Új Szó, 1979. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-12 / 10. szám, péntek
A kubai irodalom tartós értékei A bratislavai Pravdu idei január 3-i száma a fönti címmel tanulmányt közölt Vladimír Oleríny szlovák irodalomkritikus tollából. A három fejezetből álló tanulmány bevezetőjében a szerző röviden áttekinti a kubai nép nemzeti és szociális szabadságáért vívott százéves harcát, majd méltatja az 1959. évi győzelmes szocialista forradalom jelentőségét. A továbbiakban a Kubai Köztársaság irodalmával foglalkozik. A klasszikus irodaiam élő hagyománya című fejezettjen a szerző többek között rámutat: A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korszakának megkésett gazdasági-társadalmi fejlődése és a félfeudális viszonyok továbbélése, biztosítva a burzsoá ,,álköztár- saság“ neokolonialista rendszerének létalapját, azt eredményezte, hogy a két háború közötti időszakban is időszerű és hatóképes volt a kubai irodalom múltszázadi klasszikus öröksége. A prózairodalomban ez főként a rabszolgaság ellen írt regényekre érvényes, melyeknek végkicsengésük a faji megkülönböztetéssel szembeni humanista tiltakozás (lásd Villaverde Cecília Valdés című, 1882-ben megjelent kiemelkedő regényét). A 19. századi kubai költészet legkiemelkedőbb alakja ]osé Marti (1853—1895) forradalmár-költő. Marti programszerűen ellenzékben állt az esztéti- cizmussal, az elitelmélettel és a latin-amerikai modernizmus hermetikusságának elméletével, amely mindenekelőtt „forradalom volt a művészetben“, nem pedig „forradalmi művészet“. Jósé Marti költészetében mindenekelőtt a nemzeti és szociális elnyomásnak kiszolgáltatott egyszerű kubai ember méltóságát akarta visszaszerezni. Eszményképe a harmonikus, teljes emberi személyiség volt, „melyet a spontaneitás és a céltudatosság, a temperamentum és a lelkiismeret egyensúlya“ jellemez. Marti költőtársaitól a nemzeti felszabadító harc eszméivel való szoros kapcsolatot kérte számon, amit költői gyakorlatában önmaga is megvalósított. „A mi Amerikánk című ismert cikkében — állapítja meg Oleríny melyben nemcsak Kuba, hanem az egész latin- amerikai kontinens nemzeti és szociális szabadságáért síkra szálit. elutasította az imperialista érdekeket szolgáló pan amerikanizmus elméletét. A kultúra szférájával foglalkozó írásaiba rí érzékenyen rámutat a fiatal kubai kultúra emancipálásának szükségességére, az irodalomnak és általában a művészetnek az elkoptatott spanyol mintáktól való megszabadulásának szükségességére. Ám ugyanakkor óva intette az alkotókat attól, hogy lélektelenül utánozzák a múlt századvégi modernista irodalmi áramlatokat és irányzatokat“. Programnyilatkozataiban sürgette egy olyan szintézis létrehozását, mely magába olvasztaná a Kolumbusz és a kolonializmus előtti idők legjobb hazai hagyományait és a világirodalom örökérvényű értékeit. Ez az áhított szintézis a 20. századi kubai irodalom csúcsteljesítményeiben meg is valósult. írásának A forradalmi költői avantgarde című fejezetében a szerző rámutat, hogy a harmincas években a forradalmi költői avantgarde Nicolás Guillén- nel (1902), a legjelentősebb jelenkori kubai költővel az élen Jósé Marti örökségét folytatta. Hogy a nagy költői életműve milyen szorosan kötődik a kubai nép mindennapjaihoz, jól kiviláglik Pablo Neruda chilei költő megállapításából: „Kuba olyan földdarab, melyet min- den oldalról körülvesz a tenger és Nicolás Guillén költészete.“ Guillén művészetében békében élnek együtt a néger, a kubai, az amerikai és az általános emberi jegyek. A céltudatos művészi szintézisre való törekvés Marítéhoz hasonlóan Guillén költői életművére is jellemző. Guillén több hasonló gondolkodású társával, mint például Rubén Martinez Villena forradalmár költővel, a kubai Kommunista Párt megalapítójával Juan Marinelló irodalomkritikussal és Alejo Carpentier haladó szellemű, baloldali kubai íróval és entellektüellel a Direktórium társaságához tartoztak, ugyanakkor a Revista De RANGOS NÉPMŰVÉSZETI KIADVÁNY A finnugor népek népművészete című kötetről Hézagpótló művel lepte meg az érdeklődőket a budapesti Corvina és a helsinki Otava Könyvkiadó, amikor a közelmúltban megjelentette A finnugor népek népművészete (1978) című vaskos gyűjteményt. Ez idáig ugyanis nem rendelkeztünk olyan kézikönyvvel, amely a finnugor rokonság népművészetét foglalta volna egybe. Most azonban kézbe vehetjük Rácz István Helsinkiben élő magyar fotóművész munkáját dicsérő gyűjteményt. A könyvet Niilo Valonen, finn néprajzkutató kitűnő, „egyléleg- zetű, nagy tanulmánya“ (Ortu- tay Gyula szavai) vezeti be. Először — földrajzi és történelmi kitekintéssel — képet vázol fel a kötetben szereplő finnugor népekről (osztjákok, vogulok, zűrjének, votjákok, mordvinoik, cseremiszeik, finnek, lappok és magyarok), majd a népművészet alakulásának külső tényezőit, elsősorban az életmódot vizsgálja. „A finnugorság elszórtan élt a hatalmas kiterjedésű területen, melynek részei egymástól földrajzi jellegzetességükben ip különböztek, így a finnugor népek népművészetének alapját is más és más foglalkozások adták“ — figyelmeztet a bevezető tanulmány szerzője, majd külön- kiilön taglalja a gyűjtögető, halász-vadász, földművelő és nagyállattartó finnugor népek népművészetének jellegzetességeit. A továbbiakban a növényföldrajzi tényezők hatásának jelentőségét boncolgatja, majd a kézművesség specializálódásával foglalkozik. Az utóbbiakban főleg a női és a férfi kézimunka megoszlását vizsgálja. A vallás és a népművészet kapcsolatának elemzése után a szerző a házassági szertartásokat ismerteti, melyeknek rendkívül nagy szerepük volt a népművészet ösztökélésében, a művészi tevékenység serkentésében — állapítja meg ezzel kapcsolatban. Érdekes feladatra vállalkozott a tanulmány írója, amikor a népművészet történeti rétege- zettségét vette bonckés alá, kü- lön-külön a kötetben szereplő népeknél. Fejtegetéseinek átolvasásával összetett kép bontakozik ki előttünk: a helyi nép- művészeti hagyományok egyenes irányú fejlődése mellett igen jelentős mértékben tarkították a képet bizonyos szomszédnépi elemek, valamint az ún. klasszikus művészeti stílusok (gótika, reneszánsz, barokk stb.) általában megkésett leszűrődései. Rendkívül kusza szálakból tevődik össze tehát a népművészete. Az egyes elemek eredetének felkutatása szép, ám nagyon munkaigényes feladat. , A tanulmányt egy meglehetősen bő irodalomjegyzék egészíti ki, majd 266 fényképfelvétel következik, népek szerinti csoportosításban. A képékről csak az elismerés hangján szólhatok. Legfeljebb csak annyit kifogásolnék, hogy az eredeti helyükön ma is fellelhető tárgyakat (pl. magyar fejfák) kár volt múzeumban fényképezni. Ezáltal — amit még a nem éppen szemet gyönyörködtető népviseletbe öltöztetett bábok fokoznak — az egész anyag kissé merev, élettelen lett. A kiadvány ennek ellenére rendkívül hasznos, hiszen jó áttekintést nyújt rokonaink népművészetéről. A magyar érdeklődő számára úgy lenne talán a leghasznosabb, ha — annak ellenére, .hogy a könyvben magyar anyaggal is találkozunk — kiegészítésül át- meg átforgatná Fél Edit—Hofer Tamás: Magyar népművészet című, hasonlóan vaskos kötetét. LISZKA JÓZSEF Avance című kultúrpolitikai folyóirat köre tömörültek. Amint arra Angel Augier kortárs kubai irodalomkritikus rámutatott, Guillén legjelentősebb tette a forradalmi poétika megvalósításában a^ volt, hogy Marti nyomdokain haladva a költészet szerves részévé tette az eszmei-tematikai elemet és tézisként a szociális valóságot, ami kiváló lehetőséget nyújt a kubai színes bőrű ember „azonosítására“, és azonfelül „a széles néptömegek fokozatos politikai öntudatra ébresztését poétikai kategóriává emelte“. Guillén költeményeiből felháborodott tiltakozás cseng a faji megkülönböztetés ellen. Guillén és a többi haladó ku bai művész számára — hangsúlyozza a tanulmány szerzője — az internacionalizmus iskolája volt az 1936—39. évi spanyol polgárháború. Az írók egyértelműen elítélték az egyre erősödő fasizmust, mely „Latin Amerika országaiban a neokolonial izmus újkori rabszolgaságát“ juttatta az emberek eszébe, magukba szívták a spanyol nép haladó kulturális örökségét és rámutattak, hogy a néger kultúrák és civilizációk nemcsak Kuba, hanem az egész Karib-tengeri térség kultúráját megtermékenyítette. Ennek az új, internacionalista álláspontnak, amely részint magasabb minőségi fokon, részint a kubai proletariátus harcának megfelelően megvalósította a nemzeti és az univerzális szintézisét, amelyet Jósé Marti is sürgetett, legszebb kifejezője Guillén egyik poémája volt. Címe: Spanyolország — költemény négy szorongásról és egy reményről (1937). A költő — hasonlóan, mint Pablo Neruda vagy Laco Novomeský a spanyol polgárháború által inspirált verseikben — e művében magas művészi igényességgel fejezte ki az „újra felfedezett“ spanyol nép eljövendő sorsa fölötti szomorúságát és bánatát. Vladimír Oleríny írásának harmadik, Űjító törekvések a prózában című fejezetében a modern kubai próza jelentős alakjának, Alejo Carpentier (1904) tevékenységével foglalkozik. J. Marti és Guillén költői életművéhez hasonlóan — állapítja meg a szerző — Carpentier regényeit és novelláit is a céltudatosságra és a művészi szintézisre törekvés jellemzi. A Földi királyság című könyve (1949), Miguel Angel Asturias guatemalai író az Elnök úr (1946) című regényével együtt jelentős hatást gyakorolt az újabb latin-amerikai próza fejlődésére. Carpentier Haiti szigetén, ahol megfogam- zott benne a regény megírásának a gondolata, csaknem érintetlen mítoszokat, szokásokat és szertartásokat talált, olyan kincseket, amelyek a rabszolgák közvetítésével kerültek át Afrikából Amerikába. Ekkor megértette, amint azt regényének bevezetőjében mondja is, hogy az egész latin-amerikai kontinens a maga természetével, társadalmi-történelmi fejlődésével, a különböző fajok, kultúrák és civilizációk sajátságos ötvöződésével önmagában véve maga a „csodálatos valóság“ őseredeti világa. Carpentier meggyőződése szerint Latin-Amerika még nem merítette ki „mitológiáinak gazdagságát és nem használta fel őket a megújhodási törekvésekre. A földi királyság című művében s más regényeiben és novelláiban is (Tévelygés, A fény százada. Az idő háborúja, A diktátor Párizsban) a latinamerikai társadalmi-politikai fejlődés evokációja (óhajtása, hívása) által Carpentier felvetette a térben és időben való emberi létezés értelmének kérdését. A latin-amerikai történelem mozgalmas eseményei ön- inaguktól kínálják az írónak a lehetőséget, hogy elgondolkozzék a nemzeti tudatformálódás bonyolult folyamatán, amely a lelassult politikai és kulturális fejlődés miatt ma is tart és a nemzeti felszabadító harcokban teljesedik ki. Végezetül annyit: a kubai irodalom értékei jelentős mértékben hozzájárultak korunk szocialista irodalmának gazdagításához. KŰVESDI JÁNOS I haMatlan lenesieiző GIACOMO PUCCINI ÉLETMŰVÉRŐL Giacomo Puccini, az olasz operairodalom egyik legismertebb és legnagyobb zeneszerzője egv régi muzsikusdinasztia sarja; mind apai, mind anyai részről zenészek voltak az ősei. Az elmúlt napokban emlékez tek meg az egész világon születésének 120. évfordulójáról. A nagy komponista az olasz- országi Luccában született, ahol a XVII. század végétől több mint másfél évszázadon át Pucciniék álltak a város zenei életének az élén. Puccini ükapja Lucca városának orgonistája volt, dédapja Mozarttal osztozott a bolognai Academica Filarmonica tiszteletbeli tagságán, a nagyapa univerzális zenei tehetségnek számított, édesapja pedig muzsikus-fő igazgató volt. Giacomo Puccini népes családban született, hét gyermek közül az ötödikként. Édesapja korai halála után a zsenge korú Puccini zenéléssel kereste kenyerét, hogy a csa ládjáért küszködő édesanyjánaik segíthessen. A fiatalembert a zene varázsa annyira rabul ej tette, hogy a Luccából Pisába vezető hosszú utat gyalog tette meg, csakhogy hallhassa Verdi Aidáját. 1881 őszén régi vágya teljesült: felvették a milánói konzervatórium zeneszerzés! szakára. Első mestere, Pon chielli, a kor tehetséges és népszerű operakomponistája, nemcsak tanára, hanem jó barátja is volt a fiatal muzsikusnak. Segítségével jutott első két szövegkönyvéhez. A fiatal művész a hároméves ze neszerzési tanfolyamot két év alatt végezte el, diplomámul! káját, a Capriccio sinfunicot nagy sikerrel mutatták be. Ettől kezdve Puccini művészete és jelentősége körül sok vita folyt. Egyesek egekig magasz talták, mások még a művészi rangot is megtagadták tőle. Első operáját, a Viliikét egy pályázatra komponálta, de a zsűri nem méltányolta a művet. Ennek ellenére az opera bemutatása nagy sikert hozott szerzőjének, s második operáját, az Edgárt már a milánói Scala is műsorára tűzte. Következő műve, a Prévost regényéből készült Manón Les- caut, országos sikert aratott, majd Európa-szerte ismertté tette Puccini nevét. A komponista a szakemberek körében ekkor már vérbeli tehetségnek számított, habár a fiatalkori nyomorgásainak emléket állító műről, a Bohéméletről a bécsi kritika lesújtóan nyilatkozott. A hazai sajtó is kegyetlen volt a szerzőhöz; a Stampában a következő értékelés jelent meg: „A Bohémélet — ahogy a hallgatóban nem keltett mély benyomást — az opera történetében sem hagy maradandó nyomotA párizsi Quartier Latin népének, művészeinek életét megelevenítő opera a közönségnél, aki nem sokat törődött a kritikusokkal, fényes siker! aratott, s a mű ma is a világ összes operaszínpadának egyik legkedveltebb repertoárdarabja. Sarah Bernhard világhírű francia színtársulata ebben az időben mutatta be Milánóban a nagy tragika címszereplésével V. Sardou Tosca című drámáját. Puccinit megragadta a mű cselekménye és szövegíróival azonnal munkához látott. A kész operát Rómában mutatták be, s bár Puccini ellenfelei botrányba akarták fullasztani az előadást, a mű kirobbanó sikert aratott. Ezután a szerző neve a világhír legmagasabb csúcsaira emelkedett. 1900 őszén Londonban megismerte Dávid Be- lasco Geisha című drámáját. A téma lángra lobbantotta képzeletét, s mielőtt a kompozíciós munkáikhoz látott volna, belia- tóau tanulmányozta a japán népdalt és műzenét. Hamarosan meg is született új operája, a Pillangókisasszony, Cso- cso-szán, a kis japán asszony megrázó tragédiája. Az alkotás a milánói ősbemutatón megbukott. A zeneszerző ezután az eredetileg két felvo- násos operát háromra tagolta, s az így átdolgozott mű bemutatója Bresciában a legteljesebb sikerrel zajlott le. A Pillangókisasszony bemutatását követő három év a szerző alkotó tevékenységének mélypontját jelentette. Ameri-i kai útja alkalmával ismerte meg Belasco nagy sikerű drámáját, a Nyugat leányát. A vadnyugati környezetben játszódó cselekmény megihlette Puccinit, s a közönség nemsokára operaszínpadon láthatta viszont a művet. Népzenei hatások, modernebb harmóniák szövik át a szerző régebbi stílusának fordulatait. Ez az egzotikus, szentimentális dráma azonban nem hozott maradandó síikért. Három egyfelvonásos operáját, A köpenyt, az Angelica nővért, és a Gianni Schicchit egybefoglaló ľriptychon után következett utolsó operája, az ismét egzotikus környezetben játszódó Turandot, melyet a zeneszerző már nem tudott befejezni. 1927. november 29-én örökre lehunyta szemét. A befejezetlen kéziratot Franco Al- fano egészítette ki, Puccini vázlatainak alapján megkomponálta az opera utolsó ötödfél- száz ütemét. A Turandot másfél évvel a szerző halála után került először színre. Puccini mindmáig az egyik legnépszerűbb operakomponista. Zenei kifejezési módja rendkívül gazdag, zenéje csupa szín, s talán legfőbb érdeme, hogy felélesztette a lassan feledésbe merülő belcantot. Munkássága a század végi veriszti- kus irányzathoz kapcsolódik, mely a naturalisztikus dráma nyomán a végletes szenvedélyeket állítja a cselekmény központjába. SCHLOSSER KLÁRA Kovács Magda Most az egyszer tényleg nyugodt lélekkel mondhatom, hogy dolgozom. Méghozzá nagy iramban, keményen nekigyürkőzve. Régóta ígérgetett és rendre halogatott meséskönyvemet hozom tető alá. Furcsa érzés így élethalálharcot vívni az anyaggal. Az idő szigorúan rövidre szabott — önnön hibámból —, az anyag pedig megszámlálhatatlan fejű sárkány. Azért — most, hogy túl vagyok a nehezén — örülök ennek a próbatételnek. Nem utolsó érzés tudni, hogy az ember, ha kell, képes verejtékező napszámosként is dolgozni. Már ami a tempót illeti. Mert szeretek mesét írni, újra meg újra rácsodálkozni az életre, a létezés szakadatlan, diadalmas zúgására. Szeretem a lélek tájait járni, messzire barangolni magányos utakra, nem zavar az 'egyedüllét. Tulajdonképpen esz- mélésem óta egyszer sem éreztem magam egyedül. Varázslatos, meseszerű világban nőttem fel. Gömörre mindig úgy gondolok, mint a csodák kimeríthetetlen kincsesházára, ahol szemenszedett költői képekben beszéltek gyerekkorom öregjei. Ahol az emberek maguk sem tudták elzártságukban, hogy fájdalmasan szép mesét mondanak-e épp, vagy mindennapi életüket élik. A szeszélyes sors úgy aikarta, hogy sejtjeim magukba szívják, lelkem megőrizze ezt a kincset. Hatalmas, terhes örökség. Egyre sürgetőbben érzem, hogy nem tarthatom meg. De szétosztani legalább olyan nehéz, mint megtartani. Idő kell hozzá és bátorság. Ami bátorságomat illeti — mindig kételkedő ember voltam, s leginkább magammal szemben. Az Én, a csillagbognár című kötetem visszhangja — az olvasók körében kiváltott visszhangra gondolok — kicsit növelte a bátorságomat. Legalábbis egy meséskönyv erejéig Hogy tovább mi lesz, nem tudom. De a kérdés úgyis csak a jelenre vonatkozott. 1979. I. 12.
