennek ellentétéről is meggyőződhetett bárki, aki végigjárta a több tucat kiállítótermet, hiszen látnia kelleti, hogy az önálló művészi alkotásnak mégcsak a csiráját sem hordozó díszlet vagy színpadtér (ilyen is volt) menynyire kirí abból az áramlatból, amelynek erejét a mai világ színpad szabályozza.

A színpadi képzőművészet napjainkra odáig jutott, hogy — például — színészek nélkül mutatja be három képben Gorkij Éjjeli menedékhelyét. A dráma súlypontjait árnyjátékkal, illetve díszlettel jelzi,

mintegy a tömörítés végleteként. Az első képben az elhi- degítően berendezett menedékhelyet gyéren megvilágítva látjuk, a másik képben ugyanezt vakító fényben, a harmadik képben a menedékhelyet szemlélhetjük az utcafrontról. A szerző, a japán Tadayoshi Ueda szerint az előadást szünetek nélkül adják elő, végig zene szól, s mindhárom kép csupán hatvan másodpercig látható. Kísérlet a díszletszínházra, mondhatnám, jelezvén ezzel, hogy a világ színházi képző- művészete eljutott oda, ahol szinte már semmi sem fokozható. És mégis ..,

Izgalmas és sajátos elrendezésű tárlattal mutatkoztak be a nyugatnémetek, gazdaggal és színpompással a szovjetek, akiknél különösen Kocsergin Eduard, a Moszkvai Kisszínház művésze, és a nemzetiségi színházak díszlettervezői tettek tanúbizonyságot fantáziakészséVladimír Farár számos cso- portkiállításon való részvétele után most egyéni tárlatán mu- ttatjta be a Majerník Galériában plasztikai munkáinak 1960-tól

79-ig terjedő válogatását. A Braitislaivában élő, 1935-ben Itt született Farár a helybeli ipariskolában Teodor Lugs tanárnál tanulta az agyáig művészetét. Utána Rudolf Pribiš érdemes művész nevelttje lett a Képzőművészeti Főiskolád. Mestere realista szemléletét követi, de formaképző módszeréitől eltér.

A 60-as években lendületesen fejlődő szlovákiai emlékműszobrászatban tevékenyen részt Vesz. A nemzeti felszabadító harcok emlékét őrzik köztéri plasztikái, dombonmű- vei és érmei. Farár erre a feladatra valóban elhivatott művész. A fasizmus áldozatta inak tiszteletére alkotott reliefen beszédes jelzések közül nyúl ki a négy erőteljes Kéz, a barna pestis elítélője. Egy másik ihlető témája és művészi megfogalmazásainak forrása a Fel- szabadulás. A senicai emlékmű figurája: a Győzelem megszegőkről. A magyarországiak kö ziil Ország Lili bábutervei voltak lenyűgözőek, a hazaiak közül természetesen Ladislav Vychodil és Josef Svoboda díszlettervei. A MATES7.-t Platzner Tibor két díszletterve képviselte. amelyek a Valdštejn palota lovardájában voltak megtekinthetők.

E rövid beszámolóban szinte képtelenség külön külön elemezni a több mint huszonöt fejlett színházi kultúrával rendelkező ország kiállított anyagát, hiszen fejezeteket írhatnék a franciák víziszínházáról, a belgák erotikus színházi plakátjairól, a japánok ugyancsak erotikus színezetű színpadter- veirőí, az Egyesült Államok kissé rideg, akadémikus ihletésű színtereiről, a holland Gal- lis Paul mozgöszínpadáról, s arról a rengeteg báburól, bábszínházi formaképzésről, amelyet Európa legjobb bábszínházai állítottak ki ezen a négy- évenként megrendezésre kerülő seregszemlén. Először láthattunk itt ilyen nagy mennyiségű bábszínházi anyagot, s nem véletlenül, hiszen nemzetközi gyermekév az idei. A gyermeki fantázia nélkül pedig nemcsak a színházi díszletekből és jelmezekből, de a színházból, mi Jtöbb, az életből is alig érthető valami. A mese és a valóság összefonódása a szcenográfiá- ban is elképzelhetetlen. Mert a színház: valóság. Tömör, fölfokozott valóság. Ezért is szerethetünk színházba járni. Akár vissza, vissza a mesébe.

SZIGETI LÁSZLÓ

mélyesítője, az íviszerűen feszüli törzsű, ujjongóan tárt karú nyúlánk női alak. Tartásából, intenzív kifejezásű arcából a múltba átéltek nyoma, a jelenben elértek büszke boldogsága, s a jövőbe vetett hit sugárzik.

A fizikai munka az erőfeszítés plasztikáiban megfogalmazott dicséről a meghajtó, súlyt lendítő, nehéz terhet emelő férfiles-tek. Izmaik játéka csupa ritmus, nnerő feszültség (Egyesült erővel, Teher, Vashajlító, KohászJ.

Kisméretű gipszmodellek jelzik az új lakótelepeket szebbé tevő, láng vagy virág formájú, díszítő térplasztiká'it.

Az asszonynak, az anyának, a családnak a társadalomban való létfontosságú szerepét hangsúlyozzák a 70-es évek derekán tormáit művei. Érzelműiéig nagyon telítettek az egyénien formált Oj tavasz és a Boldogság. Költőiek, jelképpé nem esed ők a megindító gyöngédséggel alakított Anyaság és Anyai büszkeség.

BÁRKÁNY JENÖNÉ

Klhisszük a bevezető írásnak, ami tulajdonképpen köztudott, vagyis hogy. az antológiaszerkesztés nem tartozik a hálás feladatok közé, különösen egy olyan irodalomban nem, amely harminc év után jut el arra a pontra, hogy végre szembenézhet Önmagával. Amíg más iro dalinak időről időre antológiákkal (isj mérik teljesítményüket, tisztítják önmagukat, a természetes fejlődésből eredőn és azt elősegítvén, addig ná lünk, az egy, irodalomkritikánk negyedszázados történetét bemutató Mű és érték című válogatáson kívül, csupán az egyes irodalmi rajzásokat ösz- szefogó, elindító antológiák

vagy ünnepi alkalmakra, évfor dulókra kiadott gyűjtemények láttak napvilágot, korántsem a kiválasztódást elősegítő céllal. Kritikánk ugyan olyan jelentős szűrő-, szemléletváltó, érték rendszeralakító munkát vég zett, különösen a hetvenes években, amely pozitívan befő lyásolta költészetünk alakulását, sok selejtet leválasztott róla, de nem helyettesíthette, mint ahogyan egyik másik lapunkban indított sorozat sem, az irodalom elé tükröt tartó válogatásokat, egy adott pillanatban a legjobb teljesítményeket egybegyűjtő időszakos kiadványokat. így aztán nem csoda, ha túl sok válogatási szempont, elv tolakszik előtérbe, amikor egy átfogó, irodalmunk, jelen esetben költészetünk harminc évét reprezentáló antológiát kell összeállítani. Ilyenkor azon áll vagy bukik a munka, ho^y sikerül-e meg kerülni bizonyos értékrontó vagy idejétmúlt szempontokat. Hát nézzük most már könyvünket, a JelenléteA, melynek anyagát Fónod Zoltán és Zalabai Zsigmond válogatta.

„Három évtized költészetéről számot adni — erre vállalko zik ez az antológia .. ., tettük ezt (mármint az antológia szerkesztését — a szerző megjegyzése) azzal a szándékkal, hogy a csehszlovákiai magyar költé szét felszabadulás utáni fejlődéséről számot adjunk, s az antológiába sorolt költők alkotásainak legjavával bizonyítsuk: a harmad virágzás költészete napjainkig nagy utat tett meg. A válogatás során igyekeztünk hűen követni líránk fejlődési vonalát, feltérképezni eddig bejárt útját, számba venni eredményeit, értékeit, felvonultatva mindazokat az alkotókat, akik egyéniségükkel, költészetük sa játosságával hozzájárultak a csehszlovákiai magyar líra sokszínűségéhez ... Visszapillantás ez az antológia, költészetünk mennyiségi és minőségi mérlege egyszerre ..., költészetünknek ma már van története! S ez annak ellenére is elmondható, hogy a válogatás során mellőztük volna az indulás gyengéit ... S mivel az összeállítás — megítélésünk szerint — lényegében képet ad az egyéni fejlődésről is, azzal le hetőséget ad az egyes költők munkássága összehasonlítására“, (kiemelések tőlem). Ezeket olvashatjuk a többnyire számtalanszor közreadott tényeket, megállapításokat tartalmazó bevezetőben. A kiemelt részekből, gondolom, különösebb kommentár nélkül is kiderül, hogy sokat akartak a válogatók, a kelleténél több szempontot érvényesíteni, ami akkor sem eredményezhetett volna súlyosabb és tekintélyesebb válogatást, ha következetesen ragaszkodnak hozzájuk, illetve alkalmazzák őket. Hol az egyik dominál, hol a másik. Mert például: aligha kaphatunk képet azoknak a költőknek az egyéni fejlődéséről, akik csupán 2—4—6 verssel szerepelnek, és természetesen munkásságukat sem vethetjük össze másokéval, akik tíz vagy ennél több költeménnyel, illetve oldalon vannak jelen, (hacsak nem az árulkodó mennyiségi különbségek alapján); és ha már a gyengéket sem mellőzzük, miért feledkeztünk meg több esetben arról, hogy az első kqtetekből is válogassunk, a fejlődésképet kiegészítendő. Az összeállításban szerepeltetett néhány költővel kapcsolatban felvetődik az a kérdés is, hogy" egyéniségük, költészetük sajátossága mennyivel adott többet a csehszlovákiai magyar

