Új Szó, 1979. április (32. évfolyam, 78-100. szám)

1979-04-23 / 95. szám, hétfő

Értékek a mának Jegyzetek a népdalgyűjtő pályázatról A CSEMADOK Központi Bi­zottsága és a Népművelési In­tézet 1977 decemberében nép­dalgyűjtő pályázatot hirdetett. A pályázati felhívás a Tavaszi szél népdalverseny meghirdeté­sével egyidejűleg s azzal kap­csolatban jelent meg sajtónk­ban. A pályázaton nyolc gyűjtő vett részt, akik összesen 1071 dallamot 'küldtek be magneto­fonszalagon. A bíráló bizottság 1979. február 16-án ült össze, hogy értélkelje a beérkezett gyűjteményeiket. Az értékelés eredményéről hivatalos értesí­tés nem jelent meg a sajtóban, amit nemcsak a gyűjtők, ha­nem sokan mások is hiányol­tak. A CSEMADOK néprajzi al­bizottságának március 17-i ülé­sén, amelynek egyiik napirendi pontja a pályázat értékelése volt — többek 'kérésére ígére­tet tettem, hogy ismertetem a sajtóban a pályázat eredmé­nyeit. Az öttagú bizottság értékelte a beérkezett gyűjteményeket és a következő helyezést java­solta: 1. díj: Jákai Mária, Lédec (La- dice), 357 dal, amelyből 326 ép változat; 2. díj: Hamerlik József né, é Hegysúr (Hrubý Súr), 206 be­küldött dallamból 189 elfoga­dott népdal; és Mag Elza, Med- veshidegkút (Studená), 123 dal­lamból 101 elfogadott változat; 3. díj: Sebő József, Alistál (Hroboňovo), 162 dallam közül 158 értékes változat; 4. díj: Jóba Ferenc, Martos (Martovce), 161 dalból 121 nép­dal; 5. díj: Marczi József, Rád, 20 dallam, ebből 18 népdal; 6. díj: Párák Endre, Garamve- zekény (Hronovce), 35 dallam­ból 21 népdal; 7. díj: Vámos József, Mulyad (Muía), 7 dallamból 6 elfoga­dott. összegezve a pályázat szám­beli eredményét, az 1071 dal­lamból a 131 értéktelen vagy kétes értékű dallamot leszámít­va, 940 egészséges, ép, terjesz­tésre alkalmas népdalváltozat. A műfaj szerinti értékelés so­rán kitűnt, hogy a beküldött anyag kb. 80 százaléka alka­lomhoz nem kötött népdal, a többi szokásokhoz kapcsolódó, illetve gyermekdal. (Kivétel nélkül mind szöveges, tehát vo­kális népzenei hagyomány.) A stílus szerinti értékelés azt mutatja, hogy a gyűjtők — Jó­kai Mária kivételével — a ma is élő népdalokat rögzítették, így érthető, hogy až össze­gyűjtött népdalok túlnyomó többsége új stílusú népdal. Aránylag kevés a régi stílus. Nagyobb százalékban csak Mag Elza, medveshidegkúti gyűjtőnk anyagában találtunk régi, ereszkedő népdalokat. Ez nem mond ellent előző megállapítá­sunknak, ugyanis Hidegkút és az egész ,,barkó“-vidék annyi­ra hagyományőrző, hogy ott még ma is jobban él a régi stí­lus, mint más tájegységekben. A pályázat értékelése során tehát nemcsak a beküldött nép­dalok száma határozta meg a helyezést, hanem a minősége is. De vegyük sorra a gyűjtő­ket, illetve a beküldött anyago­kat. Jókai Márta a ghymesi (Je- lenec) alapiskola tanítónője. Régóta foglalkozik az iskola tánccsoportjával és a lédeci asszonykórus vezetője. Tapasz­talt gyűjtő, aki népzenén és népi szokásokon kívül az egész tájegység népviseletének gyűj­tésével is intenzíven foglalko­zik. Nem csupán lakhelyének, Lédecnek, és működési helyé­nek, Ghymesnek, a népdalait gyűjti, hanem szinte az egész Zobor-vidéket bejárta, hogy rögzítse a népzenei hagyo­mányt. A beküldött anyag ar­ról tanúskodik, hogy céltuda­tos gyűjtő, aki nemcsak azt ve­szi föl magnetofonra, amit mondanak, kérdez is, mert min­den érdekli, ami a népdallal és a népi szokásokkal kapcsolatos. Az általa gyűjtött anyag nép­zenei és néprajzi adatokkal egyaránt szolgál, amit később más területen is fel lehet hasz­nálni. Hamerlik Józsefné háztartás­beli. Őt úgy jellemezhetném, hogy azok közé a jó emlékező­tehetségű adatközlők közé tar­tozik, akiket általában nótafá­nak szoktunk nevezni. Főként a saját dallamkincsét rögzítette, amely a két világháború közöt­ti években énekelt népdalokból áll. Zömmel új stílusú dalok, melyek között elég sok a regru­ta- és katonadal. Érdekes meg­figyelni, hogy alig akad né­hány dal, amelyben a vidék nyelvjárási sajátossága, az özés, érvényesülne. Ez arra utal, hogy a dallamok nagyobb ré­sze nem Szene (Senec) kör­nyékén született, de jellemző az egész Csallóközre és a Má- tyusföldre. Mag Elza Medveshidegkútról nemcsak a saját dallamkincsét vette föl magnetofonszalagra, az összes ismerősét megdalol- tatta. A falubelieken kívül a környező tanyákon élőkét is. Amint azt már az előzőkben is említettük, Medvesalja erősen hagyományőrző vidék. Itt a ré­gi és az új stílusú dallamok még erősen őrzik az ötfokúsá- got, a pentatóniát. Ezért a be­küldött anyag különösen érté­kes. Az énekesek előadásmódja is nagyon eredeti, romlatlan. Csupán a felvételek minősége nem minden esetben megfele­lő. Több felvételnél a magneto­font akkor kapcsolták be, ami­kor az énekes már énekelt, így az első szótagok és természe­tesen vele együtt a kezdőhan- gok is lemaradtak. Amennyiben a népdalok lejegyzője nem is­meri e népdalok . változatait, nem fogja tudni rekonstruálni a hiányzó részt. Sebő József pedagógus. A beküldött népdalokat Nyitrage- rencséren (Hrnčiarovce) gyűj­tötte Csík Zoltán évfolyamtár­sával, amikor nyitrai főiskolás volt. A gyűjtés jelentős része lakodalmi dalokból áll, de több népi szokással kapcsolatos dal­lamot is tartalmaz. Több éne­kest szólaltatott meg, s ezáltal néhány dallamtípus egész sor változatát sikerült rögzítenie. Az anyagban több régi stílusú népdal is található. Jóba Ferenc, Martos. Gyűjtő és adatközlő egy személyben. Saját dalkészletét és egyúttal falujának ma is élő népdalait énekelte feleségével együtt magnetofonszalagra. Nagy gonddal készítette a felvétele­ket, ami abból is látszik, hogy a dalokat kezdősoruk szerint A />' incskeresók képviseletek a tavalyi zselizi népművészeti fesztiválon (Gyökeres Gy. íeiv.J abc sorrendbe szedte és így kö­vetkeznek egymás után. A be­küldött népdalok nagy részé­vel már gyűjtéseink során többször találkoztunk, mind Martoson, mind a környező fal­vakban, de ilyen teljes szövegű változatokat még eddig nem sikerült lejegyeznünk. Ez is egyik nagy erénye Jóba Ferenc gyűjteményének. Ezenkívül a felvételek minősége is jó. A dalok előadásmódja meg egye­nesen példás. Mentes minden mesterkéltségtől, eredeti, ízes martcsi előadásmódban örökí­tette meg az utókor számára. Marczi József, Rád. Az egye­düli keletről beküldött hang­szalag. Nem kimondottan a pályázatra készült felvétel. Ere­detileg a család akarta megörö­kíteni a nagyapa hangját a sa­ját gyönyörűségükre, s csak később határoztak úgy, hogy beküldik a pályázatra. Valószí­nűleg Józsi bácsi sokkal több dalt tud, mint amennyit be- küldtiek. Érdemes lenne őt még néhányszor megénekeltetni, mert amit énekelt, és ahogy énekelte, az hiteles és jó. Párák Endre Garamvezekény- ből sokoldalú ember és lelkes gyűjtő. Több pályázaton vett már részt, de népdalgyűjtéssel csak most próbálkozott elő­ször. Sajnos, adatközlőit nem jól válogatta meg, s ezért a be­küldött daloknak csaknem a fele alkalmatlan a terjesztésre, értéktelen műdal. Sajnálatos, hogy az a vidék már csak ke­véssé hagyományőrző, s így még egy tapasztalt gyűjtőnek is sok munkájába kerül az ér­tékesebb hagyományt felszín­re hozni. Vámos József mulyadi felvé­teleit hallgatva a bizottság elég nehéz helyzetbe került. Ugyan­is a beküldött dallamok egy ré­szének vitatható a hitelessége. Vámos József valószínűleg versfaragással is foglalkozik, mert helyenként az volt az ér­zésünk, hogy saját alkotásait küldte be. A zenekíséret sem indokolt az ilyen pályázaton. XXX Milyen tanulságot vonhatunk le a pályázat eredményeiből? Elsősorban azt, hogy nagy szükség van az ilyen és ehhez . hasonló pályázatokra. Nálunk még hivatásos és céltudatos népdalgyűjtésről is alig be­szélhetünk. De ha még volna is ilyen, akkor is szükség van az önkéntes gyűjtők segítségére. A hivatásos népdalgyűjtő nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy egy-egy falu­ban hónapokat töltsön el. Vi­szont az, aki a lakhelyén, vagy annak a környékén gyűjt, az énekeshez akár tízszer is elme­het, s így olyan teljes értékű anyagot gyűjthet, amilyenre a hivatásos gyűjtő sohasem lesz képes. Az ilyen pályázatot a jövőben jobban kellene előké­szíteni. A pályázati felhíváson kívül nagyon hasznos lenne egy gyűjtési útmutatót is köz­zétenni. Mindazok, akik részt veitek a pályázaton, szeretik a népdalt és ezért feltételezzük, hogy érdekli is őket a népdal. Minél többet tudnak meg ró­la, az eddigi gyűjtésekről, a gyűjtés miért­jéről és ho­gyanjáról, an­nál értékesebb anyagot tudnak majd gyűjteni. Végezetül még egy kérdés fog­lalkoztat. Mi lesz a sorsa az eddig össze­gyűjtött népze­nei anyagnak? Mikor és mi­lyen módon ke­rül vissza azok­hoz, akik alkot­ták, akik sze­retik és min­dent megtesz­nek azért, hogy tovább éljen? ÁG TIBOR így nevezik azt az ipolysági (Šahy) folklórcsoportot, amely immár hat éve tevékenykedik és figyelemreméltó kulturális munkát végez a városban s az Ipoly mentén. Hat év alatt — különböző okok miatt — négy­szer cseréltek „gazdát“ a Kincskeresők. A csoport 1973- ban alakult a felsőszemerédi (Horné Semerovce) SZISZ-szer- vezetben. A következő években — a Madách Imre Irodalmi Színpaddal együtt — a szé- csénkei (Sečianky), majd az ipolyhídvégi (Ipeľské Predmos- tie) CSEMADOK-szervezet cso­portjaként tevékenykedtek. 1979-től a CSEMADOK ipolysági városi szervezetéhez tartoznak. Kezdetben tizenöten is vol­tak, most heten vannak, közü­lük egy „angyalbőrben“. A cso­port irányítója és mindenese Bodonyi András pedagógus, az Felejthetetlen élményt jelent a csoport tagjai számára az a rögtönzött fellépés is, melyre a kerékpártúrások Ipoly melletti szálláshelyén került sor. Az él­ményeket, a sikereket tehát hosszan sorolhatná a Kincske­resők krónikása. Ha az együttes eddigi tevé­kenységét próbáljuk felvázolni, sok mindenről szólnunk kell még. Többek között arról is, amit a maguk módján az iroda­lom népszerűsítéséért tesznek. A csoport néhány tagja — Bo­donyi András, Belágyi Péter és Molnár Gyula — ugyanis ver­sek megzenésítésével is foglal­kozik. Elsősorban csehszlová­kiai magyar költők — Csontos Vilmos, Bábi Tibor, Ozsvald Ár­pád, Zs. Nagy Lajos, Dénes György, Gál Sándor és Simkó Tibor költeményeire szereznek zenét, de megzenésítették már A Kincskeresők Fekete Zoltán amatőr képzőművész táríuíanuk megnyitóján - Štrba Péter felvétele ipolysági művelődési ház dol­gozója. Tagjai: Belágyi Péter, Abelovszky Mária, Ábelovszky Erzsébet, Kapuszta Péter, Mol­nár Gyula és Dudás Tibor. Iga­zi műfajuk a népzene. Kutatják összegyűjtik s továbbadják azt a kincset, amely szemmel bár nem látható, de talán minden­nél nemesebb, mert a lélekből fakad, s a lelkeket gazdagítja. Általa gazdagodnak és gazda­gítanak a Kincskeresők is. Se­gédeszközük: a magnetofon, a kottalap meg a ceruza; hang­szerük: a hegedű, a cselló, a gi­tár, a citera, a furulya, a csör- gősbot, a köcsökduda, a járom­szög, a fakanál meg a mángor­lófa. Bodonyi András és Gyürky Béla — az együttes alapítótag­jai — annak idején sok-sok népdalt gyűjtöttek az Ipoly mentén és az Ipoly határán túl. Jártak Gömörben, a Medvesal­ján, Kassa lKošice) környékén, a Garam mentén és a Zobor vidékén is. Sőt Bodonyi Bandi már Erdélyben is gyűjtött. S hogy a lejegyzett népdalokat ők is továbbadhassák, újabb ta­gokat vontak be a munkába, így jött létre tulajdonképpen a Kincskeresők folklórcsoport. A népdalokat kezdetben csupán ritmushangsze