Új Szó, 1979. április (32. évfolyam, 78-100. szám)
1979-04-13 / 88. szám, péntek
Három fesztivál tanulságai II. Irodalmi színpadok Jelen vagy ne Milyen a csehszlovákiai magyar művésztársadulom, [hogy ne mindig csak írókat emlegessünk]ľ Meg se próbálok válaszolni a nagy képű kérdésre. Ha valaki egyszer mégis vállalkozna rá, bizonyára sok dicsérő szava lenne erről a művész- társadalomról, amely egyre magasabb nívón, elkötele- lezetten dolgozik. Még valami szépet, jót azért mondhatnék most én is, de nem teszem, mert olylw tűnhetne, mintha melegágyba akarnám helyezni rideg közlendőmet. Arról van szó, hogy a csehszlovákiai magyar művésztársadalom évről évre gyéren képviselteti magát az országos amatőr művészeti seregszemléken. A Jó- kai-napokra még csafk-csak eljönnek néhányan, (jobliá ra ugyanazok minden éven, nem számítva- a zsűritagokat!, de a többi rendezvény mintha teljesen kívül esne érdeklődési körükön, mintha teljesen hidegen hagyná őket, mintha egyáltalán nem lenne az ő rendezvényük is. Tudom, nvi a művész dolga, és tudom, hogy bőven elegendő, ha ezt tiszteséggel végzi. Mégis hadd kérdezzem meg. anélkül, hogy számos nagy példára hivatkoznak az egyetemes vagy akár csak a magyar művészet (irodalom) történetből. megengedheti-e magának manapság a művész, hogy távol maradjon, elzárkózzék a közösségi eseményektől, amikor jól tudja, hogy személyes jelenléte (már csak a jelenléte is) mennyivel emelheti egy-egy ilyen esemény rangját, s ami eainél fontosabb: milyen ösztönző erőt adhat a távoli, eldugott falvakból is érkező — tehetségüket fölmutató, a sokszor nagy áldozatok árán létrehozott produkcióról véleményt váró — embereknek. Itt van például a Duna- menti Tavasz. Háromszor rendezték meg eddig, de egyiken sem láttam két-há- rom művészféle embernél többet. Nem jönnek el a költők, az írók, pedig sokuk művét válogatták műsorukba és tanulták meg a gyerekek, akik biztosan örülnének, egy életre szóló élménnyel gazdagabban térnének haza, ha találkozhatnának a szerzővel, ha leülhetlenni, m lenni nének vele, és a tanító néni közreműködésével elbeszélgethetnének. Minek hangsúlyozzam külön, mit jelentene ez az irodalmi nevelés, az irodalom megszerettetésének folyamatában, és hát a csehszlovákiai magyar irodalom népszerűsítésében. Úgy vélem, művésztársa- dalmunk legtöbb tagja nem hasznosítja kellőképpen (legföljebb az író-olvasó találkozókon] — sem a maga, még kevéslvé a közösség számára — azt a személyi vonzerőt, amellyel tulajdonkép pen minden neves, közismert ember — legyen az sportoló, táncdaiénekes, tudós — rendelkezik. Közben eszembe jut, érdemes lenne megtudni, hányán ismerik az egyes nemzetiségi seregszemlék tartalmát, hányán tudnának jól tájékoztatni egy idegent a Kodály-napokról, a zselízi (Žel iezovce) népművészeti fesztiválról, a gyermekénekkarok mozgalmáról, a Tavaszi szél vizet áraszt népdalversenyről. Persze, érdemes lenne ilyesmiket megtudni rólunk, újságírókról is, mert ezeken a rendezvényeken mi sem vagyunk úgy jelen, ahogy — kötelességből is — jelen kellene lennünk, többen még a nevesebb amatőr művészeti együtteseket sem ismerik, sőt, egyáltalán nem hallottak róluk. Milyen jelenlét az ilyen jelenlét? Miféle közöny munkál még ma is bennünk, miféle közöny vagy fene tart távol bennünket egymástól? Tömegeket megmozgató rendezvényekről van szó, olyan fórumokról, ahol egy népközösség nem gazdasági eredményeket vonultat föJ. hanem közösségépítő, kulturális-művészeti értékeket teremtő erejéről, szellemi képességéről, tehetségéről, alkotókedvéről, erkölcsi magatartásáról ad számot, illetve képet. Hiányozni ezekről a fórumokról — nincs rá szavam hirtelen, mit jelent. Volt már olyan, hogy „nem kaptam meghívót“. De hát lehet-e ez kifogás?! Az igazi meghívók nem azok a hivatalos, dekorált nyomtatványok ... Mint ahogy ez a jegyzet sem az. Legalábbis nem meghívónak szántam. BODNÄR gyula Tavaly néhányan már csaknem vészharangot kongattak irodalmi színpadi mozgalmunk fölött. Ezeknek a borúlátó véleményeknek annyi valóság- alapja valóban volt, hogy kis- színpadjaink egy része mintha megtorpant volna, s így a tavalyi Jókai-napokon fellépő csoportok — a kassai (Košice) Szép szót kivéve — elmaradtak a várakozástól. Úgy tűnik azon- ban, nem visszaesésről, hanem útkeresésről, a nagyobb feladatokra való nekigyürkőzésről beszélhetünk inkább. Ezt a föltevésünket támaszt ja alá 12 irodalmi színpadunk idei új műsora. Ez a szám önmagában is figyelemre méltó, mert tavaly jóval kevesebb csoport lépett föl a kerületi fesz itiválokon. Tizenhárom produkció (A Szép szó két műsorral szere, sít) sok tanulságot, pozitívumot és problémát hozott. Az első észrevétel az, hogy valamennyi csoport az ,,itt és most“ színházi erkölcsi és társadalmi törvényei szerint a maga szintjén és lehetőségei szerint a mi életünkről, sors- ’.tórdései ükről vallottak — a szó nemes értelmében elkötelezetten, szocialista világnézetünk, meggyőződésünk szerint. Fontos előrelépésnek tartjuk továbbá, hogy egy kivételtől eltekintve a pódiumjáték eszközeivel igyekeztek megfogalmazni mondanivalójukat, méghozzá jórészt eredetien és tudatosan. Újra fölfedezhettünk egy régi színházi igazságot is: azt, hogv a rendezők felkészültsége, tapasztalata, következetessége dönti el elsősori Kin, mennyi valósul meg a- színpadon az elképzelésekből és milyen színvonalon. • Irodalmi színpadi mozga lmunkban véleményem szerint nincs különösebb probléma az érdeklődéssel, tehát a szereplők számával, mert lelkes, sőt rátermett fiatalok szinte minden faluban, városban Akadnak, csupán rendező, tehát szakom!>er kell ahhoz, hogy a 'lelkesedésüknek irányt szabjon, megfelelő mederlie terelje. Jó példa erre a most alakult kirdlyhelmeci (Kráľovský Chl• rnecf Vox humana és a tornai- jói (Šafárikovo) Ifjúság Irodalmi Színpad. Két lelkes és hozzáértő fiatalember tehetséges társulatot verbuvált, remélhetően nem csupán egykét évadra. Egyetlen kivétel mindössze Marcelházán (Marcelova J okad, ahol a szereplőknek kell — hangtechnikában, beszédben, mozgásban — fejlődniük, hogy a színpadon megvalósíthassák rendezőjük és önmaguk elképzeléseit. A kelet-szlovákiai fesztiválon a legnagyobb érdeklődés érthetően a kassai Szép Szó két produkciója iránt nyilvánult meg. A közönség nem csalódott. mert gondolatokban, rendezői ötletekben, impulzusokban ‘gazdag, vizuálisan is jól ■fölépített műsorokat láthatott. A Gf/(?ampsben elsősorban a feszes tempójú, lélektanilag jól motivált, zenével és mozgással szerencsésen ötvözött rendezésnek és a színészi teljesítményeknek, tapsoltunk. A másik, merőben más hangvételű, groteszk játék Brecht Koldusoperájából készült. Itt elsősorban a több síkon mozgó történetet és a rendező jól fölépített poénjait dicsérhetjük meg. ügy érzem azonban, hogy néhány esetben az egyes jelenetek színészi megoldásain akad még csiszolnivaló. Mind a két előadást láthatjuk az idei Jókai napokon, ahol ezek a produkciók minden bizonnyal méltó visszhangot váltanak ki. Kellemes meglepetéssel szol gáltak az újonc királyhelme- ciek, akik Európai játékok című összeállításukban a mekévek elképzelései valósult felnőtti világ ellentmondásokat többnyire vizuális zenével és énekkel. A rendező el képzelése nem minden esetben valósult meg, mert még nem midig „érezte“ a színpa dot, de néhány szép megoldás tehetségét és a csoport képességeit sejteti. A kassai Pince színpad Latinovits Zoltán életéről, küzdelmeiről ké szült dokumentum műsort mutatót! be. Véleményem szerint az összeál !ítás nem mindig érzékeltette Latinovits útkeresésének, művészeti, emberi céljai meg valósításáért vívott küzdelmének nagyságát, általánosítható vonásait. A kiragadott tények nem mindig magasodtak szim- bólummá, s így a játék vonala is hullámzó volt. A tudatosabb rendezést hiányoltuk a rozsnyói Egészség- ügyi Szakközépiskola Irodalmi Színpadának műsorában. A lelkes rendezőnek és a csoportnak több szakmai munkára, fejlődésre van szüksége, hogy elgondolásaikat siker koronázza. Úgy tűnik, Közép-Szlovákiá- ban is véget ért a hét szűk esztendő, mert végre egy rátermett irodalmi színpad tört be az élvonalba. A tornaljaíak Vörös rekviem című összeállítását nem a legjobb előjelek után (nem volt idejük technikai próbákra) néztük végig, így végső következtetést nehéz levonni. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a rendezés az orató- rikus- és a pódiumjáték eszköztárából egyaránt merít. Néhány ügyes megoldás (a halál megjelenítése, a múló idő érzékeltetése) keltett figyelmet, habár néha még föltűntek üresjáratok, elkoptatott megoldások (lehajtott fejjel, fel-alá járkálnak funkciótlanul) amelyek rontják az összhatást. A Jókai-napokig még bőven akad idejük az igazításra. A legszínvonalasabb versenyt és a legtöbb látnivalót a gútai fesztivál hozta. Az első helyen végzett somorjai (Samorín) (Üzenet Irodalmi Színpad Zs. Nagy Lajos Emberke, küzdj című összeállításával a mi életünket állította görbetükör elé, az „érted haragszom“ elvei szerint. Érdekes előadással rukkolt ki a galántai Vág Irodalmi Színpad. Mozgásra, hang- és fényhatásokra épülő, a mi viszonylatunkban újszerű megoldásaik kedvező visszhangot váltottak ki. Néhány esetben túlzottan didaktikusnak éreztük az egyes epizódokat, de végső soron fölfigyeltető előadásnak tapsolhattunk. Kemény fába vágták a fejszéjüket a komáromiak. Hašek Svejkjéből készítettek összeállítást, amelyben a derék katona a nép egyszerű fiát, a hatalmasok eszén mindig túljáró, hány rendezői ismétlés,' nem mindig nyomon követhető elgondolás ellenére látványos játékot láttunk tőlük. Az ipolyságiak évről évre megcsodált erényeiket — precízen kidolgozott szövegmondásukat, előadókészségüket — csillogtatták meg ezúttal is. Első kerületi fellépésük alkalmából jó benyomást keltettek a szalkaiak is. A lelkesedésen kívül nekik is céltudatos szakmai munkára van szükségük, s ha ez megvalósul, akkor minden bizonnyal sokat hallunk még róluk. Kellemes meglepetést, vidám perceket szereztek a osallóközaranyosíak (Zlatná na Ostrove), akik a Megvédjiík az iskolát című vidám miniatűrrel arattak nagy sikert. Előadásuk egyetlen szépséghibája, hogy kevés hazai magyar sajátosságot tettek hozzá — elsősorban rendezésben — az eredeti szöveghez. Az irodalmi színpadok „főpróbája“ tehát várakozáson felül sikerült. Reméljük, a színházi babona ezúttal nem teljesül, és a „bemutatóról“ vagyis az idei Jókai-napokról is a mostanihoz hasonló hangnemben írhatunk. Értékelésünk végén néhány szervezési problémáról is szólni kell legalább dióhéjban. Említettem már, hogy ebben az évben mindhárom kerületi népművelési központ kellő figyelmet szentelt a fesztiválnak, s ezért elismerés illeti őket. Jövőre azonban Kassán jobban fölszerelt és nagyobb helyiségben kellene megrendezni ezt a szemlét, hogy a technikai hibák ne rontsák le az előadásokat. El kell gondolkodni azon is, nem lehetne-e két napon át rendezni a közép-szlovákiai fesztivált, mert az idei „maratón“ a színvonal rovására ment. Jó lenne végre véglegesen rendezni a Bratislava- városi szavalok helyzetét, mert e téren is akadt félreértés. S végezetül újra hangsúlyoz* nunk kell, hogy a versenyszabályok mindenki számára kötelezőek. Ezt végre tudatosítani — és megtartani — kellene, hogy ne forduljon elő olyan kínos eset, mint idén Gútán, amikor a felelős járási dolgozd és részben a járási zsűri hiba fából a komáromi járásból három csoport akart részt venni (holott csak a győztes szerepelhet) a fesztiválon. szilvAssy József tíyimesi Néhány szóval megmondhatom: vadászélményeim ötödik kötetének utolsó fejezetét írom. A vadászkönyvek iránti kereslet az utóbbi időben sem csökkent, ennek ellenére nagyon kevés ilyen mű jelenik meg a könyvpiacon. Persze, ennek is megvan a maga oka. Noha a vadászirodalom a szép- irodalom perifériáján helyezkedik el, művelőitől az íráskészségen kívül nem csak szakértelmet követel meg, hanem azt is, hogy a szerző ne rugaszkodjon el túlságosan a valóság talajáról. Vagyis a vadászirodalom jórészt valóságirodalom; műveléséhez elengedhetetlenül szükséges a bőséges élményanyag. Erre pedig mindig nehéz volt szert tenni. Legújabb könyvemben hazai vadászélményeimet mondom el. Igyekszem bemutatni a hazai vadászatok szépségét, és élményeimmel bizonyítom, hogy ezek sem nélkülözik az izgalmakat, hangulatosságukkal messze felülmúlják mindazt, amit e téren a távoli vadászmezők nyújthatnak. Hosszan elidőzöm legszűkebb pátriámban, a Bodrogközben, és szólok vadásztársaimról is. Könyvem befejező részében néGyörgy hány történettel bemutatom a vadásszenvedély külömböző megnyilvánulásait. Célom az, hogy rámutassak a vadászszenvedély cselekvést meghatározd erejére, hogy bemutassam azt a tüzet, amely állandóan magas lánggal lobog minden valamirevaló vadászban, amely állandóan hajt, serkent és kényszerít újabb és újabb vadászatokra. A vadásszenvedély ősi ösztönökön alapszik; lényegében az akarásnak fölötte erős, viharos módja, de a kielégítést célzó cselekvést, magát a vadászatot, nem kizárólagosan irányítja, írott és íratlan szabályokkal, etikai normákkal, törvényekkel és előírásokkal van szigorú korlátok közt tartva. Azonban a sokféle tilalom mit sem érne, ha nem párosulna a vadász öntudatos fegyelmével és természetszeretetével. A vadász cselekvését meghatározó két ellentétes erő ösz- szecsaoásábő! rendszerint az élő természetét kímélő, a vadász emberségét bizonyító fegyelem szokott kikerülni diadalmasan. Ezt a tényt igvek- szem kihangsúlvozni lepúiabb könyvemben, ezért is adtam neki a „M pozabolázott szenvedély" címet. Az Emberke küzdj, című műsor egyik jelenete (Gyökeres György felvételei) gy érés a meg közötti ábrázolták eszközökkel. és a hatalmat krátko N^süleUészlet a Gilgamest szín tes emliert, szimbolizálja. Né-
