Új Szó, 1979. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1979-02-09 / 34. szám, péntek

Csillagsugárzás R á c z Olivér műfordításairól Irodalmunk — hat évtizedes fejlődésképének makacsul visz- sza-visszatérő tünetei ezt jól mutatják — hajlamos arra, hogy önmagába zárkózzék, s pusztán a maga mércéivel mér­je önmagát. Ennek a szemlélet­nek az egészségtelen, mert a világtól elszigetelő voltáról aligha szükséges bővebben szól­ni. Nem szorul bizonygatásra az sem, hogy a kis irodalmaknak — amilyen a miénk is — ki-ki kell merészkedniük a „háztá­jin“ túli területekre, fölfedező útra kell indulniuk más irodal­makba, hogy pontosan láthas­sák — önmagukat. Van-e iro­dalmunknak eléggé mély, elég­gé termékeny, eléggé korsze­rű világirodalom-élménye, vi­lág-tudata? Világ-tudata __ His z ön-tudata: önmagáról való ismerete, helyzetképe és hely­zetelemzése is alig — hallom az ellenvetéseket. Előbb talán ezt kellene kimunkálni és meg­teremteni. — Igen ám, de ez az öntudat csupán akkor lehet pontos, eredményeinket helye­sen tükröző, ha a világról va­ló tudás- és ismeretanyag bir­tokában alakítjuk ki; ha iro­dalmunk mikrokozmoszát a vi­lágirodalom-kozmosz teljessé­géhez mérjük és viszonyítjuk. Ön-tudat és világ-tudat tehát elválaszthatatlan egymástól; az egyik fejlődése visszahat a másikéra is. a kölcsönösség szép törvényei szerint. Kétsze­resen kell tehát örülnünk min­den egyes fordításkötetnek, minden olyan szellemi portyá­zásnak, amely új területeket hódít meg, tartozzanak azok akár a szomszéd népek — Né­meth László szép kifejezésével élve: — a kelet-közép-európai „tejtestvér“ nemzetek irodal­mába, akár a szó legtágabb értelmében felfogott világiro­dalomba. Mert ez a szellemi portyázás, melynek indító oka és célja az a fölismerés, hogy „ideje nézni immár nagyob­bakra is“, a magunk nagyobbra törésének igényét, a magunk felnőttségének a tudatát is jel­zi. Szépen vall ezekről az elvek­ről Rácz Olivér, aki a világ né­peinek költészetéből állított össze egy impozáns kötetre va­ló anyagot, Csillagsugárzás cí­men. Az ismert csehszlovákiai magyar prózaírót és költőt im­már több, mint négy évtizede tartja hatalmában a műfordítás varázsa. Gimnazistaként pró­bálkozott először azzal, hogy a francia irodalmi klímából ma­gyar nyelvi talajba ültessen át egy Apollinaire-verset, amely mellé az évek sorjázásával újabb és újabb költemények társultak, fordítások az angol és amerikai, belga, cseh, fran­cia, görög, japán, kínai, len­gyel, német és osztrák, olasz, orosz és szovjet, perzsa, ró­mai, román, spanyol és szlovák lírából. A válogatásban szerep­lő költők jegyzéke csaknem százharminc nevet tartalmaz; köztük klasszikusok és moder­nek, kötött formák míves mes­terei és merész formabontók; időmértékes szövegek és lehe­letfinom keleti rajzok — a sok­féle irányzat és a még több egyéni stílus váltakozása szin­te elkápráztatja az olvasót, aki a világlírát ezek után csakis időkön-tereken átívelő hatal­mas folyamatként láthatja ma­ga előtt. Ebből az évszázadok, sőt évezredek óta hömpölygő szó-folyamból a Csillagsugárzás természetesen nem adhatja a teljességet; csupán egy mel- lékágnyira valót hasít ki e versözönből, mégis, a sajátos kötetstruktúrának köszönhető­en, ez a mind időbelileg, mind térbelileg körülhatárolt vers­anyag a maga módján a tel­jesség benyomását kelti. Miért? Mert a fordító nem elégedett meg azzal, hogy a költeménye­ket csupán magyarítsa s eset­leges sorrendbe helyezze. Anyagát erős belső kohézió tartja össze; ez pedig nem más, mint az a fölismerés, hogy a költészet a társadalmi fejlődés, a mindenkori társadalmi tudat része és produktuma. Az egyes versciklusokat ennek megfele­lően mottóként idézett, több­nyire filozófiai és történelmi művekből származó szöveg­részletek vezetik be, melyek rávilágítanak egy-egy kor jel­lemző vonására s ezen keresz­tül a korabeli líra jellegzetes­ségeire is. Rácz Olivér „az em­ber és a gondolat, a művészi alkotás és korszellem egységét'' vallja, s azt, „hogy a költő nemcsak tulajdon gondolatvilá gával ismerteti meg az olvasni tudó és akaró embert, hanem csodálatos varázslóként magá­val viszi olvasóját a rég múlt történésekbe, a visszahúzó erőknek és tévhiteknek ellen szegülő emberek közé: feltá masztja és minden mozzanatá­ban újra élővé, valóságossá va­rázsolja számára a hajdani szá zadok életét. Mert minden al­kotás és történés mögött maga a küzdő, halandóságában is halhatatlan ember él. S mert a költészet, mint minden mű­vészi érték és alkotás: hagya­ték“ Ez a hagyaték azonban — s itt már a műfordítás poétiká­jának bonyolult területére lé­pünk — nem közvetlenül száll az örökösre, hanem közvetve: a műfordító révén. Ami egyút­tal azt is jelenti, hogy a tol­mácsoló egyéni stílusa óhatat­lanul rajta hagyja a nyomát az eredeti művön; a célnyelvi szöveg hol objektív (pl. nyel­vi, nyelvtani stb.), hol meg szubjektív (ízlésbeli stb.) okok miatt eltér a forrásnyelvi sző végtől; poétikai vonásokat föl­erősíthet benne, másokat meg­gyöngíthet, s mindez a stilisz­tikai értékeknek olyan eltoló­dását hozhatja magával, hogy adott esetben már már nem is viszonylag szöveghű műfordí­tásról, hanem már-már szaba­dos átköltésről beszélhetünk. A jó műfordító azonban nem to­lakszik előtérbe, nem takarja el a szerzőt; tiszteli a lefordí­tandó művet, s szem előtt tart­ja, hogy tartalmi-formai, gon­dolati-érzelmi, stilisztikai-poé­tikai jellegzetességeit megőriz­ze — a lehető legteljesebben — a célnyelvi szövegben is. Hogyan birkózott meg ezzel a feladattal Rácz Olivér? A vá­lasz nem könnyű, hiszen az eredeti és a „műfordított“ szö­vegek egybevetésére a legtöbb esetben már csak nyelvi okok miatt sem válalkozhat az em­ber. Hiszen a perzsa, a japán, az ókínai szövegeket maga a fordító is közvetítő nyelv(ek) révén tolmácsolta. így csak a szlovák, a cseh, az orosz, ille­tőleg a számomra hozzáférhető angol szövegek alapján vonha­tok le bizonyos tanulságokat. Noha a végső és megalapozott értékítéletet csak a fordításkri­tikai búvárkodás mondhatná ki, úgy tűnik, hogy Rácz Oli­vér sikerrel vette a fordítás közben felbukkant akadályo­kat. Itt-ott ugyan mintha a kel­leténél finomabban, a szó-má­gia, az ékesen szólás bűvöle­tében fordította volna az érde- sebb hangú modern költőket is, itt-ott mintha a korábbi irodal­mi korszakok „költői“ szavait vegyítette volna a hétköznapi, tudatosan szürke nyelvet be­szélő modernek versvilágába is, mindez azonban a mű-egész épségét, teljességét nem befo­lyásolta, csupán mikrostiliszti- kai szinten okozott kisebb-na- gyobb eltéréseket. Sikerrel for­dította újra a már korábban többsször magyarított, klasszi­kussá vált költeményeket is; Vilon- és Shakespeare-tolmá- csolásai a nagy fordítóelődök kitűnő teljesítményei mellett sem maradnak árnyékban. Ele­ven szöveget varázsolt K. M. Szimonov Várj rám című ver­séből is, amely pedig koráb­ban éppen a kitűnő fordítások révén vált közismertté. A kötetzáró Prévert-vers — afféle tisztelgés az alkotómun­ka előtt.— azt mondja el, mi­képpen kell madarat festeni, hogy az elevenként nézzen vissza a kép szemlélőiére. így: „A gallyra fess sok szép zöld levelet, / napfényt és nyári me leget, / és lágyan döngő, álmos darazsat, / és aztán hallgasd < a trillázó, gyönyörű madarat. / Jaj, ha a madár nem dalol, / akkor minden hiába, / akkor hibáztál valahol. < De ha da­lolni kezd a drága, < akkor már minden rendben van, / ak kor aláírhatod a képedet / ak kor óvatosan, lágyan kitéphe ted t a kis madár egyik foltocs­káját, / s a kép sarkába oda festheted 1 a nevedet “ A Csillagsugárzás legtöbb for­dításában. úgy érzem, földalol a költészet madara. ZALABAI ZSIGMOND R igele Ágoston 1808-ban Napóleon seregével fel­cserként jött Pozsonyba a bajorországi Wilhelm város­kából. Városi orvosként itt ma­radt: ,i vár területén dolgozott. Négy fia közül a legfiatalabb, az 1822-ben született volt a szobrász édesapja. Kige le Alajos 1879. február 8-án született Rigele Ferenc, eredeti­leg órás, majd vasúti alkalma­zott második házasságából, a családi szájhagyomány szerint a mai Malinovszkij utca 1. sz házának II. emeletén Édesany­ja Lapótsy Rózsa, budapesti kő művesmester leánya években már társadalmilag nem adatott meg neki, hogy maga­sabb szintre emelkedjen, sót másfél évtized lefolyása után lassan hanyatlani kezdett mii vészete. Persze nemcsak önhi- bájából. Főképp alkalmatlan munkakörülménye, az igénye sebb megrendelések hiánya a társadalmi mellőzés és a lé' fenntartásért folyó szüntelen küzdelem okozta e hanyatlást Mindezzel maga Rigele is tixz táhan volt, mégsem keresett más városban, más országban boldogulást: 1933-ban újabb elő nyös íjánlatot utasított vissza a prágai Képzőművészeti Aka­Hetiéiül, mills Mntkeny éleiül SZÁZ ÉVE SZÜLETETT RIGELE ALAJOS A gyermek Alajosban nagyon fiatalon felébredt az alkotói vágy, agyagból, gyurmából már kiskorában képeslapok, könyv­illusztrációk alapján szobrokat gyúrt. így nem csoda, hogy már tízéves korában Stampfel Ká­roly könyvkereskedő üzletkira­katában kiállítást rendezett szobraiból. A veleszületett mű­vészhajlam késztette arra, hogy — miután az alapiskolá­ban gyenge diáknak bizonyult — apja akarata ellenére fel­hagyjon a tanulással. 1895 kö­rül beállt tanoncnak Messmer Adolf svájci díszítőszobrász mű­helyébe, majd 1901-től 1908-ig a bécsi akadémián Bitterlich János és Hellmer üdön profesz- szorok sikeres tanítványa volt. Tanulmányai folyamán többször díjazták szobrait. Többek kö­zött elnyerte az ezüst Fiiger- díjat, megkapta a Gundel — Neulingen-díjakat is. 1907-ben a pesti Szalon tárlatán „A tékoz­ló fiú hazatérése“ c. életnagy- ságú szobra Harkányi Frigyes­díjat nyert, s ugyanebben , az évben a Fraknói Vilmos által meghirdetett pályázaton Páz­mány Péter sírlapjával 11 pá­lyázó közül nyerte meg az első díjat: két évi római tanulmány­utat. Rigele Alajos 1908 októbe­rében utazott Rómába, s 1911 nyarán tért vissza szülővárosá­ba. Mivel ekkor a város veze­tősége nem tudott számára mű­termet biztosítani kénytelen volt kibérelni Mahr Kátoiv kő­faragó műhelyeinek egy részét a mai Békevédők útján Remél­te, hogy ez csak átmeneti meg­oldás, sajnos azonban itt kellett alkotnia élete végéig. A kedvezőtlen körülmények ellenére is nagy alkotói hévvel látott munkához. Hitte, hogy a város vezetői pártfogolják majd nagyvonalú elképzelését misze­rint Bratislavában korszerű irányt szabó művészközpontot létesít E cél megvalósítása ér­dekében még római útja előtt lemondta a budapesti Képző- művészeti Főiskola ajánlatát, melyben a modellezési szakon tanári hellyel kínálták. Szerény alkotó tevékenyke­dését az első világháború meg­szakította, s az ezt követő démia tanára, Bohuslav Kafk« hívta őt tanárnak, de Rigele nem tudott megválni szülőváro sától. Inkább vállalta a bizony talan megélhetést. Lehet, még bízott eredeti terveinek részbe ni megvalósulásában. Sajnos, a tetterős önbizalom sem hozott változást, s mind annak ellenére, hogy alkotópá­lyájának hátralevő szakaszán több jelentős művet alkotott — köztük egyik legjobb művét, az alsósztregovai Madách-emlék művet —, így vallott munkás­ságáról: „Alkotásaimat mester műnek tartják, de higgyék el, ha rajtam múlna, mindegyt két darabokra törném és újra készíteném.“ Rigele Alajos a Bartoň úton halt meg 1940. február 14 én Az András temetőben helyezték örök nyugalomra. Búcsúbeszt det barátja, Schubert Gyula festőművész, a sziovák művé­szek nevében pedig ]ozt?f Pospi šil szobrászművész mondott. A város később empire emlékkö­vet állíttatott sírja fölé. Ez idá ig tulajdonképpen ez az egyet len (már megtompított) Rigele emlékmű Szlovákia fővárosá ban, ahol köztereken és közé pületeiken, több mint 100 Rigele művel találkozhatunk, 0 készí tette a ma Bratislavában álló szobrok egynegyedét. Rigele Alajos tevékeny és sokoldalú szobrászművésznek bizonyult. Mellszobrokat, pla­ketteket, különböző dombormű­veket, emlékműveket, sírköve két, szökőkutakat, kerti disz plasztikákat, egyházi ihletésű műveket és házdíszítő szobro­kat egyaránt alkotott. Művé­szileg legjelentősebb és legter­mékenyebb műfaja a portré szobrászat, a plakett és dom­bormű volt. Az említett műfa­jok mindegyikében született re­mekműve. Szobrászatát az át­szellemült jellemábrázolás, a körvonalrajz nyomatékos hang- súlyozása és a jellemző rész­letek kidomborítása teszi sajá­tossá. Műveinek többsége ne­mes szobrasznyersanyagban, ké­ben, bronzban kivitelezett, de virtuóz magabiztossággal alko­tott bármily más szobrászati nyersanyagban is. A szobrászat ipari fortélyait még tanoncko- rában elsajátította, így nem csoda, hogy — az akadémiai évek kivételével — valamennyi munkát, mely szobrai kivitele­zésével összefüggött, maga ve- gezte. Ennek ellenére nagyon termékeny művész volt s bár művészete szorosan összetörrr szülővárosával, nem tekinthet- lüik őt csak helyi jellegű szob­rásznak. Szlovákia területén több mint 40 helységben lelhe- tünik műveire, eleget tett auszt­riai és magyarországi megren­deléseiknek is, sőt, diákévei alatt még Észak-Nénjetország- bói is kapott megbízásokat. A teljesség kedvéért meg tkell em­lítenünk, hogy a szobrászat mellett Rigele Alajos tevéke­nyen foglalkozott restaurálás­sal és különböző ipari jellegű szobrászmunkák kivitelezésével is, és ismerteik rajzai, alkalmi grafiikai munkái, illusztrációi is. Portréikat és történelmi mozza­natokat olajfestményen is meg­örökített. Művészegyéniségéből, tudásá­ból két tanítványának Viktor Mydlo és Csicsátka Ottokár szó b rá sz m ű vé sz ne k k özve t len ü 1 juttatott. Szakmai tanácsokkal, kőfaragói és egyéb segédmun­káikkal több szlovákiai szobrász alkotásainak kivitelezésében vett részt. Annak ellenére, hogy művészete a szlovák szobrászat születésekor virágzott, nem tu­dott annak iránymutatóan szer­ves részévé válni, mert nem vett részt a nemzeti hagyomá­nyok továbbfejlesztésében. így művészete csupán korának tár­sadalmi, kulturális és gazdasá­gi viszonyainak maradandó és intelmező tükörképeként ma­radt az utókorra. Rigele Lajos születésének szá­zadik esztendejében szülőváro­sa is próbálja bepótolni eddigi mulasztását: a nyári hónapoik folyamán a Mirbach palota he­lyiségében emlékkiállításon is­mertetik meg az érdeklődőkkel Rigele Alajos szobrászművész alkotásait. LEHEL ZSOLT Gágyor József Min dolgozom? A felelet egy­szerű: én nem dolgozom, ha­nem játszom. De úgy, ahogy azt Esti Kornél megfőgalniezta: „Van egy dolog, amit halálo­san komolyan kell venni az életben, s ez a játék.“ Csehszlovákiai magyar peda­gógus vagyok. Csehszlovákiai­nak és magyarnak születtem, a tanítói pályát pedig választot­tam Emeljem ki ebből a be­mutatkozásból a következő szavakat: 1. csehszlovákiai 2. magyar, 3. pedagógus Ez a három szó számomra egyet je­lent. Eggyé a hűség ötvözi őket Számomra a hűség egyben hivatást is jelent. Munr.avá'la- lást. Mint Csehszlovákiai ma­gyar pedagógus valamit adni szeretnék tanulóinknak. Ez a valami egy népi játékgyűjte- ménv. A rendszeres gyűjtőmun­kát még 1967-ben kezdtem; a galántai járás 35 községében végeztem gyűjtést, jelenleg az összegyűjtött man dókák és gyermekjátékok kéziratán dol­gozom Gyűjtésem kiterjedt mind az énekes, mind a nem énekes já­tékokra. Az énekes játékokat kottával szeretném közölni. A dalok lejegyzésében feleségein nyújtott pótolhatatlan segítsé­get; szakmai szempontból pedig Ág Tibor népzenekutató. További terveim? Szeretném megírni működési helyem, Tal- lós község nyelvjárási mono­gráfiáját és tájszótárát. Meggyőződésem, hogy a já­tékokkal foglalkozni valóban halálosan komoly dolog. Mert mi is a játék? Hagyomány, erekje. A játék a valóság és az álom a gyermekkor és a fel­nőttkor közt íveiő szivaivány. Játék nélkül az élet olyan len­ne, >n:nt csillag nélkül az ég­bolt. vagv virág nélkül » réí. A játék a nyelvi ľošyamatoss tg láncszeme. A az anva­nyelv hajszálgv^kr roi A játék­dalok a gyermekkor himnu­szai A játék a o^kéér* vívott harc legszelíds'irt fegyvere, a kisgyermek szí enek aranykul­csa Játékgyűjteményem célja: a ma gyermekét vidámítani, gaz dagítani Fs emellett: megőriz­ni a tegnapból azt, ami még megőrizhető, megmenthető, ha gyományozható. Könyvemnek a következő cí­met terveztem: Kislibáim, gyer­tek haza! 1979 II. 9. 6 Rigele Alajos: A harcos Rigele Alajos: Flóra

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom