Új Szó, 1979. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1979-02-15 / 39. szám, csütörtök

A fogadás este 7 órakor kezdődött. A diplomáciai udvariasság és az illendőségek szerint 9-ig tisztelik meg je­lenlétükkel a vendégek a ven­déglátót. Előbb távozni tapin­tatlanság. Ezen az estén azonban min­den a szokástól eltérően tör­tént.- A távolabb lakók már nyolc után a kijáratot keres­ték, fél 9-re félig üres volt az ünnepi terem, 9-kor pedig a meghívottak többsége otthon ült a televízió előtt. Az utóla­gos kimutatásokból tudni lehet, hogy az NSZK összes tévéké­szülékének egyharmadánál a következő estéken pedig csak- mem a felénél — mint a fogá­éi íróasztal-tettestől a lágerőr­ség brutális SS katonájáig. A vetítések alatt és a követ­kező napokban mélységes le­vertség és elkeseredés nyo­masztotta a Szövetségi Köztár­saság állampolgárait. „Az égész előadás alatt azt kérdez­tem férjemtől, hogy ő is részt vett-e ezekben a szörnyűségek­ben“ — telefonálta a kölni szerkesztőségnek egy idős asz- szony, akinek férje az SS-ben szolgált. „Ö csak a fejét ingat- ta, és azt mondotta, hogy nem. Hogyan éljek ezután mellette, ha nem tudom, hogy igazat mondott-e?“ „Miért tagadták el előttünk mindig az igazságot — kérdez­Hoioca üst dásról idő előtt távozottak is — a harmadik csatorna műso­rát, fogták. Egyéb estéken a harmadik csatorna vételi ará nya 3—5 százalékos. Az NSZK tévéjének történe tében ez a páratlan összponto­sítás egy amerikai filmsorozat­nak szólt. Holocaust a címe. Az idegen csengésű görög szó jelentése: tömeggyilkosság. A háború után több mint har­minchárom év elmúltával a nyugatnémet közvéleménynek most első ízben nyílt alkalma élő, mozgó képeken szembe­néznie a múlttal, a hitleri zsi- dóüldözés és a tömeggyilkos­ságok szinte naturalista előtá- rásával, a vérrel, a gázzal, a krematóriumok lángjával. Ti­zenhárom-tizenöt millió néző, négy részletben hét és fél órán át dermedten követte a Weiss család szörnyű tragédiáját, a náci népirtó gépezet emberi húst és csontot őrlő működé­sét. A cselekményt a történelem szolgáltatta. A harmincas évek végén a filmbeli Weiss család Berlinben éli idillikus, boldog, kispolgári életét, és jut el — egy kivételével — minden tag­ja az első képsorok lakodalmi jeleneteitől az auschwitzi kon­centrációs tábor krematóriumá­ig. A történet másik szála Erik Dorfé, a törekvő munka nél­küli jogászé, aki a névtelen karrieristából az ismert nevű náci főemberek árnyékában válik hideg eszű tömeggyilkos­sá és akinek egy ciántabletta tesz pontot különleges élete végére. A kezdet és a vég kö­zött a Weiss család és mások mérhetetlen szenvedése. A vetítések idején és a rá­következő napokon a harma­dik műsor szerkesztőségei kü- löntelefonokon kérték a nézők véleményét. A kölni stúdió pe­dig éjszakába nyúló kerekasz- talbeszélgetéseket rendezett neves történészek, publicisták, külföldi meghívottak részvéte­lével. Ezrével és tízezrével áradtak a telefonhívások, a le­velek a szerkesztőségekbe. Ér­demes személyiségek, akik év­tizedek óta küzdenek azért, hogy a nyugatnémet közvéle­ményt kendőzés nélkül felvilá­gosítsák a náci barbarizmus igazi valóságáról, fellélegeztek: ami nem sikerült harmincnégy év alatt, az sikerült most, négy egymást követő estén. L egfőbb erőssége a Holo­caustnak, hogy filmkoc­káin nemcsak statisztikaszerű- en ölnek meg hatmillió embert statisztikaszerűen névtelen ná­cik, hanem dr. Weiss berlini orvost, a bölcs és humanista embert, szelíd és mindig se­gítségre kész feleségét, festő­művész fiát, életvidám, fiatal lányát is. A film a bűnösöket is személy szerint érintette. Művészileg kétségkívül legjob­ban megformált figurája Erik Dorf. Ez az SS-tiszt romba dönti a háborús bűnösök bíró­ság előtti örök védekezését: hogy felsőbb parancsra szer­vezi a tömeggyilkosságokat, de azok a parancsok nemcsak megfelelnek politikai és morá­lis életfelfogásának, igényei­nek és kívánságainak, nemcsak minden ízében készen áll újabb és nagyobb horderejű felsőbb parancsok teljesítésére, hanem karrierje beteljesülését látja bennük, teljes Tizikai és szel­lemi erejét fordítja rájuk, azo­nosul velük. Erik Dorf azért válik az emberiség ellen elkö­vetett náci bűnösök szimbólu­mává, mert absztrahálja a hit­leri tettesek uralkodó jellem­vonását — az intellektuális Há­ték a fiatal nézők ezrei és tíz­ezrei. A kérdéseket a kerekasztal­beszélgetés résztvevőihez in­tézték. A stúdióban azonban valami furcsa dolog történt. A minden rendű és rangú meghí­vott — kevés kivétellel — úgy .vélhette, hogy a tudományos rangja és címei, méltóságának megőrzése tiltja a felháboro­dott érzelmű kérdéskre úgy vá­laszolni, hogy szavaiban mást is érezni lehessen, mint csu­pán „tudományos tárgyilagos- ságot“'. így vált a válaszok és a fejtegetések csüggesztően nagy többsége doktriner érte­kezéssé, papírízű okoskodássá. E gy kérdező tudni akarta: bűnös-e az SS, bűnös-e annak minden tagja? A választ a nürnbergi nemzetközi bíróság már több mint harminc éve megadta: igen, bűnös. A tele­vízió kerekasztalának tisztele­tet igénylő tudós magyarázója azonban feledni látszott a tör­ténelmi ítéletet. Helyette hosz- szú fejtegetésbe kezdett az SS szervezeti felépítéséről, azzal a végkövetkeztetéssel, hogy né­hány SS-legény és -tiszt tény­leg bűnös lehpt, de a többség bátor, elit katona volt, és csak éppen az a fejtegetés hiány­zott, hogy a keresztény világot védelmezte a bolsevizmussal szemben. A kérdezők keményen kér­deztek, a válaszolók lágyan vá­laszoltak. „Tudtak-e a németek a koncentrációs táborokról és az ott történtekről? Tudtak-e Babij farról, az ukrajnai tö­megkivégzésekről?“ Talán ez volt a legmakacsabbul feszege­tett kérdés: bűnösök-e a „né­metek“ mindabban, amit a tör­ténelem a hitlerizmus rovására írt? Ha másutt nem, itt végre ki­terjedten lehetett volna tájé­koztatni a nyugatnémet közvé­leményt arról az elszánt és ál­dozatokkal teli harcról, ame­lyet a német és a nem német antifasiszta ellenállók, kommu­nisták, szociáldemokraták, szakszervezetiek és más de­mokraták kifejtettek. Az NSZK- ban azonban nem szalonképes dolog baloldali antifasiszta el­lenállásról beszélni, és ezen nem változtatott a Holocaust bemutatása sem. Baloldali el­lenállásról eleget beszélnek „odaát“, az NDK-ban. Az NSZK-ban érvényes antifasiszta ellenállás az 1944. évi tiszti puccskísérletnél kezdődik és fejeződik be. Néhányszor huszonnégy óra elmúlt már a Holocaust vetíté­se óta, és ma még mindenki emlékszik arra, hogy milyen nemzeti sokkot váltott ki egy végeredményben szentimentális amerikai film. Azóta a politikai jobboldal harcos fáklyavivője, a Die Welt című lap elhatározta, hogy vé­get vet a kislányos szentimen- talizmusnak, és szóhoz juttatta azokat, akik nem sírtak a film láttán, hanem az NSZK-ban nagyon is létező nácik és neo­nácik véleményét fejezték ki. íme, az idézet két olvasó le­veléből: Wilhelm Schulte írja Lündenscheidből: „Az adatok hátterében az a cél ismerhető fel, hogy a bűn érzetéből to­vábbi jóvátételt zsaroljanak ki.“ Hans-Joachira Osterrath, Laasphe-Sassmanhausenből: „Miért ez az ideges felhajtás a Holocaust németellenes haj­szája körül? Egyszerűen nem kell nézni. Kikapcsolni a ké­szüléket.“ A Die Welt a hitlerista idők menetrendje szerint jár el; a kommunistákon kezdi, a szo­ciáldemokratákon és a többi „baloldali agitátoron“ folytatja a gyalázkodást. Hat nappal a Holocaust adása után a lap élesen megtámadta Bernt En- gelmann liberális írót, a WDR- rádióállomás egyik hírmagya­rázóját, aki a Holocausthoz fűzött kommentárjában megál­lapította: Adenauer, a volt CDU-kancellár tudatosan támo­gatta a nácikat, hogy a hideg­háború korszakában maga mel­lett tudhassa az antikommunis- tákat. Carstens CDU-politikus, az arrogáns javíthatatlan, ama nácik közül is kiemelkedik, akik időközben valami megbá­nást mutattak. Az NSZK-ban a „szélsőségesek“ ellen hozott foglalkozási tilalom csakis a baloldaliak ellen irányul mi­közben régi nácik magas állá­sokban ülnek. T ükröt tartott a film a nyugatnémet társadalom arca elé, és a szembesített be­lepirult a látott képbe. Vajon történt-e az elpiruláson kívül más is? Közhely, hogy a vá­laszt majd a jövő adja meg. A válaszadást azonban ezúttal nem lehet a jövő szájára bízni: a nyugatnémet parlamentnek nemsokára szavaznia kell a náci háborús bűnök, a tömeg­gyilkosságok elévüléséről. A parlamenti politikai pártok „szabaddá“ tették képviselőik lelkiismeretét a szavazásnál, és így nem elképzelhetetlen, hogy a bűnöket elévültnek je­lentsék ki. Lehet, hogy 1979. december 31-e után az eddig megbújt hitlerista tömeggyil­kosok ismét emelt fővel jár­hatnak a Szövetségi Köztársa­ságban. Addigra ugyanis szét- foszlik a nemzeti sokk, ame­lyet a Holocaust most kivál­tott. C. TÖTH BÉLA „Sieteiem az anyukámul“ Zita: „Anyu beteg. Szívre operálták. Apu traktorokat ja­vít. Még nincsenek ám meges­küdve ... Apu csak 'fcgyszer írt... Azt ígérte, eljön majd hozzánk. Mert mind a hárman itt vagyunk.“ Henrietta: „Én még kicsi voltam, amikor meghalt az apu­kám. Anyukám nemrég itt járt nálam. Babát hozott meg na* rancsot. Haza nem hívott... Még sétálni sem vitt el. Pedig én úgy szeretem őt...“ Marika: „Nem tudom, miért vagyok itt. Talán azért, mert nem jártam rendesen iskolába. Apu nem hiányzik... De az anyukámat nagyon szeretem. Nem tudja, mikor jön el ér­tem?“ Nem volt nehéz szóra bírni a tíz év körüli kislányokat. Igaz, a trenčíni Marika és a tardoskeddi (Tvrdošovce) Hen­rietta félénken, csendesen be­széltek. Mintha attól tarottak volna, hogy féltve őrzött kin­csüket viszem majd magam­mal. Zita Nagymegyerről (Ca­hagyják a gyermekotthont. De két hónap sem múlik el, ami* kor a nevelők megkapják az első levelet a félig már felnőtt gyerektől, aki érzi a gyermek- otthon családias légkörének hiányát. P. Mária az alapiskola elvég­zése óta a város virágkertésze­tében dolgozik. A legjobb ker­tésznők egyike. A közelmúltban garzonlakást kapott, kölcsönt vett fel és bebútorozta az ott­honát. K. Júlia félárva. Keresetének harminc százalékát évek óta takarékbetétkönyvre utalja a gyermekotthon. Ha lakást kap, nem lesznek anyagi nehézsé­gei. Ján Z. Prágában dolgozik. Kő­műves. Szabadságának egy ré­szét most is a gyermekotthon­ban töltötte. Visszahúzta a szí­ve... — Nevelési cfondok? Vannak, persze, hogy vannak. Pár hét­tel • ezelőtt téli kirándulásra vittük a gyereket a Magas- Tátrába. Azok'at, akik nem me­lovo) került a gútai (Kolárovo) gyermekotthonba. — Meggyőződésem szerint az itt élő százhúsz gyerek kéthar­mada azért került hozzánk, mi­vel kevesebb szeretetben volt részük, mint amennyit a szü­leiktől kaphattak volna — mondja Ježo Ladislav, a gyer­mekotthon igazgatója. — Van­nak szülők, akik egyszerűen nem törődnek a gyermekük­kel, vannak, akik szociális helyzetük miatt nem tudják gondját viselni. Mindkét eset­ben a nemzeti bizottság szociá­lis osztálya tesz javaslatot a járási bíróságon, hogy ezek a gyerekek intézményes nevelés­ben részesüljenek. Később, ha a családi viszo­nyok rendeződnek, vagy elvál­nak a szülők, bármikor kérhe­tik fiuk vagy lányuk gyermek­otthonbeli nevelésének meg­szüntetését. Háromtól tizennyolc éves ko­rukig teljes ellátásban részesül­nek a gyermekotthon fiatal la­kói. — A nyugat-szlovákiai kerü­let valamennyi járásából van itt valaki. Óvodás, alapisko­lás, szakmunkástanuló, középis- koTás, néhányan pedig már ál­landó munkaviszonyban van­nak. Amint betöltik a tizen­nyolcadik évüket, végleg él­hettek haza, mert senki sem jött el értük. Egy tizennégy éves fiút itt­hon tartottam, mert összetűzés­be került a nevelőjével. Rósz- szül cselekedett, ezt maga is be­látta. Nem is durcáskodott. Szolgálatot vállalt a főbejárat­nál, aztán a következő héten három napra hazaengedtem. A százhúsz gyerek között olyan is van, akit két éve sen­ki sem látogat. De még csak levélben sem érdeklődnek irán­ta. — Eddig három gyereket ad­tunk ki. Egyikük két hét után visszajőft. Azt mondta, bezárva tartották, s még barátnőket sem hívhatott magához. Mi ja­vasoltuk annak idején az idős házaspárnak, hogy fiatalabb kislányt vegyenek magúkhoz, ne tizenkét éveset, akit már nehezen tudtak volna maguk­hoz szoktatni. Nagyon igényesek az embe­rek. Főleg azok, akik sosem neveltek gyereket. Akik már másnap az összhangot kere­sik ... Ugyanakkor az is igaz, hogy az átlag szülő is jobb, mint egy nevelő. Mert a leg­jobb nevelő sem tudja azt nyúj­tani a gyereknek, amit egy át­lag anya. Ez a véleményem. Megírhatja. G. SZABÓ LÄSZLÓ Társadalmi életünk egyik nagy jelentőségű politikai eseményére, az egységes földművesszövetkezetek megalakulásának 30. évfor­dulójára emlékezünk ebben az évben. A jubileum előtti hetekben, hónapokban kul­turális dolgozóink gazdag rendezvénysorozattal ké­szülnek az évforduló kö­szöntésére. Méreteit és kultúrpolitikai jelentőségét tekintve az egyik legnagyobb rendez­vény lesz a filmnapok falun eseménysorozata: mától március 31-ig 109 szlovákiai faluban tartanak filmbemu­tatókat, vetítéseket. A se­regszemle ma kezdődik Fel- sőpatonyban (Horná Potôň), az Aranyidők című új szlo­vák film ünnepi bemutatójá­val. Ebből az alkalomból filmművész-küldöttség is el­látogat a faluba. A szemlén a nézők első­sorban olyan alkotásokat láthatnak, amelyek történe­te, cselekménye a faluhoz kötődik, a vidéki emberek életét tükrözi. A filmek egy­részt a felszabadulás előtti falu arculatát tárják elénk, a nép nyomorúságos életét és szociális harcát ábrázol­Mától: FILMNAPOK FALUN ják, másrészt a szövetkeze­tek megalakulásának, a falu szocialista átalakulásának éveit idézik fel, érzékelve az emberek fejében, az egyének gondolkodásmódjá­ban végbemenő változáso­kat. Az alkotások révén a közönség tehát párhuzamot vonhat a múlt és a jelen között, a filmek ugyanis be­mutatják országunk törté­nelmének legnagyobb vál­tozásait hozó három évtize­dét, a kollektivizálás ered­ményeit, a szocializmus gondolati és tettekben meg­nyilvánuló térhódítását. Hazai és külföldi, régebbi és újabb alkotások szerepel­nek műsoron, olyanok, ame­lyek az évek során sem ve­szítettek jelentőségükből és értékükből, még ma is idő­szerűek. Az azóta történt társadalmi és gazdasági vál­tozások nem tették őket el­avulttá; hiszen a ma mér­nökének, agronómusának, gazdasági vezetőjének is yeg kel birkóznia a nehéz­ségekkel, ha más jellegűek­kel is. S a közösségért ten­ni vágyó ember küzdelme, lelkiállapota renzdüléseinek nyomon követése ma is iz­galmas téma. A filmnapok eseményso­rozata kapcsán talán érde­mes idézni Darvas József bölcs és igaz gondolatát: „Csak az nem téved el, aki útközben néha-nélia vissza­tekint, hogy honnan is in­dult el“. Érdemes visszate­kinteni az idősebbeknek, akik éltek s formálták az elmúlt évtizedeket. S érde­mes azoknak, akik egy bol­dogabb korba születtek és a visszapillantást talán azok a filmek jelenthetik számuk­ra, amelyek ezt a kort, ezt a folyamatot idézik fel; a történelmet, a társadalom életét, tehát közös életün­ket. Ezért is fontos és meg­különböztetett figyelemre tarthat számot ez a rendez­vény. A múlttal foglalkozó, de a jelen számára is lényeges mondandót tartalmazó fil­mek közül említést érdemel Štefan Uher alkotása, az Aranyidők, melynek hősei — egy szlovák hegyvidéki falu lakói — a második vi­lágháború vészterhes évei­ben egy jobb jövőre készü­lődnek, várják az „arany­időket“. Balladai hangvételű film a Puszta udvar, Martin Tapák műve; a két fiatal beteljesületlen szerelmének története Dél-Szlovákiában játszódik s híven tükrözi a háború előtti szociális vi­szonyokat. Emlékezetesen szép film Fábri Zoltán mun­kája, a Magyarok, mely döbbenetes képsorokban áb­rázolja a nincstelenek ki­szolgáltatottságát, a nyomor által gúzsba kötött sorsok tehetetlenségét. S folytat­hatnánk a sort a Mimino (grúz), A sült krumpli ün­nepe (szovjet), Az özvegy Karolina (jugoszláv) fil­mekkel, hiszen a nézők 12 új és 24 régebbi alkotást láthatnak. A filmnapok falun ren­dezvénysorozatnak igazi ér­telmét azonban nem csu­pán a filmek, hanem a mo­zinézők és az alkotók talál­kozói, beszélgetései adják meg. TÖLGYESSY MÄRIA Hl*> gl 1979 II. 15. ■h ■° ä a .. Cl \0 C .O-Q :o 3 n :q *í a: o C • 'CJ * í 2

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom