Új Szó, 1979. március (32. évfolyam, 51-77. szám)

1979-03-01 / 51. szám, csütörtök

A mikor megszólalt a tele- fon, éppen könyv volt a kezemben. Hogy összerezzen­tem-e, mint általában, ha meg­szólal a csengő, vagy sem, ar ra már nem emlékszem, ahogy arra sem, hogy a készülék há­nyadik csengetése jutott el tu­datomig. Tudatom, idegrendsze­rem, s bizonyára szaglásom, látásom, hallásom is Tolsztoj­hoz kötött. Nem tudom, hogy az értelmi tudás alapján ez el­fogadható-e vagy sem, tény, hogy ami engem a világból mindenestül ki tud ragadni, az a jó könyv. A hívó arra kért, írjak a március elsejei számba az ép­pen kezdődő könyvhónapról, s hogy a szépirodalmi kiadvá­nyokkal párhuzamban szóljak tán az egyik a kapcsolás hir­telen örömével ujjongta, hogy a Dekameronban milyen klassz dolgokat olvasott. A többiek kinevették, gúnyos lekicsinylő megjegyzéseket tettek rá. Ab­ban a pillanatban úgy éreztem, ez a fiú többször nem vesz a kezébe könyvet. Vagy csak- azért is? Mert a kíváncsisága, szomjúsága, jelleme válogatja? Nem tudni, hogy ez a kamasz olvasó ember lesz-e, vagy sem, csupán azt, hogy szomjúhozik, s hogy a nézetek összekocca­násából már nem hosszú az út a kiválasztódásig, amelynek mindig bévül kell lejátszódnia, a szubjektumban. Az ember csak így érezheti magát ott­hon mesterségében, embervol­tában. Persze, a közegnek, Ifi Az olvasó közérzetéről AVAGY GONDOLATOK A KÜNYVHÓNAP KEZDETÉN a társadalomtudományi, politi­kai, művészeti, ismeretterjesz­tő, pedagógiai és egyéb kiad­ványokról is. Jóval azután, hogy letettem a kagylót, kikeltem önmagam ellen. Mit tudok én a könyv­ről, mi újat mondhatok róla? Egyébként is: a könyvet nem dicsőíteni, hanem olvasni kell, hiszen nem a tárgyi, hanem a tartalmi valósága a fontos. Az a valósága, amely inkább nélkülözésekből, szenvedések­ből és hiányokból tevődik össze, mintsem élvezetekből. Légyen bármilyen kiadvány, ez érvényes rá, ha való­ban az életből és az élet ről íródott. Magyarán: nem tet­tek jót a közérzetemnek. Mi­ért? Mert, mint olvasónak és könyvbarátnak, elképzeléseim vannak az igazi könyvhónapról. S bár az elképzelés nem egyen­lő az elvárással, minden ta­pasztalás alapján született el­képzelésben van valami, ami az elvárások egy töredékének létjogosultságot ad. Tavalyelőtt lapjainkban cikkek jelentek meg arról, hogy márciusban nem volt úgymond könyvhóna­pi választék könyvesboltjaink­ban. Tele voltak ugyan a pol­cok, mégsem volt bő a kíná­lat, mert egy-egy polcon nem öt-öt példány állt tíz műből, hanem egy műből ötven. A könyvbarát, persze, jogosan el­várta, hogy a következő évre javul valamit a helyzet. Nos, az olvasó emlékezete is visz- szanyúlhat, tavaly sem volt különb a választék. Ami az idei évet illeti? Előre sosem lehet tudni, esetleg jósolni. Miből? Néhány nappal ezelőtt jártam a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda), a nagymegyeri (Calo- vo) és az érsekújvári (Nové Zámky) könyvesboltban, s mi tagadás, láttam néhány olyan polcot, amelyen egy, legföljebb két mű díszelgett. Igaz, nem egyetlen példányban. Kétségtelen tehát, hogy könyvhónap előtti gyanakvá­saim mögött rossz tapasztalatok sokasága tolong. Ám tegyem gyorsan hozzá: főként régi ta­pasztalásoké. S még azt is vál­lalom, hogy levont konklúzióim hiányosak, mert bízom abban, hogy a dolgokat