rek kíséretében adták elő. Céljuk akkor az volt, hogy az alakuló népi együtte­seknek bemutassák a ritmus­hangszerek felhasználásának sokféle lehetőségét. A csoportra először Ág Tibor figyelt föl Ipolyvisken (Viškov- ce), a Tavaszi szél vizet áraszt járási döntőjén. Azóta a Kincs­keresők felléptek Bratislavá­ban, Komáromban (Komárno), Losoncon (Lučenec), Füleken (Fiľakovo), Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda), Zselízen (Želiezovce) és Gombaszögön, sőt Magyarországon is. Munká­juk igazi értelmét, eredményét azonban mégsem a nagy fellé­pések fémjelzik. A csoport ezek­ről a fellépésekről krónikát sem vezet. Mert akik naponta „nyüzsögnek“, szerveznek és munkálkodnak, azoknak nincs idejük a krónikaírásra. Pedig de szép sorokat írhatnának krónikájuk lapjaira a Kincske­resők! Elég lenne csak a laki­teleki (Magy’irország) vendég- szereplés emlékeit felidézni. La­kiteleken ugyanis 1977-ben a Kincskeresők zenés toborzójára gyűlt össze több ezres tömeg, hatalmas tábortűz köré, ahol egyszerre százak ajkán csen­dült fel a dal. Fiatalok, idősek egyaránt megcsodálták szerep­lésüket. Munkájukról a magyar szeltemi élet olyan kiváló kép­viselője is elismeréssel nyilat­kozott, mint dr. Kálmán Lajos zenetanár. Komáromban, ahol a Madách Imre irodalmi Szín­paddal együtt * szerepeltek, ugyancsak jó kritikát kaptak. Tamás Menyhért, Illyés Gyula és Nagy László néhány versét is. A versek zenéjét főleg a népdalokra jellemző modális hangsorok alapján szerzik. A megzenésített szövegeket a leg­több esetben író-olvasó találko­zókon adják elő. Mindenhová szívesen mennek, ahová hívják őket. Csontos Vilmost, Zs. Nagy Lajost, Ozsvald Árpádot, Dénes Györgyöt például az Ipoly men­te sok falujába elkísérték már író-olvasó találkozóra. Nem szabad megfeledkeznünk arról a segítségről sem, me­lyet a Kincskeresők tagjai nyúj­tanak az alakuló csoportoknak: citerazenekaroknak, éneklő cso­portoknak, irodalmi színpadok­nak és folklóregyütteseknek egyaránt. Bodonyi András an­nak idején hasznos szakmai tanácsokat adott a prágai fő­iskolások Nyitnikék csoportjá­nak, zenét szerzett a kassai Szép Szó és a szécsénkei Gyer­mekszínpad számára. Ezenkívül sokat segített a dunaszerdahe- lyi énekkarnak, az ipolyhídvé­gi és a szécsénkei citerások- nak. Nemrégiben pedig a zala- bai éneklőcsoport és az ipoly- födémesi (Ipeľské Ulany) népi együttes megszervezésénél bá­báskodott. A Kincskeresők ze­nészei legutóbb a CSEMADOK lévai (Levice) helyi szervezete tánccsoportjának segítettek. Van tehát egy csoport az Ipoly mentén, amely hat éve dolgozik, jelen van az emberek között, dalol és daloltat. Mun­kájuk semmiképp sem nevezhe­tő öncélúnak. Eddigi tevékeny­ségük erkölcsi és társadalmi értéke felbecsülhetetlen. S amit eddig tettek, minden anyagi tá­mogatás nélkül tették. Mert az övékéhez hasonló munkát nem is lehet pénzért csinálni. És a honoráriumot sem lehet anya­giakban kifejezni. A dal, a nyelv s a lélek mindig is töb­bet jelentett a pénznél. Ügy gondoljuk azonban, egy kis anyagi támogatásra mégis szük­ségük lenne. Talán csak any- nyira, hogy hangszereket vásá­rolhassanak maguknak. Mert a „szerszámok“ közül a csellót még mindig Ipolybalogról (Ba­log nad Ipľom), a citerát, a köcsökdudát és a csörgősbotot Ipolyhídvégről, a hegedűt az ipolysági művelődési háztól, a gitárt megint más helyről kell kölcsönözniük. Reméljük, az új gazda majd erről is gondosko­dik. Annál is inkább, mivel a csoport tagjai az ipolysági CSE- MADOK-szervezet valamennyi rendezvényén fellépnek. És ott vannak a városban szervezett különböző jellgű kulturális és politikai rendezvényeken is. Szórakoztatják, nevelik a kö­zönséget, finomítiák az emberi lelkeket. CSÁK* ANDRÁS 1979. IV. 23

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom