Új Szó, 1979. május (32. évfolyam, 102-126. szám)
1979-05-14 / 111. szám, hétfő
1 SIEBVÍim FOLILÚR A romániai Korunk című folyóirat idei 1—2. dupla szama a fönti címmel közli Faragó József előadását, mely A folk- lorizmus egykor és ma címmel (tavaly júliusban) Kecskeméten megtartott nemzetközi tudományos tanácskozáson hangzott el. A szerző bevezetésként Bartók Béla 1934-ben írott szavait idézi: „A falu művészete csak- ''is spontán megnyilvánulás lehet; amint abba valaki bele akarja magát ártani és azt mesterségesen akarja irányítani, abban az órában befellegzett az egész falusi művészetnek." Faragó József — Bartóknak e megállapítását mintegy kiegészítendő — felidézi Sárosi Bálint egyik, 1972-ből való megnyilatkozását. Sárosi Bálint rámutatva az utóbbi egy-két évtized örvendetes fellendülésére, arra hívja fel a figyelmet, hogy nem a népzene hagyományos életében történtek változások, hanem másik fronton: a népzene átmentésének frontján. „Igazi szájhagyományos népzenét — írja Sárosi — falvaink nagy átlagában csak az erősen ritkuló számú legöregebbektől gyűjthetünk; többnyire csak olyanoktól, akik az első világháború előtt felnőtt kort értek. Amit tőlük hallunk, többségében már nem élő zene, hanem megmerevedett, töredékessé vált fiatalkori zenei emlék. (...) A mai falusi fiatal a modern civilizált ember pózából — vagy mondjuk jobbindulatú- an: álláspontjáról — nézi nagyszülője muzeális emlékeit... A folklórral kapcsolatos bartóki és Sárosi Bálint-i kétféle felfogás a szerző szerint abból fakadt, hogy Bartók fejtegetései óta a folklór fejlődése olyan irányt vett, amelyet ő előre nem láthatott. A folklór e kétféle állapotának, minőségének jelölésére Faragó József a szerves, másrészt a szervezett (organizált) folklór szakkifejezést javasolja. „A két új szak- kifejezés — írja — önmagáért beszél, és az összes korábbi terminusváltozatokat helyettesítheti, illetőleg magába olvasztja. így a szerves folklór azonos a Bartóktól említett spontán megnyilvánulással, Sárosi szerint a folklór hagyományos életével vagy a szájhagyományos folklórral.“ A továbbiakban a szerző emlékeztet rá, hogy a szerves folklór létrejöttétől fogva évszázadokon, évezredeken át a történelem és a társadalom mélyén: kizárólag alkotóinak és fenntartóinak körében élte a maga háborítatlan, a felsőbb társadalmi osztályok számára érdektelen és ismeretlen életét. Az új érdeklődés eléggé kései, de első tudományos követe faluhelyen a folklorista volt. Eléggé ismertek a folklórgyűjtőknek arra vonatkozó panaszai, mily nehéz küzdelmet kellett folytatniuk az adatközlők bizalmának megnyerésétől a jó eredményig. A gyűjtő személyére vonatkozólag a szerző megállapítja: „Történelmileg a folklorista az az úttörő, aki a folklórt már nem belülről, hanem kívülről szemléli, miközben egy faluhelyen addig ismeretlen értékskála alapján kezdi osztályozni és minősíteni." Rámutat: a két világháború között a haladó értelmiségiek folklórmentő vagy -népszerűsítő mozgalmai, kellő társadalmi vagy állami apparátus nélkül nem tudták érdemes módon befolyásolni a szerves folklór fejlődését. Kétségtelen — szögezi le Faragó —, hogy a folklór a huszadik század negyedik negyedében, jó félezer évvel a könyv- nyomtatás feltalálása után és egy új, telekommunikációs korszak kibontakozásának teljében hagyományos létének és életének végéhez jutott: a szocializmusban a parasztság néhai szerves folklórját rohamosan fölváltja a tömegek szervezett folklórja. Azaz: megkezdődött a folklór történeti fejlődésének egy olyan merőben más minőségű, irányított korszaka, amely a hagyományos folklórt teljesen magában olvasztja. „Nyilvánvaló ugyanis — írja —, hogy egyazon időben egyazon kis közösségben a kétféle folklór egymást kizárja — nemcsak azért, mert a szocialista falunak, adott társadalmi és művelődési szintjén, sem lehetősége, sem igénye nincs a szerves folklór fenntartására, hanem azért is, mert a szervezett folklór a szervesnek a legparányibb értékeit is igyekszik földeríteni és a maga számára kamatoztatni. Ha pedig a szerves folklórt akármilyen kis mértékben szervezni-irányítani kezdjük, visszavonhatatlanul szervezett folklór lesz belőle.“ A szerző az államilag irányított könyvkiadásnak a folklór népszerűsítésében játszott szeA tudomány és ai iskola Beszélgetés B. E. Potonnal, az Ukrán Tudományos Akadémia elnökével repét is méltatja, megállapítván: a jolklórkiadványok napjainkban tömegigénnyé váltak. „Nem is egy egész ország, hanem csak a romániai magyar nemzetiség igényeire hivatkozva egy-egy folklór szakgyűjtemény példányszáma az 50-es évektől napjainkig százakról ezrekre, néhány esetben tízezrekre növekedett.“ A mai adatközlő természetrajzát jellemezve Faragó József bizonyos visszásságokra is felhívja a figyelmet. A szervezett folklór világában az adatközlő nem sokat kéreti magát, sőt elenkezőleg: tisztában van az jj általa birtokolt folklór szellemi értékeivel. Nem mikrofonlít- za, hanem inkább mikrofonéhsége van. Ez eddig természetesen nem is volna baj, a baj ott kezdődik, amikor egyes adatközlők a nagyobb dicsőség vagy fizetség reményében mesterséges módon, sebtiben duz- zasztják fel természetes „repertoárjukat“, hogy minél többet mutathassanak. „Sokkal általánosabb és jellemzőbb azonban az az adatközlő típus — olvashatjuk a tanulmányban —, aki valóban a hagyományos értékek megmen tésén, megörökítésén munkálkodik, és fáradozásainak egyedüli nemes indítéka magas fokú folklóröntudata. Az ilyen maga siet, hogy tudását felajánlja, ha hírét veszi, hogy egy gyűjtő a faluba érkezett. Heteken, hónapokon át gondolkodik és jegyzi papírra repertoárja címszavait, hogy a folklorista dolgát megkönnyítse. Hagyományos repertoárját külön választja az iskolában tanult, rádióban-tévében hallott, könyvből olvasott stb. daraboktól.“ A mai folklórgyűjtő egyéniségével szemben a következő igényt támasztja: a folkloris- tától a társadalom joggal várja el, hogy ne csak elsőrendű tudós, hanem elsőrendű művelődéspolitikus is legyen fk-s) OLEG TABAKOV STÚDIÓJA fjf) Sajnos, a tanárok ma még nem kapnak a tudománytól útmutatást arra nézve, hogy melyik tantárgy milyen képességeket és jártasságokat fejleszt. Ezen a területen kell munkálkodniuk a pedagógia tudósainak. Igaz, a biológiában és a fizikában már történt egy és más (a tanterv fizikából húsz laboratóriumi munkát irányoz elő), de egészében véve még kevés a kézzelfogható segítség. Arról sincs szabatos meghatározásunk, mi a készség és a jártasság? A tanulók munkakészségének növeléséért mi, pedagógusok vagyunk felelősek. A munkára való félkészt tés tökéletesítését nem lehet elszakítani az egész oktatás és nevelés fejlesztésétől. — A képességek kialakítása iránti nagyobb figyeilem lehetővé teszi, hogy a pedagógus jobban megismerje a tanulók hajlamait még az iskolapadban, és a megfelelő időben segítse fejlődésüknek helyes mederbe terelését, végső soron valamely pálya választását. A képességek kifejlesztésében éppúgy, mint a pályairányításban jobban kellene támaszkodni a pszichológiára. © Ön gyakran beszél a tudomány fejlődésének perspektíváiról, az új tudósnemzedék felneveléséről. — Az iskolákban széles körű tanulmányi versenyeket kell rendezni, és szervezésükbe be kell vonni a tudósokat. Nagyobb figyelmet kellene fordítanunk a szibériaiak kísérletéra Azt hiszem, hogy a köztársasági és az össz-szövetségi minisztériumnak bátrabban kellene a szakosított iskolák létrehozásán munkálkodnia, s ide olyan gyerekeket kellene felvenni, akik hajlamot árulnak el a természettudományaik és a technika iránt. Szakosított iskolákat mondok és nem a tehetségek iskoláját, ahol — mint a gyakorlat megmutatta — a gyerekekbe belénevelődik az egészségtelen elképzelés kivéte.- lezettségükről. A szakosított iskolák végzőseire nemcsak a tudománynak van szüksége; eredményesen fognak dolgozni a népgazdaság különböző területein is. Erre komolyan kell gondolni, mert a pályaválasztásban elgondolkoztató helyzet kezd kialakulni: mind kevesebb végzős jelentkezik a technikai főiskolákra és az egyetemek ter mé sz et t u d o m á n y i karaira. Pedig hatalmas munka áll előttünk, melyhez szükségünk van ezekre a szakemberekre: a kontinentális talapzat kiaknázásához, a világóceán ásványi és biológiai kincseinek feltárásához, a Sarkvidék, Szibéria és a Távol-Kelet mérhetetlen kincseinek kihasználásához, a kohászat, a kémia és az energetika új lehetőségeinek hasznosításához. Mi, pedagógusok, nagyra becsüljük a tudósok mély érdeklődését az oktatás és a neveíés problémái iránt. @ Az Ukrán Tudományos Akadémiának milyen tervei vannak az iskolák segítésére? — Mindenekelőtt úgy véljük, hogy a segítség legyen hatékonyabb. A tudósok még mindig nem eléggé vesznek részt az egyes tárgyak tankönyveinek és tantér veinek előkészítésében. Egy-két tankönyvben a tudósok „túl okosak akarnak lenni“, ami természetesen nem jelent hatékony segítséget. Ma még kevés akadémiai tudós ad elő a pedagógiai főiskolákon. Azon is gondolkodunk, hogy nagyobb részt vállaljunk a pedagógiai főiskolák tudományos kutatóinak képzésében. Jól bevált intézeteinkben a „nyitott kapuk“ gyakorlata. A tanárok ennek keretében megismerkednek azokkal a leg? újabb problémákkal, amelyeken a tudósok dolgoznak. Foglalkozunk azzal a gondolattal, hogy „Tudósok az iskolásoknak” címmel népszerű tudományos sorozatot indítunk. IJcsityelszkaja Kazeta Internacionalista célok A Tanácsköztársaság nemzeti-nemzetiségi poétikájáról Fapadlózat. A falakat fekete drapéria borítja. A szuífitá- kat közvetlenül a mennyezethez erősítették. A nézőtér fapados. A berendezés szándékosan igénytelen — az egyszerűség bizalomkeltő. A pinceszínházak nagyon népszerűek a Szovjetunióban. Hol amatőrök, hol profik a kezdeményezők; közös vonásuk, hogy sutba akarják dobni az elavult formákat, másféle közegben is próbára akarják tenni a színész tehetségét. A moszkvai Csapligin utcában levő, fentebb leírt stúdiót Oleg Tabakov, a Szovremennyik Színház híres színésze, több, nálunk is ismert, nagy sikerű film (Ragyogj, ragyogj, csillagom!; Etűdök gépzongorára) főszereplője alapította három évvel ezelőtt. A Sztopany-köz- ben fekvő ifjúsági palota színjátszó stúdióját Tabakov színészképző tanfolyammá szervezte át. Távolabbi célja pinceszínház megteremtése volt. Három év alatt létre is jött a Csaplagin utcai alkotóműhely. Miért akart Tabakov iskolásokkal színházat játszani? Azt szerette volna, hogy alkalma nyíljék olyan kollektíva kialakítására, amely hasonló lelki alkatú, hasonló igényszintű emberekből áll. A fiatalok Ajtmanov, Bikov, Suksin, Raszputyin, Zaligin könyvein nevelkedtek. A dráma világából Tabakov Shakespeare- rel, Moltére-rel, Gogol\a\, Dosz- tojevszkijiel, Strindberggel, Bulgakovviü, Vampilovval, Ró- zewicz-csel ismertette meg őket. Olyan híres embereket hívtak meg magukhoz, akikkel való személyes találkozásról álmodni sem mertek. Eljött Valen- tyin Katajev, a nagy író, hogy életéről beszéljen. Politikusok, közgazdászok, szociológusok, közéleti személyiségek találkoztak a Tabakov-növendékek- kel. A Komszomol KB megbízásából bejárták Vologda vidékét. Az idén nyáron egy két hónapot együtt akarnak eltölteni. Naplót vezetnek életükről. Miként érhető el, hogy a mesterség minden fogását elsajátítsák? Hogyan lehet a gondolat színházát megteremteni? Évek óta ezek a kérdések izgatják Oleg Tabakovot. Ellene van a rendezőközpontúságnak. Nem tartja helyesnek, ha elsősorban a dramaturgiával, és nem a művel törődnek. Stúdiója próbálkozásaiból egyelőre a tendenciát tartja fontosnak. Röviden így fogalmaz: „Mindenkinek egyformán az igazságot mondjuk!“ Természetes, hogy a tizen-huszonéve- sek lelkesen fogadják ezt a hitvallást. „Ez rólunk szól!“ — volt az egyöntetű vélemény néhány hónappal ezelőtt az egyik olvasópróba után. Tizenhárom, 17—22 éves stúdíóbeli fiatal az és tavasszal visszatérek hozzád című darabbal ismerkedett. A szerző és a főhős: Nyikolaj Osztrovszkij. Az író leveleit és Az acélt megedzik című regényét dolgozta fel Alekszej Ka- zancev fiatal dramaturg. A stúdiósok megértették és éreztetni tudták, hogyan érik meg emberileg és politikailag egy fiatalember. Osztrovszkij ötven évvel ezelőtt élt, de amit tapasztalt, az ma sem ismeretlen. A közömbösségről, a cinizmusról, a hitnélküliségről van szó, s ezek a negatív tulajdonságok nem papírfigurákban, hanem élő emberekben testesültek meg. A darab sikere Valerij Fokinnak is köszönhető. Tabakov tanítványai is bizonyították tehetségüket. Nem proklamálták az igazságot, hanem művészi átéléssel vallottak történelemértelmezésükről — és korukról, így találkozott egy ötven évvel ezelőtti húszéves fiatalember a mai huszonéves generációval. Tabakov szellemében: „Mindenkinek egyformán az Igazságot mondjukl* A szegedi Tiszatáj márciusi számának Örökség rovatában Csatári Dániel A szükségszerűség tehetőségei című terjedelmesebb tanulmányát olvashatjuk. A történész a hatvan évvel ezelőtt alakult Tanácsköztársaságra emlékezik, annak céljait, elsősorban pedig a nemzetiségi politikáját elemzi. A tanulmány bevezető részében Csatári Dániel rámutat arra, hogy 1918—19 eseményeit sokáig még Magyarországon sem építették be megfelelően a nemzeti történelembe. A továbbiakban hiányolja, hogy a történetírók e>lfeilejtették azt a bizonyítható tényt, hogy „1918 óta igenis működött olyan párt, amely a nemzeti kérdést nem a területi integritás és a nemzeti kizárólagosság alapján, hanem az együttélés tényét is figyelembe vevő internacionalista szemlélet követelményei szerint közelítette meg". A Magyar Tanácsköztársaság ugyanis már megalakulásának első pillanatától a Duna-medencébem élő népek viszonyának „a közös érdekeken alapuló megoldási lehetőségét egyengette", hozzálátott a nemzetiségek jogainak széles körű biztosításához. Említett tanulmányában a szerző megismertet bennünket a Forradalmi Kormányzótanács azon rendeleteivel is, amelyek konkrétan a nemzetiségi politikára vonatkoztak. Ezen ren deletek értelmében a Kor mányzótanács biztosította pl. a a Tanácsköztársaság területén élő népek szabad választójogát, a nemzetiségek nyelvének szabad használatát a közigazgatásban, a bíróságon, a hadseregben stb. Az internacionalista alapokra épülő nemzetiségi politika eredménye volt például az is, hogy az ukrán népbiztosság ukrán nyelvű tankönyvekeit adott ki, ukrán irodalom- és nyelvi tanszéket nyitottak a pesti egyetemen; a nyugat-magyarországi német körzetben pedig a német lett a hivatalos nyelv. Cikkében Csatára Dániel ismerteti a Tanácsköztársaságnak a dolgozók jogairól szóló alkotmányát, melyben tö'bbek közt ezt olvashatjuk: „A Ta* nácsköztársaság nem ismer faji vagy nemzeti különbségeket. Nem tűrj a nemzeti kisebbségek jogainak bármilyen korlátozását. Mindenki szabadon használhatja anyanyelvét, és minden hatóság köteles a Magyarországon használatos nyelvek bármelyikén kiállított, hozzátartozó beadványt elfogadni, és mindenkit saját anyanyelvén meghallgatni és vele tárgyalniľ A területi integritással kapcsolatban a szerző megjegyzi, hogy a Tanácsköztársaság az önrendelkezést népek, nem pedig diplomaták és generálisok jogának tartotta.“ A fentiekből is láthatjuk, hogy a rövid ideig fennálló Tanácsköztársaság a század elején jelentős politikai tevékenységet fejtett ki Európa szívében. Demokratikus és internacionalista céljai máig ható példaként szolgálhatnak Magyarországon és Európában. A magyarországi politikusok munkáját, terveit és céljait, annak idején Lenin és az Össz- oroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága is nagyra értékelte. 1918. november 3-i táviratukban, melyet a monarchia jármát lerázó népekhez intéztek, ezt olvashatjuk: „Szilárd hitünk, hogy a magyar munkásak és parasztok leszámolnak a magyar tőkésekkel, és a magyar kormány a munkások, katonák és parasztok kormánya lesz. Mélységes meggyőződésünk, hogy ha a német, cseh, horvát, magyar, szlovén munkások, katonák és parasztok kezükbe veszik a hatalamal, és végigviszik a nemzeti felszabadítás ügyét, lehetővé válik a szabad népek testvéri szövetségének meokötése. CSAKY karoly 1979. V. 14.
