Új Szó, 1979. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1979-06-25 / 147. szám, hétfő
Együtt élni, lélegezni a társadalommal A pedagógiai lapok szerkesztőinek találkozója Berlinben A szocialista országok pedagógiai lapjainak főszerkesztői én/enként egy alkalommal közős értekezleten vesznek részt. Az idei, tizennegyedik találkozó színhelye Berlin volt. Nem véletlenül. Német kollégánk, Woljgang Kuríh még a tavalyi, budapesti eszmecserén javasolta, hogy náluk találkozzunk, hiszen kettős jubileumra készülnek: a Német Demokratikus Köztársaság létrejöttének 30., valamint testvérlapunk, a Deutsche Lehrerzeitung első megjelenéséinek 25. évfordulójára. A tanácskozás témájaként javasolta, hogy vitassuk meg a pedagógusok szerepét a tanulók világnézeti nevelésében, és igyekezzünk összegyűjteni a szerkesztőséghez érkező cikkeknek, leveleknek azokat a legfontosabb tanulságait, melyek e témával kapcsolatban közös törekvéseinket szolgálhatják. A napilapok közéleti hírei között meghúzódó rövid közleményt minden bizonnyal követik majd a résztvevő tíz főszerkesztő — először jelent meg a testvéri Vietnam küldötte — részletesebb beszámolói, melyek felsorakoztatják a két és féJ millió tanulóról és négyszáz- ezer pedagógusról gondoskodó NDK közoktatásának imponáló adatait. S úgy vélem — ez így is lesz rendjén —, hogy a szerkesztők tollából számos írás ' lát majd napvilágot, visszaidézve a kis vendégfalu, Laubsdorf tízosztályos iskolájában tett látogatás nehezen feledhető élményét. A résztvevők számára azonban nem csupán az „újságírókra szabott“ feszes program a há. romévtizedes fejlődés adatainak meggyőző ereje tette emlékezetessé a találkozót, hanem mindenekelőtt az a pezsgő, tartalmas vita, amely akörül zajlott, hogy valóban olyannak ismerik-e m^g a felnövekvő fiatalok a világot, mint amilyen — se jobbnak, se rosszabbnak a valóságosnál —, s megtanulják e ebben a bonyolult, ellentmondásokkal terhes korban megkülönböztetni a látszatot a mögötte mélyen húzódó lényegtől. De nem kevés szó esett arról is, hogy tanítványaink szembesíthetik-e mindazt, amit tőlünk hallanak, a saját tapasztalataikkal. Ilyen és számos hasonló kérdésre kerestük nyugtalanul a választ, s bár a szerkesztőségek több száz vagy több ezer kilométer távolságban dolgoznak egymástól, mégis volt fegyelmező korlátja a gyakorta szenvedélyes véleménynek. Ez az a körülmény volt, hogy a szocialista országok mindegyikében nagy erőfeszítéseket tesznek a közoktatás korszerűsítésére, s mindenütt a legkorszerűbb feltételeket szeretnék megteremtem a tanuláshoz, a képességek fejlesztéséhez, a neveléshez. E változásokban országhatároktól függetlenül kiemelt szerep jut a pedagógusoknak. Elengedhetetlen tehát, hogy mélyen, összefüggéseiben ismerjék meg a marxizmus— leninizmust, s ne legyenek bizonytalanok vagy tájékozatlanok a világnézeti kérdésekben. Ehhez viszont a többi közt arra is szükség van, hogy a pedagógiai lapok a korábbinád árnyaltabban és őszintébben tárják fel az ifjúság világnézeti nevelésének eredményeit, fogyatékosságait. Nyilvánvaló, hogy mindezeket a feladatokat könnyebb célként kitűzni, mint megvalósítani. Különösen akkor, amikor a közoktatás átalakulásának felgyorsult szakaszában nagy a veszélye a kellően át nem gondolt, az általánosan ,,kötelező“, a mindenki áltai lemásolható receptek szentesítésének. Ezt a veszélyt elkerülendő, abban kell segítenünk a pedagógusokat ,— hangzott el több ízben —, hogy felismerjék: sok út között választhatnak, de vegyék észre, ha valamelyik nem a közös cél felé vezet. Igen ám — szólt közbe az egyik kolléga —, de vajon minden pedagógus külön tudja-e ma már választani azt, ami van, attól, aminek lennie kellene? Erőre aztán felizzott s hirtelen „pedagógiai“ fordulatot vett a vita. Ma, amikor számos szocialista országban semmi sem akadályozza a fiatalokat — még műholdak sem kellenek hozzá —, hogy egyet fordítsanak a tv csatornaváltóján vagy elforgassák a rádió hangoló gombját, s menten láthatják, hallhatják, minden elkövetett gyengeségünk, hibánk felületes, de unnád mélyebben mérgező bírálatát, belenyugodhatunk-e abba, ha a pedagógus tájékozatlan, nem néz körül abban a világban amelyben él? Aki sztereotip szólamokkal tud csak válaszolni a fiatalok kérdéseire, az csak azt érheti el, hogy kiül az unadom a tanítványai arcára. Sőt: egyikükben-mási- kukban még a kétedyeket is felerősíti. Az elhangzottakat igazoló, s az azt cáfoló példákból azonban kiderült, hogy nem kevesen vannak azok a kiváló pedagógusok, akik jól látják feladataikat, és szenvedélyes kérdezőkké nevedik tanítványaikat. Éppen ezeknek a legkiemelkedőbb munkát végző pedagógusoknak a tevékenysége figyelmeztet arra bennünket, hogy a világnézeti nevelésben továbbra is nagy szerepet szánjunk a tanítók, tanárok személyiségének es az általuk alkalmazott módszereknek, hiszen a belőlük áradó meggyőződés eleve helyes irányba befolyásolhatja a fiatalokat. Jó volna hallani a pedagógusok iránti bizalmat sugárzó sok-sok példát, s azt is, hogy a szocialista országok mindegyikében ma már egyértelműek azok a legfontosabb módszertani követelmények — az elvi igényesség, a nyíltság, az évek tisztedete, a mások véleménye iránti figyelmesség, a türelem és a megértés —, melyek nélkül nem kerülhet sor a belső meggyőződés kialakítására, erősítésére. Korántsem véletlen, hogy mindezeknek a szerepét hangsúlyozók sürgették a legerőteljesebben: a világnézeti nevelést meg kell szabadítani. az oktatásközpontúság- tól. Nem szabad csupán az ismeretanyagra támaszkodni, hanem a korszerű képzésnek, ne- vedésnek figyelembe kell vennie a tanulók tapasztalatait is. Segítségül kell tehát hívni mindazokat az élményeket és információkat, melyek naponta érik az ifjúságot. Támogatni kell a fiatalokat a gyakorlati problémák megoldásában, hogy feltárhassák az otthoni, iskolai, mozgalmi élet bonyolult ellentmondásait, részt vállalhassanak azok megszüntetésében. Ezek a pedagógiai feladatok azonban nem szűkíthetik le a világnézeti nevedést csupán iskolai tennivalókra. Bár igaz, hogy a természetre, a társadalomra és az emberi gondolkodásra vonatkozó általános törvényszerűségeket — az adott kor leghaladóbb tudományos eiredeményei alapján —, mindig az iskola adta át a fiataloknak, de az ifjúsági mozgalomnak, a rádiónak, a tedevíziónák, s mindenekelőtt a családnak is alapvető kötelessége: vállaljon szerepet az ifjúság világnézeti nevelésében. Csak így veheti körül tanítványainkat olyan légkör. amelyben becsülete az alkotómunkának van, melyben a társadalmi haladásért tett erőfeszítéseket értékelik. Azok sorában, akiknek szerepet kell vállalniuk a pedagógusok, az ifjúság világnézeti arculatának formálásában, tér mészetesen olt vannak a pedagógiai lapok szerkesztői is. Hogy eleget tesznek-e a találkozójukon megfogalmazott feladatoknak, megszívlelik-e az ott elhangzott tanácsokat, azt majd az olvasók döntik el. Szempontot ehhez a döntéshez N. M. Parfjonova az Ucsited- szkaja Gazeta főszerkesztője adott, amikor a vitát összegezve rámutatott a pedagógiai újságírók legfontosabb feladatára: „Segítsük az iskolát, hogy együtt éljen, lélegezzen a társadalommal." SZ. A. A Szolnoki Szigligeti Szín. ház március óta nagy s*" kerrel játssza Makszim Gorkij A hamis pénz című színmüvét. Az előadás magyarországi ősbemutató •— bár Gorkijnak ez a műve nem ismeretlen a magyar közönség előtt. A színdarab első változata még 1913-ban készült, majd a végleges 1926-ban. Ez jelent meg a Nyugat 1927. Január 1-i jubileumi számában, Gellert Hugó fordításában. A kéziratot a Nyugat 'kérésére — amelynek hasábjain Az Artamonovok előbb jelent meg magyar fordításban, mint Moszkvában oroszul — az aikkor Sorrentóban élő író küldte el. „A hamis pénz“ már akkor feltűnést keltett, a Vígszínház is érdeklődött iránta. Mivel azonban a mű alapgondolatát illetően kétségek merültek fe), Koszla Gabriella Felfedezés - színpadon Gorkij-színmö magyarországi ősbemutatója az íróhoz fordultak, hogy magyarázza meg részletesebben a darab mondanivalóját. Gorkij azonban szellemesen azt válaszolta, hogy az író nem szokta csillag alatt megmagyarázni saját művét, s ha színműről van szó, és a dramaturgok és a rendezők nem érzik — akkor a nézők majd csak megértik, hogy az író mit akar mondani, így hát a Vígszínház úgy döntött, megvárja a darab berlini bemutatóját Max Reinhardtnál, aki szintén foglalkozott az előadás gondolatával. Erre a pre. mier re azonban nem kerülhetett sor. A hamis pénz a hatvanas években kiadott Gorkij Müvei ■sorozatban jelent meg újra, Gellért György fordításában. Makszim Gorkij e darabja — amelyet az író „jedeneteknek“ nevezett —■ a századelő orosz társadalmáról festett nagyszabású freskó, illetve annak váz. lata. Felvonulnak benne a tes- pedtségben élő orosz kisváros jellegzetes alakjai, de a felszín alatt már felsejlenek a mélyben szunnyadó, változást követelő új erők is. Sztogov, a pénzhamisító forgószélként tör be Jaiványi József, Jászai-dijas érdemes művész ikovlev órásmester családjának életébe: indulatok robbannak, a szenvedélyek összecsapnak, ä az élet már nem folyhat ugyan- . olyan lomha álmossággal tovább, mint eddig ... Gorkijnak ez a darabja mintegy előfutára ikésőbbi nagyszabású társadalomfestő színmüveinek, amelyek világszerte híressé váltak — de van benne valami változatosság, befejezettlenség, ki- mondallanság. A Szolnoki Szigligeti Színház Horváth Jenő invenciózus rendezésében mutatta be a darabot. A rendezés az eredetileg egyfelvonásos művet biztos kézzel három rövid felvonásra tagolta, kiemelve a darab mondanivalóját, a cselekmény fordulópontjait. Segítséget nyújtottak ehhez a Jászai-díjas Székely László eredeti elgondolású díszletei, amelyek festői keretbe foglalják a cselekményt, s plasztikusan érzékeltetik a századelő talajtalan orosz világát. Jakovlev félszemü órásmestert Irányi József Jászai-díjas érdemes művész alakítja, nagymegjelenítő erővel. Fiatal feleségét, Koszta Gabriella játssza^ Sztogovot, a „pénzhamisítót Juhász Jácint, a Madách Színház művésze eleveníti meg, egyszerű eszközökkel, igen hatásosan. Kemszkoj vizsgálóbíró szerepében Sár iái Imre nyújt emlékezetes alakítást. —G — /I Z idő ti I*€ Cf I Ez a címe Szucskov tanulmánygyűjteményének s nála valóban minden írói életmű a kor egyik arca, látó és látott arc. Az olvasó, aki Szucskov segítségéhez folyamodik a huszadik századi próza megismerésekor, nem marad pártatlan; megérzi a művészi individuali. tás színeit, képét, erejét, anélkül, hogy az individualitás időtlen normává válnék. A szerző imeri a kafkai hangula. tok és szituációk félelmetes igazságait, de Kafkát mégis a kafkai látásmód abszolutizáló apológiája nélkül látja nagy művésznek, s ez a tárgyilagos beállítottság vezeti a prousti logika szövevényein át, vagy Richard Strauss és Stefan Zweig levelezésének ismertetésében. Kötete mindenekelőtt a germanista tudósé: figyelmét főként a huszadik századi nagy német próza kötötte le, Kafka, Zweig, Fallada, Feuchtwanger, Thomas Mann munkássága. Bizonyos, hogy a szerző a modern német próza egyik legtá- jékozottabb szovjet szakértője volt. A könyv első, 1969-es kiadásához képest ezúttal új cikkek jórészt a német nyelvi határokon túl szélesítették a vizsgálat körét, átfogva vagy érintve Proust, Remarque, Krlcža, Joyce művészetét. (Az a néhány írás, amelynek tárgya idő. ben vagy térben a XX. századi nyugat-európai prózán kívül esik, inkább alkalmi kirándulások eredménye.) Író portréi szerencsésen ötvözik a tudományos analízis és ismeretterjesztés erényeit és lehetőségeit. Szucsikov adatai mindig megbízhatóak, a szerző sem nagyobb tanulmányait, sem publicisztikai megnyilatkozásait nem tekintette a filológiai természetű lelkiismeretfurdalások menlevelének. Elemzései nem fulladtak a részletekbe; főként a jellem és a cselekmény fe löl közelítették meg az irodai mi alkotást, de érzékeny mű szerei voltak a stílushangula toknak is (a József-tetralógia vagy az „orosz Rabelais“ vizs gálatában.) Az olvasónak oly kor kedve támad egyes elgon dolásaival vitába szállni (Mada me űhauchat oroszsága A va rázshegyben nem annyira ön magában jelentős a nemzeti jel leg kifejezéseként, ahogyan Szucskov értelmezte, hanem in kább mint az énközpontú, tu datos kívülmaradásának aláren delt jellemábrázoló eszköz) egészében azonban az írói egyé niségek rajzát a részletmegíi gyelések hitelesítik. Szucskov könyve tanulmány kötet, nem monográfia; az írá saiból szükségképpen követke ző irodalomelméleti kérdések ezért semmiképp sem kötelezték — kötelezték volna — a szerzőt, hogy e kérdésekre a szintézis igényével válaszoljon Az íróportrékból mégis termé szelesen fakadnak a könyv má sodik részét tevő írások, me lyek a XX. századi prózairoda lom legtöbbet vitatott kérdéseit exponálják: irodalom és politika, realitás és realizmus, individualitás és művészi-ideológiai individualizmus viszonyát, a modernség felfogását, az iroda lo me lmé let st r u k t u ra 1 izm us értelmezését. E tanulmánygyűjtemény minden bizonnyal impulzusokat és támpontokat nyújt a teljes koncepciók építésén fáradozó kutatásnak, amely az irodalmi alkotás rejtettebb rétegeihez ér el, a társadalmi hagyomány és az irodalmi kifejezés összefüggéseihez ott is, ahol ezek a közvetlen politikai-társadalmi realitástól távolabb eső összefüggésekben inkarnálódnak, s az irodalmi látásmód és a modern elméleti irányzatok viszonyának felfedezésére törekednek. Különös értelmet nyer e könyv attól is, hogy az író utol. só részben posztumusz műve. Régi igazság, hogy a távlatok és az erőfeszítések értéke és mércéi megváltoznak a halál megmásíthatatlan befejezettségében. Szucskov munkái szenvedélyesen kutató, szenvedélyesen elkötelezett és polemikus életre vallanak. Erről tanúskodik érdeklődésének céltudatos egysége, átfogó tájékozottsága, s a fegyelem ereje, amely tudományos érdeklődését nagyon nehéz körülmények között is megőrizte, s végül életművet épített. H. LUKÁCS BORBÁLA 1979 VI. 25 4