líra sokszínűségéhez, mint például Farkas Jenő, Keszeli Ferenc, Kmeczkó Mihály, vagyis akik kimaradtak. Ha azok igen, az utóbbiak miért nem. Aligha lehet mérvadó a kötetek száma és az, hogy ki mennyi időt töltött el az irodalomban. Két-há- rom olyan verse mindegyiküknek van, amilyenekkel néhá- nyan bekerülhettek. Félreértés ne essék: kevesebb szereplőt és kevesebb verset, szigorúbb és következetesebb válogatást vártam. Olyat, amely az utóbbi években megindult egészséges kiválasztási folyamatot hatékonyabban segíthette volna. Ha következetesebb lett volna a válogatókéz, nem kelt az emberben annyira vegyes benyomást a kötet, amely azonban két lényeges célját — nevezetesen, hogy képet alkosson költészetünk felszabadulás utáni történetéről és megrajzolja fejlődésének ívét — így is elérte, bár, az eddig elmondottakból következőn, kisebb törésekkel; ahogy haladunk előre a majd hatszáz oldalas könyvben, úgy tágul és mélyül a kép, bár, és részben természetesen, kitérőkkel; legyem még hozzá, hogy helyenként jó lendületet kap a válogatás, elsősorban Bábi Tibor és Tóth Lászlóék verseivel.

Ha pontosan számoltam, 22 költő 300 verse szerepel az antológiában, ebből 22 képviseli az ötvenes évek költészetét, 118 a hatvanas évekét, 160 vers a hetvenes években születeti, illetve jelent meg. (A számok itt inkább a minőséget fejezik ki.) Helyes, hogy az összeállí* lók a legutóbbi évek terméséből olyan verseket is besoroltak, melyek addig csak lapokban jelentek meg. Nem kétlem, a kifogások ellenére, hogy a Jelenlét kiváló alkalmat ad költészetünk és ezen belül néhány költő eddigi vagy már befejezettnek tekinthető életművének az átértékelésére; meg arra is, hogy a „kilencek“, illetve a nemzedék négy legerősebb tagjának időközben erősen differenciálódott költé szele mivel, mennyivel vitte előre irodalmunkat, hatottak e valóban az idősebb költőtársak- ra, és ha igen, milyen téren és mértékben. Itt az alkalom, hogy összemérjük líránkat a többi magyar nemzetiségi lírával, és természetesen más költészetek kel, a Jelenléthez hasonló gyűj- teményekkel. Na és az olvasóról sem szabad megfeledkeznünk, vajon ő hogyan látja, ha egyben látja költészetünket.

Sajnos, hogy riasztó köntös* ben, kivitelezésben.

Ünnepi akart lenni a kötet, és ünnepéi yeskedő lett, modern akart lenni, és modernkedő lett. Még azzal legkevésbé, hogy emlékkönyvszerű megoldással, Rácz Olivér Hiszek a versben című költeményével indul a kötet. Hanem a tipográfia, a fekete és piros szín ilyen- féle használata! De még ennél is szembeszökőbb a számtalan különféle hiba, következetlenség. A borítólapon, a Jelenlét alatt, alcímként az szerepel, hogy Csehszlovákiai magyar költészet, ugyanez már hiányzik a belső köteteim alól, hátul viszont azt olvassuk, hogy Válogatás a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar költészetből. Akár egybe is olvashatjuk a bevezető írás egy színnel, azonos betűtípusból szedett fő- és alcímet. Egyébként ebben az írásban félbemarad egy mondat, de lehet, hogy csak az én példányomban, mint ahogy lehet, hogy csak az én példányomból hiányzik majd húsz oldal, (256—273-ig). A verscímek fölé helyezett stilizált napot megtaláljuk a névlapokon is, pontosabban, hol megtaláljuk, hol nem. Igaz, hogy halálról szól Ozsvald Árpád Szikince-parti fűzfák című verse, mégse kellett volna feketével szedni a címét, ha már a többi vers mind pirossal van. Van aztán költemény, mely alatt nem szerepel a megjelenés éve, Csontosnál viszont még a vers megszületésének éve is, ami nem mind indokolt.

Nem folytatom tovább a hibák sorolását, a lényeg az, hogy a kötet versanyagának háromnegyed része méltó lett volna méltóbb kiemelésre, külön-kü- lön minden oldalon.

f Madách, 1979) BODNÁR GYULA

A lengyelek, gondolva a nemzetközi gyermekévre, elsősorban bábszínházi szcenográfiájukkal képviseltették magukat.

(Gyökeres György felvétele)

A MUNKA ÉS AZ ANYASÁG DICSÉRETE

Vladimír Farár plasztikái