Új Szó, 1979. május (32. évfolyam, 102-126. szám)
1979-05-31 / 126. szám, csütörtök
MIT ES HOGYAN? A XVI. JÖKAI-NAPOK SZÍNJÁTSZÖFESZTIVÁLJÁRÓL Még jól benne voltunk a télben, amikor összetalálkoztam az egyik kerületi népművelési központ felelős munkatársával. Megkérdeztem tőle, mire készülnek az ottani színjátszók. — Fogalmam sincs — felelte — különben is van idő, messze még a kerületi fesztivál. Ezt a beszélgetést idéztem föl magamban újra és újra most a Jókai-napokon is, különösen a színjátszófesztivál vé- gefelé. Akkor ugyanis már nyilvánvalóvá vált, amit a kerületi versenyek után már sejtettünk: az idei seregszemle színvonala — habár két jó előadást láttunk — egészben véve elmaradt a tavalyiétól. Talán akadnak olyanok Is, akik mentséget keresnek, vagy a színvonalcsökkentést a véletleneK összejátszásának tulajdonítják, pedig nem erről van szó. Pontosabban: szó sincs véletlenről. Keressük hát meg a visszaesést okozó problémákat. Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni azt, amit az értékelésen két színjátszócsoportunk vezetője mondott. Az egyik úgy próbálta mentegetni vagy inkább megmagyarázni a rendezői és színészi szempontból egyaránt kidolgozatlan, olykor még az eléggé elkoptatott, hatásvadászó eszközöket is felvonultató előadást, hogy kijelentette: a csoport sok komoly darabot játszott, most lazítani akart, ezért választott bohózatot. A másik vezető úgy vélekedett, hogy az idén önbizalmat akart szerezni a csoport, ezért elég alacsonyra tették azt a bizonyos lécet, mert így a rendező és a színész megerőltetés nélkül túljuthat rajta. Nem véletlenül idéztem föl ezeket a védőbeszédeket. Híven jellemzik ugyanis azt a légkört, amely csoportjaink egy részében uralkodik. Úgy érzem, kevés ambícióval, meglehetősen kis igényekkel látnak munkához, kevés újat, sajátosat, „itt és most“ ható erkölcsi, társadalmi tanulságot akarnak elmondani a nézőknek. Beszédes adat az is, hogy az idén látott öt előadás közül négy vígjáték volt, az ötödik pedig inkább a szentimentalitás felé hajló színmű. Csoportjaink — mondjuk ki nyíltan — elsősorban, néha csupán, szórakoztatni akarják a közönséget. Ha jól végiggondoljuk ebben nincs is semmi kivetnivaló. Ám napjainkban már szórakoztatni is csupán megfelelő színvonalon és igénnyel lehet. Az olcsó poénok, sablonok ideje végképp lejárt. Nézzünk egy konkrét példát. Mint már említettem, az egyik csoport bohózatot mutatott he, a műfajon belül a jobbak közül valót. Senki sem’ vethet rájuk követ mert — uram bocsá’ — nevettetni, szórakoztatni akartak. Kifogásaink mégis akadnak és jogosak, mert egy bohózat színpadravitelénél sem lehet öncélúan lazítani, csak a rutinra bízni mindent. A bohózat megrendezésének, eljátszásának is megvannak a törvény- szerűségei: a fokozatok, a helyzetkomikumok kihasználása, a figurák jellemrajza stb. Ha ezekről megfeledkezünk, akkor a bohózat is bosszan- kodást és unalmat válthat ki, mint most a Jókai-napokon. A másik gyakran fölbukkanó hiba, hogy amatőr csoportjaink megfeledkeznek a közönség megváltozott életszemléletéről és igényéről. Ami jó volt tíz, húsz évvel ezelőtt, az ugyanúgy eljátszva ma, egészen bizonyosan már elavultnak, sőt unalmasnak tűnik. Rendkívül fontos tehát, hogy értelmezzük az eljátszandó darabot: mik azok az egyéni és társadalmi, erkölcsi, etikai konfliktusok, amelyek föllelhetők a darabban és megragadják a nézők figyelmét, mert magukénak érzik azokat. Valahol itt kezdődik az az út, amelyen a rendezőnek el kell indulni. Az idén például láttunk egy történelmi vígjátékot, amelynek előadása az adott korban maradt. Nem sikerült a hatalom és az erkölcs konfliktusát, a felvilágosult emberek és a visszahúzó erők harcát általános érvényűvé tenni, s emiatt a néző kevés időszerű gondolatot, értelmet, érzelmet felkavaró konfliktust talált az előadásban. A tanulság egyértelmű: csak az a darab él meg a színpadon, amely rólunk, nekünk szól, egy adott időben, társadalmi légkörben és viszonyok közepette. Visszhangra, sikerre csak az a rendező számíthat, aki nem feledkezik meg erről az alapvető színházi törvény- szerűségről. Ma már szórakoztatni, nevettetni is čsak e követelmény figyelembe vételével lehet. Már említettem, hogy a szórakoztatás ellen nem lehet kifogásunk, legfeljebb az arányok ellen. Nem helyes, ha csoportjaink csak vígjátékot játszanak, hiszen más műfajú darabok is rendelkezésükre állnak és közönségsikerrel is kecsegtetnek. S nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy amatőr együtteseink fontos társadalmi szerepet töltenek be: előadásaikkal életszemléletet, életstílust formálnak. Persze, igazságtalanok lennénk, ha mindenért a rendezőket és csoportjaikat okolnánk. Hadd térjek vissza az írásom elején idézett beszélgetésre. Fényt derít egy ugyancsak áldatlan állapotra. Mi még ugyanis gyakran abban a tévhitben élünk, hogy elég, ha csoportjainkat néhány héttel a kerületi, illetve az országos fesztiválok előtt segítjük. Végre rá kellene jönnünk, hogy ez már édeskevés. Az előadás sikere elsősorban a darabválasztásnál és a rendelkező próbákon dől el. Tehát az évad elején. A járási és a kerületi népművelési központoknak ekkor kellene leginkább segíteni a csoportokat. Keményebben fogalmazva: minden járási és kerületi népművelési központnak van színházi szakelőadója. Kötelessége tehát — ezért kapja a fizetését — hogy rendszeres kapcsolatot tartson a csoportokkal, segítse őket vagy szervezze meg az anyagi és szakmai támogatásukat. Ma már nyilvánvaló, hogy rendszeres támogatás nélkül nem tudunk előbbre lépni amatőr színjátszásunk házatáján sem. 3 Sok problémát hozott felszínre az idei seregszemle, ám ennek ellenére senki sem távozott lehangoltan. Láttunk ugyanis két jó előadást, amely a mostani megtorpanástól kivezető, járható utat jelezte. A vágkirályfai (Kráľova nad Váhom) színjátszók tudatosan aktualizálva, jó színészi játékra építve vitték sikerre Lovi- csek Béla Végállomás című színművét. A legnagyobb — és megérdemelt — sikert a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járási népművelési központ színjátszói aratták: mozgásban, színészi játékban kimagaslóan, éneklés szempontjából pedig megfelelő szinten mutatták be Vörösmarty — Görgey Handa- basa című vígjátékát. Ők vonultatták fel leginkább a korszerű színielőadás nélkülözhetetlen eszközeit: az elsőrangú színészi játékot, s nem utolsósorban a mai néző értelmére és érzelmére ható, tudatos rendezést. Sokat mondó az is, hogy a két előadást fiatalok rendezték, Morovics Imre illetve Jarábik Gabriella. Most debütáltak, de nem voltak kezdők semmilyen vonatkozásban sem. A pozitívumokhoz tartozik az is, hogy valamennyi csoportban sok olyan lelkes és rátermett szereplőt találunk, aki képes igényesebb rendezői koncepció megvalósítására is. S ez az a biztos alap, amelyre — az eddiginél céltudatosabb munkával — építeni lehet és kell. Tulajdonképpen ez a lelkes és nagy erőt képviselő gárda íratja le velem: csüggednünk, de tétlenkednünk és egyhelyben topognunk sem szabad. SZILVÁSSY JÓZSEF Két janácek-mű hanglemezen Kettős jubileuma volt tavaly Leoš Janáček cseh zeneszerzőnek. 125 évvel ezelőtt született egy beszkidekbeli kis faluban, és 50 esztendeje hali meg Ostrá vában. Az évfordulós megemlékezésekhez kapcsolódik a közelmúltban megjelent Janáček- hanglemez is. A Suprafon a Columbia hanglemez vállalttal közösen bocsátotta ki a zeneszerző két leghíresebb és legismertebb szimfonikus művét. A Szimfoniettát Janáček két évvel halála előtt 1926-ban, 72 éves korában fejezte be. Szinte az egész élettapasztalatát egyetlen program nélküli szimfóniájába sűrítette bele (akárcsak Kodály — különben is sok rokon vonást fedezhetünk fel Bartók, Kodály és Janáček művészete között). A komponálásra felkérés adta az első indítékot. A „Sokel“ sportegyesület ünnepélyes harsonazenét rendelt janáčektôl. E megbízás nyomán