Új Szó, 1979. április (32. évfolyam, 78-100. szám)
1979-04-05 / 81. szám, csütörtök
A valóság és önismeret példái ESSZÉPANORÁMA 1900 — 1944 N‘ lines fél évszázad sem, melyet ez a három kötetnyi, több mint háromezer oldalon megjelent kiadvány felölel, az olvasó mégis szinte a teljesség szellemi izgalmával veszi a kezébe. Csúcsokon érzi magát, a gondolkodás és a szellem valós magaslatain, ahonnét nemcsak a magyar irodalom mozgásai, hanem a világtörténés eseményei is jól megfigyelhetők. (Ha a század- fordulóig az volt a vád, hogy a magyar szellemiség Mucsánál megrekedt, ezek az írások épp ellenk^ződeg, arról vallanak, hogy lépéshátrány nélkül a szellemiség élvonalával együttlépve készíti, építi, a jövőt.) Az az időszak volt az, amikor a legjobbaknál a gyengéd tiszteletkörök általános gyakorlata nélkül íródtak a kritikák, nagy ívben kerülve a semmitmondó bombasztikus szóvirágokat és a bratyizó vállveregeté- seket. Makacsul mondták a magukét, mert volt erejük és mer- szük a társadalmi haladás szolgálatára a szellemiség megújítására, s bátorságuk a nemzeti és emberi tisztesség kimondására. S bár irodalom és újságírás ekkor már megtette a maga elszakadó hadmozdulatait, a jó író mégsem tudott hátat fordítani a valóságnak. („Közállapotaink megítélésében — írta Ambrus Zoltán a század elején — az írók nem enyhébbek, mint az újságírók“. Aligha véletlen hát, hogy a kötet Ambrus Zoltán Irodalom és újságírás című tanulmányával indul, melyben a sajtót nem a nagyhatalmak egyikének tekinti a szerző, hanem: a legnagyobb hatalomnak a világon.) S hogy minden műfajban lehet kitűnőt alkotni, annak beszédes bizonyítékai e három kötet remekbe szedett esszéi. Ha a költőkkel indítanánk a sort, mindenekelőtt Ady Endre A magyar Pimodán című írását, ezt a legkétségbeejtőbb önvallomást, a magyar publicisztika „legördögibb“ írását említenénk, mely annak idején folytatásokban jelent meg a Nyu- gat-ban. Nem véletlen, hogy a másik írás ä Petőfi nem alkuszik című, mely a „nagyszerű önáltatásos gyönyörű, páréves ködéből“ idézi meg az ifjú Petőfit, aki „azért élt, harsogott, hogy hamar végezzen el mindent, s hogy ne legyen belőle megalkuvó“. A sort aztán folytathatjuk Babitscsal, Kosztolányival, Kassákkal, Juhász Gyulával, József Attilával, Szabó Lőrinccel és másokkal. Szemelgetve a gondolat- és szellemgazdaságnak e kiváló remekeit, nemcsak a pontos fogalmi képeket, telitalálatokat dicsérhetjük, hanem az egyéniségnek azt a varázserejét is, mely ezekből a vallomásokból árad. Mily szerencse, hogy nem lettek az elvont filozófálgatás áldozatai, nem akartak minden áron menekülni a vallomás erejű elkötelezettségtől, s nem iszkoltak az ál-objektivitás védősáncai mögé. Az irodalom egy-egy vonulatában, portréjában ők maguk is benne vannak, épijágy, ahogy Ady Petőfije jócskán önmaga tükörképe is. A személyes élmények, aggodalmak mögül jobbára kicsendül a nép, a nemzet s az irodalom gondja is. A vallomás erejű írások kö- zö*tt hadd említsük meg Kosztolányiét, aki személyes sértésnek veszi, hogy egy francia tudósprofesszor elveri a port a magyar nyelven, s a kis és nagy nyelvek kategóriájában gondolkozva azt a sorsot szánja a kis nyelvnek, hogy „szabad elhatározás útján“ a „mai nyelvi összevisszaságot ráka- passák arra a figyelemre, melyet a holnap általános civilizációja parancsol ránk.“ Kosztolányi miután megsemmisítő véleményt mond a francia nyelvész „tudós szempontjairól“, egyértelműen leszögezi, aligha léteznek olyan népek, melyek „kéz a kézben dalolva“ indulnának el a „megváltó ön- gyilkosság felé“. „Még a legközelebbi nyelvrokonok se kaphatók erre — írja —, akik félig meddig értik is egymást, s afféle nyelvi unokatestvérek“. A műfajban azonban nemcsak költőink, hanem prózaíróink is jeleskednek, bizonyítván, hogy az irodalom, művészet dolgaiban ők is legalább annyira járatosak, mint a költők. Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Bródy Sándor, Németh László, Füst Milán, Veres Péter, Nagy Lajos '■s Sinkó Ervin nevét említenénk elsősorban. Mellettük ott találjuk a műfaj „hivatásos“ képviselőit is. Nem hiányzik Bartók Béla és Kodály Zoltán neve sem. A kötetekbe elsősorban azokat az írásokat vették fel, melyek társadalmi, közösségi mondanivalójuknál fogva sokszor már elfelejtett véleményekre, álláspontokra, drámai kérdéseket feszegető témákra hívják fel a figyelmet. Akaratlanul is a bőség, a szellemi gazdagság tudata keríti hatalmába az embert, ha ezt a három kötetet olvassa, la-' pozgatja. Pedig valóban csak ízelítőkről van szó! Leggyakrabban 2—3 írással szerepel ugyanis egy szerző (pl. Ady, József Attila, Kosztolányi, Kassák, Juhász Gyula, Nagy Laps, Habits Mihály, Füst Milán slb.J, pedig milyen gazdag életművekről van szó. A kötetbe felvett 6—8 (legtöbb) írással csak néhány tollforgató dicsekedhet (Schöpflin Aladár, Horváth János, Szabó Dezső, Bariók Béla, Kodály Zoltán, Szerb Antal, Halász Gábor, Bálint György f. Már maga ez a felsorolás is bizonyíthatja a magyar esszé útját és rangját, s utalhat arra is, mennyire nem ismerjük, vagy hézagosan ismerjük kor- és tudatformáló irodalmunkat, mely a valóságban a szocialista gondolat és a haladó eszmék terjesztése úttörő feladatára is vállalkozott, arra is, hogy a haladás keresztútjait mutassa, s népek, nemzetek, eszmék és emberek próbatétjének tekintse: ki, melyik oldalára állt a harcnak. E ;rvényes volt ez a mi Fábry Zoltánunkra is, aki a fasizmus tobzódása idején Európát vallotta hazájának, Európát, ezt a nehéz, a legnehezebb hazát. „Aki Európát mond — írta 1936-ban — az ma forradalmi értelmet nyilatkoztat ki. Régen és ma egyformán: igazságtörekvést, ie;azte- vést.“ (Hazánk: Európa). A kötetbe felvett másik írása, a Szlovenszkói küldetés: 1938 is ezeket a gondolatokat erősíti meg. „Az írói bátorság: politikai bátorság. Történelmi sors- fordidón a politikai bátorság — a változás és változtatás szug- gerálása — az íróban, a szellem-emberben nyilatkozik meg döntő súllyal. Zola és Gorkij, Heine és Ossietzky ezt egyértelműen igazolják.“ És hadd idézzük egy másik, összehang- zó gondolatát is: „Az európai kultúra hitén állni... Jelenthet-e ez mást, mint a bátorságírót? Az európai kultúra hitén állni ma csak a hitvallók bátorságával és konoksáqával lehet. Az európai kultúra veszélyperceiben hitvallók és hitvédők kellenek, a szó tehát az írói bátorságot illeti... Az európai kultúra hitén állni ma nem jelenthet mást, mint a fasizmussal szembeszállni. A küldetés neve: antifasizmus!“ A haladás érdekében és védelmében adták így fel a leckét eleink, vállalva — nem minden veszély nélkül — a harcot a máért. Lehet-e hát ilyen előzmények után írónak, toliforgatónak ölbe tett kézzel nézni a mai eseményeket: játszadozni rímmel, verssel, fuvo- lázni az „örökkévalósággal“, mely haj, de véges, ha a valóság hivatott szószólói nem osztják elődeik hitvallását, s nem a mondanivaló korszerűségében akarnak modernek lenni. Az írás — politikai és társadalmi tett ma is, s aligha lehet különcök könnyed-játékos kedvtelésévé silányítani. Mert bár sokat változott a világ az elmúlt félévszázad során, az írói bátorság mértékéi ma sem mérhetjük másként, mint a haladás, az emberiség, a világ gondjaival, s azzal az elkötelezettséggel, mellyel az „új ég és föld“ szép emberi üzenetét író alkotása horizonttágitóan hordozni, felmutatni képes. Nagy történelmi tettek idejét élve aligha lehetnek mások a szel lem embere'i, mint az élet és igazság újrasziiletett forradalma mi. ii*7 igazi művészet próbája l\Ĺ mindig az élet .. . Csakis ezzel magyarázható, hogy — Veres Péter szavaival — az „igazi magyar irodalom talán a legtragikusabb ,hangú irodalma a világnak“. Voltak korszakok — olvassuk ugyancsak Veres Péternél — „amikor már csak összecsengő rímeik és a verslábak állása szerint“ értékelték a verseket. Beteg korszakok voltak ezek, „meri ilyenkor már összetévesztik az eszközt a céllal, a formai tökéletességet a szépség igazság szintézisével“. A magyar irodalom mai új korszakában sem szűnt meg a bátor, szókimondó írói-emberi hozzáállás az ember és a társadalom dolgaiban gondjaiban és nincs, nem lehet ez másként a csehszlovákiai magyar írás elkötelezettjeinél sem. Ha van néha kivétel, jobban mondva „Kísértés“, hogy az „összecsengő rímek és a verslábak állása“ szerint mérjék író vagy költő hitelét, ma már meggyőződéssel mondhatjuk, hogy ez nem a „korszak“ betegsége hanem az írói-kritikusi szemlélet ficama csupán ... Mert az élet, a kor valósága, no meg a hatalmas szellemi örökség eleve mást kíván, mást sugall, sőt: másra kötelez! FÖNOD ZOLTÁN Hagyományőrlő A felszabadulás előtt kevés falusi fiatalnak adatott meg, hogy iskolába járjon vagy szak mát, mesterségei tanuljon. Le^- többjük megmaradt a zsebken dőnyi földnél, vetett, szántott, aratott, „tette, amit kell“ József Attilával szólva. Ez a sors várta BÉRES Jánost is Vendégiben (Hosfovce). Megtanulta a föld művelését, a tenyeret kérgesítő szerszámok használatát, a mezőgazda sági szerszámok javítását, sói készítését is. A felszabadulás után, 1946-ban, 18 éves korában a közeli mészkőbányába ment dolgozni. Robbantották, fejteitek, zúzták, égették a mészkövet. Hosszú éveket töltött az egyre fogyó hegy oldalán. Ma is fejtené a követ, ha a betegség közbe nem szól. Alig ötvenévesen rokkantsági nyugdíjba helyezték. Mit tehet az ember a rengeteg idővel, mikor élete minden percét a munka töltötte be, munkában látta az élet értelmét, s most tétlenségre van ítélve. Az unalom rosz- szabb a halálnál is, gondolta. különösen annak, akinek eddig nem volt ideje megismerni ezt a fogalmat. Járta a mezőt, nézegette a Bodva partján rügyező, lombot hajtó, majd hullató fákat. Egy szer csak valami régi, elfelejtett vágy tört fel benne. Gye rekkorában ügyesen és szívesen faricsgált. Megpróbálja, ez nem megerőltető, az orvosok sem tilthatják. Munka közben feltörtek az emlékek, régen elhunyt emberek, elfelejtett, ma már ismeretlen tárgyak, konyhaeszkö zök, mezőgazdasági szerszámok. „Feltámasztom kicsiben a múltat", gondolta Béres János. Az ügyes kezek alól egymás után kerültek ki a csodálatos faragványok. Nagyanyáink ál tál használt konyhaeszközök, melyeket ma már kevés háziasszony ismerne fel, majd a mezőgazdasági eszközök, ezek re is csak az idősebbek emlékeznek. Különböző célokra használt parasztszekerek, eke, borona, henger a vetés utáni föld simítására s olyan szerszámok, melyeknek a neve is ismeretlen a ma nemzedéke számára, mint a GURDONYOZÖ, BELLÖ- KORÚ (háromszög alakú hegyes szerszám J, Hagyományőrzés ez, eredeti módon. A zseli'zi (Želiezovce) népművészeti napok alkalmából kiállítást is rendeztek, melynek nagyon gyenge visszhangja volt. Nem segített ezen Varga Lajos: szlovákiai magyar tájak néprajzi motívumai (linómetszet) a televízió sem, pedig a gombaszögi közvetítés alkalmával gyakran pásztázott a kamera Béres János nem mindennapi értéket jelentő alkotásain. Ma már semmi sem hiányzik a gyűjteményből, ami azelőtt egy paraszti portán nélkülözhetetlenül szükséges volt. A tekenők alakja is más más célt szolgált. Más alakja volt a mosóteknőnek, más annak, melyben disznóölés után a sózott hús várta a füstölést. Hiteles, népművészeti alkotások ezek. A környék művelődési otthonaiban, vagy nagyobb iskolában kiállítást lehetne rendezni, kibővítve a környéken szép számmal működő naiv festők műveivel. Ezek az alkotások alapját képezhetnék egy régen megálmodott s idővel megvalósítható Bodvavölgyi Néprajzi Múzeumnak. FECSÖ PÄL Irodalom — élmény — pedagógia Gondolatok a művészi élményről A művészet az emberi alkotóerő egyik legcsodálatosabb megnyilvánulása. Szerepe az emberré formálódásban vitathatatlan. A művészeti nevelés az esztétikai nevelés súlyponti része. Lényege az, hogy a gyermeket és az ifjakat alkalmassá tegye a művészi alkotások tudatos élvezésére, a bennük való gyönyörködésre. A művészetek nem versengenek, hanem élnek egymás mellett Leonardo ugyan tanulmányt írt a művészetek versengéséről és azt vallja, hogy míg a szó, a hang csak pillanatnyi örömet ad, a festmény újra meg újra megtekinthető. Mai szemmel nézve egyik művészet sem magasabbrendű a másiknál, értelmetlen lenne egyik vagy másik művészeti ág elsőségéről beszélni. Pedagógiai szempontból ebből az következik, a gyermekeket meg kell tanítani arra, hogy élvezettel olvassák a regényt, a verset, gyönyörködjenek a festményekben, szobrokban, zenében, élvezzék a filmeket, színdarabokat stb. Irodalmi, képzőművészeti, filmművészeti és zenei élmény nélkül az ember élete és személyisége csonka lenne, jelleme szegényesebb. Mindez magától értetődőnek tetszik, mégis fontos újra és újra hangsúlyoznunk, mert fejlődő társadalmunk, rohanó korunk és maga a család is a tudnivalókat, a megtanulniva- lót hangsúlyozza. Más tudni és más élményt szerezni. Tudásra szert tehetünk a világról, emberekről, jelenségekről úgy is, hogy az ismereteket csak az értelmünk fogadja be, de nem ráz meg, nem éljük át a történést, a folyamatokat, csak tudomásul vesszük. Márpedig a meggyőződés, a nézetformálás csunán az ismeretek evidenciája alapján aligha alakul ki, ehhez érzelmi azonosulás, akarati mozgósítás szükséges. Minél fiatalabb emberről van szó, annnál igazabb és érvényesebb ez! Ahogy a pszichológusok mondják, az élmény „erős érzelmekkel kísért lelki jelenség“. Az élmények mély érzelmi színezetük miatt fokozott pedagógiai hatást fejtenek ki. A jó pedagógus mindig ügyel arra is, hogy az oktatásban minél nagyobb teret biztosítson a megismeréshez kapcsolódó in tellektuális érzelmeknek (kíváncsiság, csodálkozás, logikai örömök). Az esztétikai érzelmek nevelésének (ami egyben a művészeti nevelés feltétele) az ad különös jelentőséget, hogy a művészetekben az emberi érzések sajátos „tömörítésben“ és hatásos formában sűrűsödnek össze. A művészet, illetve az irodalom, a szó művészete nem pótolja, de kiegészíti, teljessé teszi, rendezi az élet elemi valóságélményeit. Jelentősége abban rejlik, hogy átélhető formában tükrözi az élet lényeges összefüggéseit. Felnőtt és gyermek az egész embert átjáró, felemelő, gazdagító, megtisztító élményt keres a szépirodalom olvasásában. Az élmény, a valódi műalkotásra jellemző lebilincselő erő révén szinte betör az ember belső világába és a műben ábrázolt világ befogadására kényszeríti. Az olvasás után a művek totalitása, zárt világa elemeire bomlik, ezek arányai idővel eltolódnak. a való élet hatására elsüllyednek vagy felszínre kerülnek. Külön élményként már egy idő után nem is őrzi az emlékezet. Egészen kihullanak, vagy hatásaiban beleépülnek a személyiségbe, gyakran rejtett folyamatban, szinte észrevétlenül gazdagítva, formálva azt. A pedagógus munkája akkor teljesedik neveléssé’ ha eléri, hogy a növendék számára egyéni esztétikai élvezetet jelent — már az iskoláskorban, az órán — a számára szervezett esztétikai befogadó és cselekvő tevékenység. Csak ilyen élmények sorozata készteti az akaratot meggyőző erővel az egyéni tevékenységre: érdemes meghallgatni a rádióban — minden mást félretéve — a versműsort, az értékes zenei adást, érdemes könyvet kölcsönözni a könyvtárból, elolvasni a napilapban közölt verset is, a kirándulás során időt szakítani a szép tájak, műemlékek felkeresésére is, alkalmat találni az esztétikum többi formájának a birtokba vételére. Mindez egyéni elhatározást igényel. Az iskolai irodalomoktatás egymagában nem elég ahhoz, hogy igényes olvasókat neveljünk. Irányítani kell az önálló olvasást is, nem feledkezve meg arról, hogy csak a gondosan, igényesen megválasztott művek érik el a kívánt hatást. Felnövekvő fiataljaink irodalmi ismereteiknek és élményeiknek jelentős részét az irodalmi órán kívül, sőt az iskola falain kívül szerzik, a legkülönfélébb információs csatornákon keresztül, a tömegkommunikációs eszközöktől kezdve (rádió, televízió) az ismeretterjesztő tanfolyamokon, előadásokon, a színházakban, irodalmi színpadokon, iskolai szakkörökön át egészen a folyóiratokig, az egyéni olvasmányokig. Az az ideális, ha az irodalom oktatója a sokrétű, friss információs élményanyagot összekapcsolja az irodalomórán folyó „hivatalos“ irodalmi tanulmányokkal, illetve neveltjeit tudásuk és élményeik gazdagítására, az önművelési lehetőségek felhasználására ösztönzi. Dr. SZEBERÉNYI JUDIT 1979 IV. 5.