egyenes, köz­életi úton is meg lehet oldani. Vagyis: csak így lehet, hiszen a könyvhónap sikere közösségi érdek. Illetve, azzá kellene ten­ni, hiszen a könyvhónap szó mozgalmat is sejtet. Mozgalom pedig köz nélkül elképzelhetet­len. De miből is tevődik össze egy ilyen siker? Az eladott könyvek számából? A bő vá­lasztékból? A szerzők és olva­sóik kamatoztató ismerkedésé­ből? Az ifjúság, a felnőttek, a nők és a férfiak egy emberként való erkölcsi és anyagi hozzá­állásából? A könyvkiadók, -terjesztők és -árusok lelket odaadó munkájából? Is, is. El­sősorban azonban: a könyvek­től és az olvasóktól függ a si­ker és következménye: a szel­lemi gyarapodás. A kúttól és használójától. Persze, a kutat bővízűvé, a használót szomjas­sá kell tenni, hogy könyebben megtalálják egymást. A kutak bővízűségéről már szó esett, nem éppen dicsérő. Vajon mi­lyen a fogyasztó szomjúsága? Erre egy példát. A minap munkásvonaton utaz­tam a fővárosból Dunaszerda- helyre. A kupéban négy ta- nonckorú srác kártyázott, mi- Tcözben köpdösött, káromkodott és perverz vicceket mesélt. Az­a kulturális és társadalmi közegnek kötelessége, hogy a szubjektumnak olyan termőta­lajt készítsen elő, amellyel elő­segíti a könyvszeretet csírái­nak virágbaszökkenését. Nem kis feladat. Nem kicsiny, hi­szen az olvasójelölttel el kell hitetni, hogy az író hivatása az, hogy korunk lelkiismerete legyen, s arra kel! ösztökél­ni, hogy önmaga győződjék meg erről. Márciusban a könyvesboltok ajtói — remélem — olajozot- tabban nyitódnak, hiszen az ott dolgozók szándéka és magatar­tása ekkor félremagyarázhatat- lan: minél több könyvet elad­ni, s ezzel minél több vásár­lónál elősegíteni a személyiség kibontakozását. S nem erőszak­kal, hanem egyetértéssel, más­ként nem megy. Valószínűleg ezért is emelte a könyvkiadást a szocialista társadalom a ki­zárólagosan üzleti szférából a szellemi értékek közvetítésének szférájába. Érdemes lenne ösz- szeadni, hogy az utóbbi harminc­lem, s ezért úgy érzem, nem is lenne oly nehéz elérni ezt... Vajon egy átlagmunkás havi béréből hány koronát költ könyvekre? Nem, a statisztika nem érdekel, hiszen az nem mutatja az arcokat, nem vetí­ti elénk, hogy vannak, akik havonta ötször-tízszer keresik föl a könyvesboltot, s vannak, akik éveket hagynak ki. Vajon mi lehet ennek az oka? S va­jon mi lehet annak az oka, hogy a népkönyvtárakat főleg fiatalok és nyugdíjasok láto­gatják? S vajon egy igazi könyvhónap, ha úgy isteniga­zából nekilendülnének a szer­vezők, az illetékesek, felolda­ná-e sokak érdektelenségét? Mert nincs fontosabb, mint a munkást és a parasztot, a gyárban és a földeken megbíz­hatót, magabiztossá tenni a könyvek világában is. A szel­lem szféráiban. A lélek és az értelem különböző közterein. Emlékszem, tavalv március­ban szemtanúja voltam több si­keresnek egyáltalán nem mond­ható író-olvasó találkozónak. A könyvbiza mi kb. egy hónap­pal a találkozó előtt „rátukmál­ta“ a falu lakosságára az írók könyveit, de azok, mint kide­rült, olvasatlanok maradtak. S ekk>r is megkérdeztem: mi a végcél? Könyvkiaállításon is járíxim, amelyet egy járási könyvtár dolgozói a könyvtári állományból válogatott kötetek­ből készítettek elő. Tehát nem a friss, a könyvhónapra ki­adott könyvekből, igaz, ilyenek alig voltak, hanem a régiekből. Mi tagadás, a tárlat nem volt csábító. És akadtak olyan isko­laigazgatók is, akik a délelőtti tanítás után nem engedték de- dikációs délutánra diákjaikat. Függetlenül attól, hogy ez könyvhónapban történt-e, vagy sem, vajon mit várhatunk e korlátozást látó és megélő diákoktól, ha felnőnek? Ök hogyan fognak viselkedni, hányszor mennek be majd a könyvesboltba, ha most nem egy esztendőben a külföldi és a hazai irodalmak dotációja hány százmillió koronát tett ki? És mégis! És ennek elle­nére! Nagyon sok olyan em­bert ismerek még, aki az olva­sást, a könyvet nem tartja becsben. Pedig majdnem fél­áron kapja. Vagy éppen ezért? Elsősorban ezekhez kellene el­jutni márciusban, hiszen az ő magánügynek minősített viszo­nyulásuk: közgond. Mindnyá­junk gondja, mi több, közér­zetünk meghatározója. Engem szívből érdekelne, hogy a könyvhónapban vajon hány munkásember áll meg a könyvesboltok kirakata előtt, s hogy mik lesznek azok a különlegességek, amik megál­lítják őket. A közszemlére tett kötetek között vajon találnak-e olyant, ami eddigi érdeklődé­süknek nagyobb szárnyakat ad? Elképzelem a munkást: dol­ga végeztével az üzem zuha­nyozójában lemossa magáról az olajat, a port, s mielőtt min­dennapi sörét fölhajtaná a sarki kocsmában, megáll egy kirakat előtt. A könyvesbolt ki­rakata előtt. Sőt, betér a? üz­letbe és vásárol magánek, fe­leségének, gyermekeinek is egy-egy könyvet. Mindenkinek ízlése szerint. Elképzelem, hogy a munkás kíváncsi az egyete­mességre, hasonlóságainkra, különbözőségeinkre. Elképze­szoknak oda? Ha nem szoktat­juk oda őket? Kérdések halmaza, amire együtt kellene válaszolnunk, mert meggyőződésem, hogy az együttes válaszadás és felfede­zés olyan kérdőjelekre ad vá­laszt, amellyel homályt, gya­nakvást, indulatot oszlatunk el, és az egyetemes művelődés él­ményét, tudatát erősítjük. S ez­zel talán megelőzhetjük azt, hogy az idei könyvhónap ne hasonlítson az utóbbi évek könvyhónapjaira, amikor is azok, a formalitás árnyfelhői­nek tulajdoníthatóan, veszítet­tek eredendő fényükből. Persze, rajtunk is múlik, tő­lünk is függ, vásárlóktól, az egyetemes kultúra termékeinek fogyasztóitól, milyen lesz a márciusi, a könyvhónapi köz­érzetünk. Mindenesetre ve­gyünk néhány könyvet, még akkor is, ha nem lesz olyan a választék, amilyent szeretnénk. Ezzel ugyanis elősegíthetjük, hogy az illetékesek fölfedez­zék: a könyvhónaphoz szük­ség van egy, az egész országot megmozgató szervező tevékeny­ségre. Csak így van és lesz ér­telme és jelentősége e páratlan méretű vállalkozásnak, a ha­zánkban élő népek, nemzetek és nemzetiségek, a munkásosztály és a parasztság műveltségi szintje emelésének, humánuma megszilárdításának. SZIGETI LÁSZLÖ Többet mint tegnap jókedvű ember, minden inon dalában, mozdulatában lendü­let van. Azt mondja, az apja volt ilyen, aki sohase veszítet­te el hitét. Ö is őrzi, évtizedek óta. Hatvanéves. A múlt év őszén szülőfalujában, Baracs­kai! (Bardoňovo), ahol 19Š0- től 1978-ig volt igazgató-taní­tó, szép ünnepséget rendeztek a tiszteletére, születésnapja al­kalmából. Megköszönték a pe­dagógusnak, amit a faluért tett az iskolában, pártelnökként és más tisztségekben. A háború előtt földeken dolgozott, a há­ború után Brnóban volt segéd­munkás, 1947-ben tért vissza szülőfalujába, hogy sokakkal együtt művelje az elhagyott földeket, szervezze a szövetke­zetei, közreműködjön a CSE MADOK helyi szervezetének megalakításában, a magyar is­kola megindításában. Az elején csodálkoztak ez emberek, hogy falubeli lesz a tanító, de — jóleső érzéssé! emlékezik visz- sza — hamar megszerezte a lakosok, a szülők bizalmát, Volt olyan esztendő, hogy har­minchét gyereket tanított, ta­valy, az összevont osztályban, már csak hét gyerek képvisel­te a négy évfolyamot. Hetven­nyolc szeptemberétől Pozbáin tanít, úgy érzi, elégedettek a munkájával, szerotnék, ha ma­radna még, bár januártól nyug­díjas. Cziria Sándor egybekötötte sorsát az 1200 lelket számláló, gazdag munkásmozgalmi múltú faluval, az iskolával, a CSE- MADOK-kal. Azért kerestem föl, mert megtudtam, hogy kez­dettől fogva erős szálak kötik kulturális szövetségünkhöz, ma is hű és tevékeny tagja, kü­lönböző szinten és funkcióban. Lendületét lelkesedés fokozzíi, amikor a CSEMADOK-ról be­szél, — Negyvenkilencben alakí­tottuk meg a szervezetet, har­minchét taggal. Még abban az évben, karácsonykor, bemutat­tuk a Fehér tyúk című dara­bot. Surányból eljött egy szlo­vák népművelési előadó, meg nézte, tetszett neki, azt mond­ta, magukat nem kell félteni, lesz itt jövője a kultúrának. Sok színdarabot bemutattunk azokban az években, évente hármat is. Akkor még volt sze­replő, lehetett válogatni, örül tok, ha hívtuk őket. Pedig szék sem volt, úgy kellett összehor­dani a berendezéseket, a Jed­nota nagytermébe, ahol fellép­tünk. Persze, mint másutt, Baracs- kán is működött többféle kul­turális csoport, voltak és tan­nak író-olvasó találkozók szám­talan előadással művelték az embereket az elmúlt évtizedek­ben. Az ötvenes évek közepén létrehozták a CSEMADOK- könyvtárat, a szövetkezet, a közkönyvtár és a CSEMADOK könyvállományának egyesítésé­vel. A ma 4000 kötetes könyv­tár alapját az a százhúsz könyv képezte, amelyet Magyarország­ról kapott a helyi szervezet — a jó munkáért. Cziria Sándor titkár szerve­zett, rendezett, színdarabot is, sőt, egyszer még játszott is, a Különös házasságban alakítot­ta a papot. Sokat dolgozott, a többi alapító taggal együtt, és amikor azt mondja, hogy az emberek magukénak érzik a CSEMADOK-ot, gondolom, eb­ben neki is része van. Az is örömmel tölti el, hogy Baracs­ka képviselői mindig megjelen­tek a járási ünnepélyeken; hogy valamelyik éven százan mentek Gombaszögre a faluból; hogy Zselízen (Želiezovce) is ott vannak. Jelenleg öt baracs­kai diák jár Prágában egye­temre, főiskolára. Nemrégilien harminckét társukkal megje­lentek a faluban, és gyönyörű műsort adtak. Megírta Cziria Sándor, a Hétben. — Úgy tapasztalom, rendis emberek, megállják a helyű- két, akiket tanítottam. Az is­kolában és a CSEMADOK-ban igyekeztem megszerettetni a kultúrát. Mint magyar tanító, nem tudtam volna meglenni a CSEMADOK nélkül. El sem tud­tam volna képzelni az élete­met. Most már nyugdíjas va­gyok, mégsem tudom abbahagy­ni. Ma még többet kell tenni, mint a múltban, ha az ember el akar érni valamit. Akkori­ban nem voltak olyan lehető­ségek. De volt lelkesedés. Ez a lelkesedés nem veszeti ki, Cziria Sándorból. Ez hajtja ma is, és talán neki köszönhe­ti jó erejét, egészségét. Kollé­gáit, kultúrtársait is, buzdító kedvét. BODNÄR GYULA Halhatatlan alkotások i A Trnka-életmtí kiállítása Prágában Jiri Trnka nemzeti művészt a nagyközönség elsősorban vi­lághírű rajz- és bábfilmrende­zőként, a bábfigurák készítésé nek mestereként tartja számon. A köztudat nyilvántartja a me- sekönyv-illusztrátor és díszlet- tervező Trnkát is, de festésze­ti és szobrászati munkássága már kevésbé ismert. Ezt a hiányt is pótolja az a kiállí­tás, amely az elmúlt héten nyílt meg a prágai Valdštejn Palotában. A kiállítás rendezői — a prágai Nemzeti Galéria, a Cseh Képzőművészek Szövet­sége és a Gottwaldovi Területi Galéria — ezúttal a teljes Trn­ka életmű bemutatására töre­kedtek. A csaknem 300 műalko­tást tartalmazó kiállításon a közönség a világsikert aratott Trnka-bábfigurák mellett köz­vetlenül megtekintheti a nagy művész festményeit, szobrait, grafikáit és illusztrációit is. Trnka szeretete a bábfigurák iránt családi hagyományokban gyökerezik, s ez az érdeklődé­se a 20-as években Jan Skupa cseh rajzművésszel és bábszín­házrendezővel kötött ismeretsé­ge folytán tovább mélyül. Első bábfiguráit Skupa színháza szá­mára készíti, néhány évvel ké­sőbb pedig a prágai Iparmű­vészeti Iskola diákjaként már hazai és külföldi kiállításokon is részt vesz. Már diákkorában bábszínházát alapít, amely azon­ban nem volt hosszú életű. Az első általános elismerést Trnka mesekönyv-illusztrációi- val vívta ki. Andersen meséi­nek illusztrálásáért már 1937- ben elnyeri a „legszebb gyér- megkönyvérr járó kitüntetést. Rajzművészetét, amellyel felül­emelkedik a megszokott kon­venciókon, a játékossság és a jelenségek lényegének kieme­lése jellemzi; kialakítja saját törvényeit, stílusát. Sajátos stí­lusa kihangsúlyozza a mese ti­tokzatos, lírai varázsát. A festészet felé Trnka beha­tóbban a negyvenes évek első felében fordul. Alkotó tevé­kenységének ezen a területén egyrészt az intim tematika — önarcképek, portrék, cseh táj­képek — dominál, másrészt a játék és a képzelet birodalmá­ba menekülve a színház és a cirkusz világát jeleníti meg. Bár Trnka képzőművészeti al­kotásainak értéke vitathatat­lan, alkotó művészetének kitel­jesedését a filmművészet jel­zi. A festő, illusztrátor, bábfi- gura-készítő és a színházmű­vészet iránt is érdeklődő mű­vész sokoldalú alkotómunkássá­gának a szintézisét a film tette lehetővé. A felszabadulás után Trnka állt a hazai animációs film bölcsőjénél. Munkássága nem­csak a cseh rajzfilmművészet kezdetét jelenti, hanem az ala­kok képzőművészetileg színvo­nalas, újszerű kidolgozásával; lírai hangvételével és az er­kölcsi szempont előtérbe helye­zésével világviszonylatban is kijelölte a rajz- és bábfilm fej­lődésének útját, túlhaladta a Disney-filmek konvencionális szemléletét. A rajzfilm műsza­ki adottságainak segítségével életre keltette csodálatos, de addig a mesekönyvek lapjaihoz kötött figuráit; mozgásba hozta, életet lehelt beléjük, esemé­nyek szereplőivé tette. Itthon és külföldön egyaránt népsze­rű filmjeiben — Bajafa; Régi cseh mondák; Svejk; Szent- ivánéji álom; A kéz —- arra törekedett, hogy játszva szól­jon az emberi élet nagy kérdé- sairől. A Trnka-életmű kiállítása je­lentős kulturális esemény, mi­vel nevétől elválaszthatatlan a modern cseh kultúra egyik nemzetközi méretekben is ér­tékes, a szocialista társdalom körülményei közt íródott feje­zete. MOLNÁR ANGÉLA Ismerkedés a könyvoel (Gyökeres György felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom