Új Szó, 1979. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-16 / 13. szám, kedd
Az élet bony óiul in bb ' 'JEGYZETEK A KÖR HÁZ A VAROS SZÉLÉN CÍMŰ TÉVÉFILM-SOROZATRÓL Ügy tűnik, az év utóján fa- ruslav Dietl forgatókönyvíró- nak bérelt helye van a televízióban: Anna Holuboüával, a Nő a pult mögött című sorozat főszereplőjével együtt búcsúz- tattuk az 1977-es esztendőt, 197ü utolsó néhány hetében a Kórház a város szélén című sorozatot láttuk, amelyben a régi szerző új hősöket vonultatott föl. Ha ennek az évnek a végét Dieti-mű nélkül asszuk meg, bizonyos fokig meglepetés lesz, tekintettel a szerző bámulatos munkabírására és termékenységére. A Dieti-művek mennyisége csodálatot és tiszteletet ébreszt az emberben, ugyanakkor azonban van egy olyan érzésünk, mintha a televíziós sorozatokat csak úgy kapásból lehetne szórni. Ettől a nézettől egyébkén i élesen elhatárolta magát a szerző nemrégiben, és mi csak támogathatjuk álláspontját: a tévéfilmsorozat nem könnyű műfaj, sok nehézséggel, kockázattal jár, roppantul sokat kíván a szerzőtől, az egész alkotó csoporttól és — legyünk igazságosan — olykor a tévénézőktől is. Általános, sőt, világjelenség, hogy a nézők kedvelik a sorozatokat. Ezért nem meglepő a Dietl-figurák népszerűsége és főként az őket megszemélyesítő színészeké; az sem meglepő, hogy a televízió igyekszik eleget tenni a néző kívánságának. És itt van valami, ami közös a nézőben és a televízióban: a néző szereti a hosszú, oldottabb és érthető történeteket; a televízió, mint sajátos műhely, inkább hatásosabb és előnyösebb „sorozatokat“ gyárt, mint „unikumokat“. Eléggé valószerű tehát a sorozatok népszerűsége, a minőségük már jóval kevésbé; nem minden történet — legyen az bármilyen hosz- szú és vonzó — egyúttal művészet is. Az ilyen vagy hasonló, eredeti televíziós „alkotások“ kontextusában (a mennyiségre gondolok) értékelni Dietl legújabb sorozatát, annyit jelent, mint megtalálni benne (ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy nem könnyű olyan sorozatra lelni, amely nem Dietl tollából született) azokat a pozitívumo kát, amelyek mindenekelőtt a szerző elbeszélő és komponáló készségével, csengő, szellemes, találó dialógusokat teremtő erejével függnek össze. Egy- egy dialógusa előre sejteti, eltitkolja vagy fölerősíti a figurát, kedvező vagy kedvezőtlen fényben mutatja be, aszerint, hogy milyen szerepet játszik, a szerző tökéletesen és ésszerűn megalkotott tervezetében. Dietl biztos kézzel, szinte „észrevétlenül“, vázolja föl a különféle kapcsolatokat, a kapcsolatok fejlődését, változását, egy óramű pontosságával Irányítja a cselekményt, iktat be fordulatokat (a „tenyerében érzi“ mind a tizenhárom részt) —röviden: Dietl rutinos mester, professzionalista. Mindenek előtt ez utóbbi szót hangsúlyoznám, aínely a művészettel kapcsolatban (de a sporttal ís) nagyon kétértelmű, jelenthet dicséretet és jelenthet megalázást, lebecsülést, aszerint, hogyan viszonyulunk az élethez, a sporthoz vagy a művészethez, mit várunk ettől vagy amattól, milyen tartalom tud bennünket maradéktalanul kielégíteni. Ha nem vesszük tekintetbe az eddigi, eléggé laza televíziós műfajszabályokat, Dietl rutinját, ha elvetjük a profesz- szionalizmust, mint olyan tényezőt, amely nem elegendő a jó művészethez, elég okot találunk az elégedetlenségre. És nem szabadulhatunk attól a gondolattól, amelynek a lényegét Ivan Sulik fogalmazta meg a következőképpen: „... az igénytelen, sekélyes emberközi szituációk ún. »könnyű esztétikájáról* van szó; az ilyen »ex- purgált« viszonyulás a valósághoz elkerüli a mű és az olvasó (sőt az egész kultúrtársada- lom közötti mélyebb intellektuális és megismerő kölcsönhatás »fenyegető veszélyét«; szokványos formai megoldásokat alkalmaznak, nem sértik meg a leegyszerűsítetten értelmezett »érthetőség« keretét, (amelynek egyébként teljesen más, sokkal mélyebb értelme és eszmei-esztétikai jelentősége van a marxista felfogás szerint], Amikor a szerző emberi sorsfordulatokat szeretne bemutatni, gyakran az olvasói elvárások szerint cselekszik, amelyek, sajnos, még ma is sokszor az emberi lélek szentimentális forrásaiból táplálkoznak.“ (Romboid, 197y, 12. szám). A fürge szemű olvasó bizonyára észrevette, hogy a szerző az irodalomra gondolt, amely ma egyre inkább exkluzív, régimódi dolognak tűnik, míg a televízió „mindennapi eledelünk“. Ezért is vagyunk hajlamosak arra, hogy értékeljük benne a műszaki pontosságot, a rutint, föllelkesülünk, meghatódunk az olyan képek láttán, amelyek elvben semmi mást nem akarnak, mint: megvilágítani, megközelíteni, meghatni. Kevés ez, vagy elég? A recenzens tapintatosan megkerüli a kérdést, és siet tovább, Dietl mesélő „virágának“ koncepciójához. Ez a koncepció — bár az első pillantásra nem így tűnik — problémamentes, harmonikus — szilárd, változatlan és általános érvényű etikai szemlélettel, amely okosan és didaktikusán tereli a cselekményt a boldog vég felé. Na és? — hangozhat a kérdés. — Mi ebben a rossz, netán ártalmas? Őszintén bevallom, egyáltalán semmi. De ha leszámítjuk a néző sürgető elvárását, hogy szórakoztassuk, vidítsuk magunkat (erre vannak a televízióban külön műsorfajták), egy diszharmonikus, problémákkal és olyan megoldatlan kérdésekkel telített világ jelenik meg előttünk, amelyek úgyszólván mindennap „műsoron vannak“. A kortárs szovjet dráma egy része elé, és bizonyos mértékig a mi drámánk elé is nem véletlenül került a jező: publicisztikus, vagyis olyasvalamivel foglalkozik, ami mindnyájunkat bosszant. Ugyan csikorgó, nem kész formában jelenik meg, de annál sürgetőbben, bátrabban. Az egészségügy területe, amely mindenkit érint, talá; megszűnik problematikus terület lenni? Ezzel kapcsolatban mindnyájan tapasztaltunk már egyet mást, és a válaszunk: nem. Dietl mégis mintha arról akarna meggyőzni bennünket, hogy a kulcskérdések közé tartozik a fiatal orvosnők, nővérek magánélete, a válások, a kapcsolatok és esküvők, az örök páciens, a jég- korongozó gyötrődései, vagy annak a bonvivánnak a szerelmi kalandjai, aki tisztelte a főorvosi trónt, amely végül is a másiknak, az igazinak, a legnemesebbnek — egy közönséges rendelőbe való — donki- hóti távozása után vált szabaddá. A recenzens nem akar igazságtalan lenni — mindez, és még valamivel több is, ízlésesen, ötlelesen, a szerzőtől megszokott átlagszínvonalon zajlik, azonban ismételten megemlíti; az átlagos nem egyeztethető össze az igazi művészettel, mi több, ami éppoly lényeges, egyetlen hiányosság vagy probléma sem nevezhető átlagosnak. A Kórház a város szélén című sorozatot nem sorolhatjuk a „könnyebb", szórakoztató televíziós műfajok közé (noha dr. Strosmajer falstaffira hangolt figurája, M. Kupecký bravúros alakításában, ide kívánná a művet.) Nem sorolhatjuk a történetek erős érzelmi telítettsége, hangvétele és kiéle- zettsége, az egész sorozat kiemelt volta miatt sem, [a televízió valamiféle „kampányt“ is szervezett a tartalmáról, küldetéséről). A tv-híradó riporternője nemrégiben észrevétlenül akart elismerő szavakat előcsalni egy valódi orvosból, egy pediáterből — arról, hogy milyennek látja a Dietl által kialakított képet a ma kórházának életéről. Az orvos kitért az egyenes válasz elől, megköszönte Dietlnek, hogy népszerűsítette nehéz munkájukat, de még ez előtt — hogy ne tűnjék végszónak, esetleg elutasításnak, amit mondott — megjegyezte: „Tudja, az élet bonyolultabb . .." Ezzel aikár be is fejezhetnénk, mégis hadd tegyük az elmondottakhoz: Ha az élet bonyolult a művészetnek nincs joga kitérni a bonyolultság elől, a televíziós művészetnek sem. Nélküle meghalhat, vele csak nőhet. JOZEF PUŠKÄŠ Legend® és valóság MAI SZOVJET TANULMÁNYOK DOSZTOJEVSZKIJRŐL Néhány éve még hazánkban Is rosszul fogtak a Dosztojevsz- kíj-rejtély megfejtéséhez; ugyanis aXIX. század talán legbonyolultabb és legtöbb oldalú írózsenijének csupán egyik arcát vették figyelembe: arra a Dosztojevszkijre voltak tekintettel. aki megírta az Ördögöket, a forradalmár torzképét; arra, aki megtagadta a forradalmat, és szoros kapcsolatban állt a kor legreakciósabb hivatalos személyiségeivel. A mai szovjet-orosz irodalomtörténetírás azonban már a monográfiák, az elemző cikkek, a tanulmányok tucatjaiban igyekszik feltárni a Doszto- jevszkij-jelenséget, teljes bonyolultságában értékelni nézeteit, egyéniségét és hatását a ma emberére, a jelen művészetére. Alig akad olyan jelesebb orosz irodalomtörténész, aki ne nyilatkozott volna Dosztojevszkij munkásságával kapcsolatban. Ebbgl a gazdag irodalomból válogatott jó érzékkel Bak- esi György, korábban a legjelentősebb magyar Dosztojevsz- kij-monográfia szerzője. A Dosztofevszkij-legenda fis valóság című kötetben összegyűjtött cikkek és tanulmányok egy anatómiai atlasz rendszerességével tárják fel az életmű és az egyéniség ellentmondásait. „A hitelesség erősebb a hitelnél" olvasom Viktor Sklovszkijnál, a szovjet irodalmi esszé klasszikusánál. Ugyancsak nála: „Dosztojevszkij meg akarta a jövőt tagadni, de nem tudta megtagadni .“ Valerij Kirpotyin (az a szerző, akire manapság az íróval kapcsolatban talán legtöbbet hivatkoznak), arra mutat rá, hogy Dosztojevszkij felfogása szerint az ember és a társadalom akkor „él igazán, ha a soha le nem záruló keresések, a diszharmónia, a káosz állapotában van, ha mohón vágyakozik a feleletre, de sohasem képes rátalálni ...“ Georgij Frldlender szónoki kérdésben feszegeti, hogyan békíthetők össze az író esztétikájának ellentmondásai, „mikor a művészet szigorú szépségét és harmóniáját szereti, saját műveiben viszont arra törekszik, hogy kora aktuális valóságának jelenségeit kaotikussá tegye". A tanulmányok középpontjában az ellentmondások szenvedélyes kutatása áll, s mindegyik írás kísérlet a feloldásukra, magyarázatukra. De van egy másik száluk is a tanulmányoknak: egy ugyanilyen szenvedélyes polémia azzal a nézetrendszerrel, amely a dekadencia szellemi atyjaként próbálja elkönyvelni az írót. Főleg Jevgenyija Knyipovics érzékeny és kitűnő elemzése alkalmas arra, hogy megértsük, Dosztojevszkij művészetének egésze nem a szkepticizmus és a forradalomellenesség jegyében fogant. Knyipovics tanulmánya a kritikai birtokbavétel nagyszerű példája. A magyar olvasó számára legérdekesebbnek mégiscsak Karjakin és Zolotusszkij tanulmányát érzem. Az előbbi ugyanis a budapesti Vígszínházban bemutatott Bűn és bűnhő- dés értelmezésének nyitja. Karjakin pedig Ljubimov társszer- szője. ö az, aki nemcsak hogy következetesen megfejti a Raszkolnyikov rejtélyt az Epilógus kibontása révén, valamint a „bűnhődés“ fogalom újraértelmezésével, hanem egy- sezrsmind közel is hozza a ma emberéhez, aktuális tanulságokkal kínálva. N. S. L. ÚJ FILMEK VESZÉLY (cseh) Már maga a cím is valamilyen szerencsétlenséget sejtet, valamilyen katasztrófa veszélyére enged következtetni. S valóban: az új cseh film története az ostrava-kunčicei Klement Gottwald Új Kohóban, a gyár óriási gázmüvében játszódik, ahol robbanásveszély fenyeget. A látszólag egyszerű történet s maga a feldolgozás is a ka tasztrófa-filmekre emlékeztet. Ezektől azonban eltér, mert nem csupán olcsó látványra, izgalomkeltésre törekszik; a film nem előregyártott elemek-, bői építkezik Termelési témájú az alkotás (de ne gondoljunk az ötvenes évek sablonos, felszínes műveire), s bár egy vállalat gondjaival foglalkozik, mégsem unalmas. Nem is lehet az, mert egyrészt a cselekmény, másrészt a legkorszerűbb technikai vívmányok A NÉMA DOSSZIÉ „felsorakoztatása“ izgalmassá teszik az alkotást. Zdenék Sírový rendező és ji- H Krizán forgalókönyvíró a hősök magánéletének egy-egy problémáját felvillantva, emberi sorsokat elénk tárva még színesebbé, sokrétűbbé formálták a filmet. Változatos emberi magatartásokat láthatunk a vásznon, a helytállás, a hősiesség szép példái jelennek meg előttünk — nem szólamok vagy közhelyek hangzanak el, az emberek áldozatkészségét és önfeláldozó munkáját látva ennek belső tartalma fogalmazódik meg a nézőben. A film főbb szerepeit — Vladimír Menüiket kivéve — ritkán látható színészek játsz- szák, többek közt Ladislav Frej, Jirí Wohanka, Vladimír Durdík. A Veszély kétségtelen, hogy az utóbbi hónapok egyik legsikeresebb hazai produkciója. (magyar) Magyarországra dobott, becsempészett nyugati kémek elleni küzdelemről szól A néma dosszié. A film egy ilyen kémbanda letartóztatását beszéli el izgalmasan, ám kevésbé eredetien. Mészáros Gyula alkotása kémfilm; tisztességes vállalkozás, lelkiismeretes munka, az eset hitelesnek tűnik, akár megtörtént, akár nem. Ennek ellenére a film nem nyújt különösebb élményt, az alkotásnak ugyanis nincs egyetlen kockája, amelynek láttán ne érezné a néző: ezt a helyzetet, ezt a figurát már ismeri. A keményen összezárt ajkú, lebuA MAXIM BAR PORTÄSA kott ellenséges ügynököt, a megmentésére mozgósított imperialista különítmény minden egyes tagját, az egyszerű és bölcs rendőrezredest, aki szinte minden lépésüket előre tudja. Bármennyire is paradoxnak hangzik, de tény: bár maga a történet gyermekded, a megvalósítás azonban jó színvonalú, bizonyos profi kvalitásokat is mutat (szinte tökéletes az autókarambol jelenete, a helyszínek attraktívak). A film szerepeit ismert és népszerű színészek játsszák: Szirtes Adám, Káldi Nóra, Sin- kovits Imre, Bánfalvi Ági, Búj- tor István, Schubert Éva, Sinkó László és Bitskey Tibor. (francia) Könnyű vígjáték ez a francia film, nemigen veszi igénybe a nézők szellemi képességeit, bár a rendező alaposan összebogozta a sok színes szálból felgombolyított történetet. Claude Vital filmjében Michel den óhaját. Munkahelyéről kilépve viszont tisztes úriember, mintaférj és példás családfő, a környék megbecsült mágnása. Ennyi a kiindulóöílet, mely valóban ötletgazdag és bonyodalmakban bővelkedő cselekMichel Galabru a francia vígjáték főszerepében Galabru, a népszerű komikus játssza a címszerepet, Párizs egyik legismertebb és legelőkelőbb szórakozóhelyének portását. Igen csavaros eszű és vállalkozó szellemű ez az emberke; látszólag ugyan jelentéktelen személyiség, teszi- veszi a dolgát, valójában azonban a mulató minden hájjal megkent ravasz bennfentese, aki kisebb-nagyobb anyagi ellenszolgáltatásokért készségesen teljesíti a vendégek minmény kibontását tette lehetővé. A sztori akkor válik igazán mulattatóvá, amikor a helyzetet „kissé“ megkeveri a feleség, a szerető, a portás leánya s a rokonság más tagjai, a becsületes emberek és kisszerű szélhámosok tucatjai. Sok hűhó és meghökkentő fordulat után az összekuszálódott szálakat sikerül felgombolyítani s a közönség jót szórakozva (de a történetet rögvest feledve) hagyja el a nézőteret. —ym— A BOLDOGSÁG REGGELIG című cseh film ünnepélyes bemutatásával január 18 án, Kladnón, megkezdődik a dolaozók filmfesztiválja. A szemlén az érdeklődők 24 alkotást láthatnak. A képen jelenet a cseh filmből 1979 I. 16.