készült el a Szimfoníetta első tétele. Fanfárzenéről lévén szó, kizárólag rézfúvósok és dobok szólnak a tételben. Az ódon, ötfokú fúvós szignálok minduntalan ismétlésével örömri- valgó harangzúgásként hat az első tétéi záró része. A második Andante tételt a 20. századi kifejezőeszközökkel megszólaltatott derűs morva népzene jellemzi. A harmadik, Moderato tétedben a romantika lép előtérbe. A sóhajos vágyakozást, az elé- gikus lírai részeket, a lágy vonásokat puha fúvós és hárfa szólamok kísérik. A negyedik tétel variációs tétel. Szinte teljesen a népdal jegyében fogant. Fő témája emlékeztet egy kicsit a mi „Ugyan édes komámasszony“ kezdetű tréfás népdalunkra. Az ötödik tétel, a Finálé, mintegy eszmei összefoglalója az egész műnek. Ismét romantikus túlsúly erezhető a tétel zenei tartalmában. A fuvolán megszólaló témából széles ívű romantikus dallam bontakoz-ik ki, hangszerről-hangszerre vándorolva, mígcsak a mű elejéről vissza nem tér a diadalmas fanfármuzsika. „A Szimjoniettában — írja Janáček — a szabad cseh embert, lelke szépségét, örömét és a győzelmes harchoz való bátorságát szerettem volna kifejezni. Azt hiszem, ebben a műben sikerült legközelebb jutnom az egyszerű ember gondolatvilágához.“ A Tarasz Búiba rapszódiát Janáček az első világháború éveiben (1915—1918) írta. E nehéz időszakban az orosz néphez fűződő szeretetének kifejezéseképpen nyúlt Gogol Tarasz Búiba című elbeszéléséhez. Művében hűen tükrözi vissza élő szimbólumként a za- porozsei kozákok hetmanjának hősiességét — aki 1682-ben az országba betolakodó lengyelek ellen harcolt — az elhatározás harcát, a végső győzelembe vetett hitét, hazaszeretet. Az első tételben J Andrijov halála/ Tarasz Búiba megöli saját fiát, aki árulóvá lett. A második tételben (Oszta- pov halálaj Tarasz Búiba másik fiát apja szeme előtt a lengyelek ölik meg. Tarasz Búiba jóslata és halála a harmadik tétel címe. A zene a hetman megégetését és az elkövetkezendő végső győzelméről szóló látomását festi meg. A különlegesen drámai témát Janáček expresszív hangszínekkel, orgonával kibővített nagy zenekarral valósítja meg, izzó drámai légkört teremtve. A Tarasz Búiba a cseh szimfonikus zeneirodalom egyik legszebb darabja, melyet méltó tökéletességgel szólaltat meg a Cseh Filharmónia, a kiváló Zdenök Košl'er érdemes művész vezényletével. CSUKÁS ZSOLT Feledhetetlen hangversenyek Könözsi István felvétele Külföldi művészek a Prága Már hagyománnyá vált, hogy a hangversenyek mellett a Prágai Tavasz szerves részét alkotják a Nemzeti Színház operaelőadásai is. A Tyl és a Smetana Színház mintegy 15 előadása kétségkívül hozzájárul a fesztivál tekintélyének megszilárdításához. Az operaesteken a házi művészeken kívül külföldi vendégművészek, a világ elsőrangú operaházainak énekesei is fellépnek. Külföldi vendégművész az idén első alkalommal Rachel Yakar személyében lépett a fesztivál közönsége elé. A kitűnő francia szopránénekes Mozart Figaró házasságában a Grófné szerepét alakította. A dallamvonalakat könnyedén, hajlékonyán formálta meg, ki- i tűnő zenei és színészi teljesítSzergeJ Ivanov Az emlékezet labirintusa című könyve, amely a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó és a Madách Könyvkiadó közös kiadásában jelenít meg, bizonyára lelkes fogadtatásra talál a pszichológiával foglalkozók körében. Napjainkban a tudományágak fejlődése mér- földes léptekkel halad előre, s ami húsz évvel ezelőtt érvényes volt például a pszichológiában, az ma már korszerűtlen, féligazság, vagy túlhaladott lehet. Teljes mértékben vonatkozik ez az emlékezet problematikájával foglalkozó kutatásokra is. Ma már a neuropszichológia, többek között K. Pribram amerikai neuropszichológus kutatásai segítségével közelebb jutottunk az emlékezet folyamatának megismeréséhez, lényegének meghatározásához. Az emlékezetnek köszönhető, hogy a múlit a jelenhez és a jövőhöz kapcsolódik, cselekedeteinket csak saját tapasztalatainkra és azoknak a körülményeknek az ismeretére támaszkodva realizálhatjuk, amelyek között tenni akarunk valamit. Csak az emlékezet teszi számunkra lehetővé a gondolkodást, a tanulást, önmagunk és a világ megismerését. A neuropszichológia és a fiziológia jelentős eredményeket ért el az automatikus reflexek tanulmányozása terén is, melyek nagy mértékben elősegítették az emlékezés folyamatának felderítését. Kísérletek ezrei igazolják, hogy az emlékezet mechanizmusában fontos szerepet játszik a figyelem, az akarat, a személyes érdek, a beszédkészség és a cél. A dolgokat nem öncélúan véssük emlékezetünkbe. Az emlékezet lényegének felderítésére irányuló kísérletek még folynak. Nem derült fény az idegsejtek és az úgynevezett gliasejtek szerepére az emlékezet mechanizmusában. Az agyban tizenötmil- liárd idegsejt van, ám a gliasejtek száma ennek a tízszerese: százötvenmilliárd. A biológusok sokáig úgy tudták, hogy a gliasejtek ^z idegsejtek és a rostjaik közti teret töltik ki és segítik az idegsejtek anyagcseréjét. Galambos Róbert neurofizikus azonban olyan kísérleteket is végzett, melyek alapján kiderült, hogy a gliasejtek az ideg sejtek munkáját mintegy „programozzák“, közlik velük, milyen sorrendben kell működniük. Persze, a gliasejtekkel végzett kísérletek sem jelentik az emlékezet problematikája kutatásának végső állomását. Utal erre a kitűnő könyv szerzője is: az emlékezet valóban be 1 át hat at 1 an, f elm érhetet le n labirintus. A szerző olvasmányos stílusban ismerteti az emlékezet kialakulásának, fejlődésének egyes állomásait, az emlékezetkutatás legfontosabb és legeredményesebb mozzanatait, színes és fontos információkat tár fel, példák, érdekes kísérletek és kóresetek leírásának tucatjait sorakoztatja fel és irodalmi idézeteket is felhasznál annak érdekében, hogy eligazítsa az olvasót a pszichológia e sajátságos területén. A könyv sikerre számíthat a pszichológiát kedvelő és vele behatóan foglalkozó olvasók körében, másokban pedig f elkeltheti až érdeklődést a pszichológia kérdései iránt. —STT i Tavasz operaműsorában ményt nyújtott. Több szólamot olasz eredetiben énekelt. A Nürnbergi mesterdalnokokban az amerikai Villiam Johns lépett fel Stolzingi Walter szerepében. E szerepet a közelmúltban Rómában énekelte, s olaszországi kiváló teljesítményét a prágai közönség előtt is megismételte. Mozart Varázsfuvolájában, az Éj királynőjét May Sandoz alakította. A svájci énekesnő már 16 éve lép fel e szerepben a világ híres operaszínpadain. Prágai fellépését nagy várakozás előzte meg, s a várakozásnak megfelelően valóban sikerült életre keltenie a Mozart- figurát, igazi Éj királynője volt. A Prágai Tavasz eddigi legnagyobb zenedrámai eseménye Bizet Carmenjének előadása volt, amelyet a televízió is közvetített. A címszerepben korunk egyik legkiemelkedőbb operaművésze, Jelena Obrazco- va, a Szovjetunió nemzeti művésze mutatkozott be. Carmcn- alakítása egy világsztár produkciója volt. Éneklése rendkívüli szépséggel és érzékenységgel követte a drámai helyzeteket, az alakított hősnő érzelmi hullámzásait. Az előadáson további három vendégművész lépett fel, akiknek nevét a zenedrámában ugyancsak a legnagyobbak között jegyzik: Escamillot Obrazcova honfitársa Jurij Mazúrok nemzeti művész, Don Joset James King amerikai tenorista, Micaelat pedig a kanadai Lilian Sukis alakította. A Prágai Operaház repertoárján szerepel Muszorgszkij Borisz Godunov című operája is. A fesztivál alkalmából ennek az operának az előadásában is szerepeltek vendégművészek. Marinat Galina Tuftinova, Dmit- rijt pedig Vaszilij Tretyjak, a Kijevi Sevcsenko Opera és Balett Színház szólistái alakították. A fesztivál záróestjén Puccini Bohéméletében Mimi szerepét a kitűnő magyar operaénekesnő — Kincses Veronika, Rodolpho szerepét pedig a milánói Scala énekese — Vincén- co Bello alakítja majd MOLNÁR ANGÉLA 1979. V. 31. 6 ( Az emlékezet labirintusa FIGYELEMRE MÉLTÓ KIADVÁNY
