Új Szó, 1979. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-19 / 16. szám, péntek
Csak beszélünk? Jegyzetek az irodalomnépszerűsítők országos szemináriumáról A CSEMADOK Központi Bizottsága ezúttal Léván , Levice) rendezte meg az iro intőm- népszerűsítők országos szemináriumát, amelyen most sem voltak többen, mint tavaly, sőt, két járást egyetlen ember sem képviselt. Hogy miért? Az okok bizonyára egyénenként változnak, és akár elfogadjuk őket, akár nem, a lényeg ugyanaz: az irodalom népszerűsítése igazán csupán néhány lelkes ember ügye. Lám, máris a lelkesedésnél vagyunk, pedig pusztán lelkesedéssel nem végezhetünk korszerű irodalomnépszerűsítő munkát sem, vagy ha igen, csak nagy áldozatok árán. Sok helyütt a szervezetlenség vagy a formák, eszközök kevésbé jó, kevésbé felelős alkalmazásának következtében ugyanis e tevékenység erőt, időt von el a lelkes embertől, s ki tudja, idővel tán még kedvét is szegik a föl-fölbukkanő vagy ismétlődő problémák, úgy érzi, fölöslegesen dolgozik. Volt és van erre példa. Ha szervezettebben mennének a dolgok, kipróbált, bevált utakon, ha az illetékes szervek több figyelmet szentelnének ennek a területnek, nem hangzott volna el ezen a szemináriumon, ami tavaly is elhangzott: csak beszélünk, örökösen körbe-körbe forgunk; meg az sem hangzott volna el, hogy van egy szerencsénk, van még harminc-negyven fanatikus ember; meg azt sem mesélte volna el az idős költő, mennyit levelezett, kopogtatott, hogy megjelenő könyvéből ne ötszáz, hanem ötezer példányt nyomhassanak — mert ha csak az előzetes piackutatás eredménye, vagyis a könyvesboltok rendelései alapján határozzák meg, menynyit adjanak ki egy-egy író könyvéből, még a rendszeresen olvasókhoz, a nemzetiségünk irodalmi életét élénken figyelők mindegyikéhez sem jutna el a várva várt, beharangozott verseskötet, regény, tanulmány, nemhogy a későn ébredőkhöz. De tartsunk rendet. Mielőtt folytatnám a fölmerült kérdések, jelenségek vázlatos ismertetését, hadd mondom el, hogy először az irodalmi albizottsá- gi tagok számoltak be arról, mit végeztek az elmúlt időszakban. Jó volt hallgatni, hogy mennyi irodalmi estet, író—olvasó találkozót szerveztek, amelyeken több tíz vagy száz könyv fogyott el a meghívott író könyvéből; szó esett a könyvkiállítások hasznáról, a Kármán József Irodalmi Napokról; a komáromi (Komárno) járás képviselője arról beszélt, hogy a járásban megcsappant az irodalmi színpadok száma, csökkent a színvonal is; a galántai járás küldötte ugyanakkor három aktív irodalmi színpadról beszélhetett A beszámolók aztán olyan eredményekről is szóltak, amelyeket inkább az amatőr művészeti mozgalom területén értek el. Támadt olyan érzésünk, hogy egyes felszólalók a CSE- MADOK-élet szinte valameny- nyi területét befogták, keve- sellvén az irodalomnépszerűsítésben elért sikereket. Mintha Igazolva éreztük volna egy régebbi föltevésünket: a helyi szervezetekben vagy egy-két ember csinál mindent, vagy mindenki mindent, aminek általában szokványrendezvény az eredménye, rosszabb esetben semmi. Érthetőbben: nincs munkamegosztás, vagy ha van is, csak formális, mert az illető nem nagyon törődik a rábízott területtel. Ezért kénytelen például az irodalmi albizott- sági tag színjátszó csoportot, klubot, irodalmi színpadot vezetni, képzőművészeti kiállítást rendezni, és minden elismerésünk az övé, ha ezek mellett kifogástalanul teljesíti vállalt feladatát, mint irodalmi albi- zottsági tag. Jó volt hallgatni a lédeci (Ladice) könyvtár vezetőjét, aki azt fejtegette, hogy lelkesedés és vonzalom nélkül sem a hivatásos, sem az önkéntes könyvtáros nem tudja fejleszteni könyvtárát. Kopogtatni, kéregetni kell, hangsúlyozta, és akkor van. De azt is hozzátette, hogy jó lenne, ha szervezettebben, természetesebben mennének a dolgok. Egyetértünk. Elvégre a fejlett szocializmus korszakában élünk, amelyben nincs helye a hanyagságnak, a visszahúzó, fékező mozdulatoknak e téren sem, ahol a művelt, korszerűn gondolkodó emberért dolgozunk. fttit dogozik ? Dénes György? Szép dolog, hogy valahol, valakik megkérdezik, min dolgozik a tollforgató. Mert mégis az a legnagyobb szerencsétlenség, ha a munkája már senkit sem érdekel, süket közegben babrálgat, s már saját maga sem hiszi, hogy új művével meglepetést szerezhetne olvasóinak. Sok író jóval a biológiai halál előtt hal meg, mert nem tud többé újat mondani, betelt az írósága. A mi jó Forbáth Imrénk is így tört derékba, akkor fúlt el a hangja, amikor a legjobban kellett volna kiáltoznia. Talán, ha megkérdezték volna tőle, min dolgozik, és jobban ösztökélték volna — nem marad torzó az életműve. Engem egy kissé meg is lep a kérdés: min dolgozom? Bár néhány írónak már föltették előttem. Vajon munka a versírás, prózaírás, vagy játék, kedves időtöltés, vesszőparipa? Kosztolányinak élvezet volt a versírás és csodálkozott, hogy ezért az élvezetért még honoráriumot is kap. Ady viszont megszenvedte a verset, véres küzdelemnek tartotta.: Ne keressük tehát azt, amit ma sem tudunk megfejteni: munka-e az írás vagy élvezet? Legtöbbnyire könnyen írom a verset azon melegében, nehogy cserbenhagyjon a „múzsa“. (Sokan bűnnek tartják, ha nem piszmog a költő; nem tudom, miért?) A gyors és többnyire állandó munka növeli a produkciót és a kétségeimet: vajon ér-e valamit mindez? Kell-e vers, és ha kell, kinek? Mint mindenütt a világon, nálunk is versdömping van, ezen belül nagy értékingadozások. Örök dilemma: kinek írunk, kik fogadják be a költői szót? Van-e egyáltalán közönségünk, olvasónk? És aki megveszi könyveinket, el is olvassa azokat? Sok itt a kétség, kellemetlen tapasztalat. A visszhangtalanság sem adott még költőnek szárnyakat. A kitérő után röviden: ebben az évben jelenik meg „Fe- nyéren, boróka“ című kötetem — de már készen áll az új, kézirat formájában. Addig azonban nem adom a kiadónak, amíg nem tapasztalom a közeljövőben megjelenő könyvem fogadtatását. Addig csi- szolgatom, szépítgetem a verseket, nyesegetem vadhajtásait. Gyermekverseimet már harmadszor küldi vissza a Madách kiadó. Bár nem utasítja el, hanem kéri, dolgozzak még rajta, rendezzem át, hagyjam el a silányabbakat, bővítsem jobbakkal. Hosszabb munkát igényel ez is, szívesen csinálnám, ha volna elegendő időm. ""Vidám írásaimat, humoreszkjeimet is tető alá kellene hozni, néhány ívnyit már legépeltem, aztán félretettem az egészet. Ami a leginkább munkára ösztökél: egy válogatást szeretnék összehozni verseimből, amely bemutatná eddigi munkásságom legjavát. De ezt nehéz lesz nyélbeütni, időigényes feladat — a könyv szerkesztőjének is. Bár egy ilyen jellegű kötet kiigazítaná költői profilomat, s felrajzolná azt az ívet, amely két történelmi korszak határáról indult, s jutott a máig. Azzal is egyetértünk, amit egy másik felszólaló mondott: azokban a községekben, amelyekben háromezernél több lakos van, el kell érni, hogy minden nap nyitva legyen a könyvtár, legyen kölcsönzés. Felül kellene vizsgálni a könyvtárak magyar nyelvű könyvállományát, mert sok a régi, elavult, ronggyá olvasott könyv, mondta megint más. Ezzel kapcsolatban örömmel fogadtuk a kulturális minisztérium dolgozójának előadásában, hogy az idén megkezdik a könyvtárak kiselejtezését és felújítását. Megállapították, hogy ugyan van elég könyv, de nagy részük elavult. A magyarlakta, illetve a vegyes lakosú falvakban működő könyvtárak magyar és szlovák nyelvű könyvállományát a nemzetiségi megoszlás arányához mérten fejlesztik tovább a jövőben is. Ezután két előadás hangzott el, Turcziel Lajos Móricz Zsig- anondról, Szeberényi Zoltán Móra Ferencről beszélt abból az alkalomból, hogy az idén ünnepeljük két klasszikusunk születésének 100. évfordulóját. Majd a Madách kiadó két képviselője tájékoztatta a jelenlevőket az idén megjelenő könyvekről, valamint a Ma- dách-könyvek terjesztésének hogyanjáról. Itt újra előtérbe kerültek a korábban fölvetett kérdések, elsősorban a könyvesboltokkal kapcsolatban. És mert nem lényegtelen kérdések, hát sajnáljuk, hogy egyetlen könyvesbolt-vezető sem jelent meg, így a résztvevők csupán egymásnak mondhatták, panaszolhatták el, mi fáj. Miért kell például a hatodik járásból Bra- tislavába utazni, és a Magyar Könyvesboltban rendelni könyvet egy-egy író—olvasó találkozóra? Miért nem lehet ott, abban a járásban, ahol foét- három könyvesbolt is van. Hangzottak el hasznosítható javaslatok, amelyek a Madách- könyvek példányszámának a növekedését is elősegítenék, ha megvalósulnának. A könyvesbolt-vezetők, akiknek egyáltalán nem mindegy, hogy milyen forgalmat bonyolítanak le, akkor nem csak a saját belátásuk szerint rendelnének — ahogy szokták, 10—20 példányt —, hanem akár egy körzet, vagy járás igényéhez mérten. Ehhez oersze az kell, hogy jó kapcsolat legyen az irodalomnépszerűsítők, könyvtárosok, a kiadó, valamint a hivatásos könyterjesztők, könyvesbolt-vezetők között — együtt tekintsék közös és nemes feladatnak, kötelességnek a szocialista ember művelését az egyik leghatásosabb eszközzel: a könyvvel. A cél nyilvánvaló: a könyv minél nagyobb példányszámban és minél egyszerűbb, simább úton jusson el az olvasókhoz — egy-egy irodalmi estre, elárusítással Egybekötött kiállításra, köz- és iskolai könyvtárba. Tulajdonképpen e célt is szolgálta a szeminárium, hisszük, hogy az elhangzott javaslatok, észrevételek eljutnak az illetékesekhez, akik egyébként nemcsak a rendezvény rangját növelhetnék jelenlétükkel, ha meghívnák őket és eljönnének, hanem közvetlenül szerezhetnének olyan információkat, tapasztalatokat, amelyek alapján gyorsabban javíthatnák a könyvtári hálózatot, gördülékenyebbé tehetnék a könyvterjesztést, hogy egyénnek és társadalomnak mind nagyobb szellemi haszna legyen abból a hatalmas összegből, amelyet arre a célra fordít. Mert így, valóban, mintha körbe-körbe forogtunk volna. Sajnos, a jelenlevők mondandója megint nem fért a kiszabott időkeretbe, ami egyrészt azt jelzi, hogy érdemes összehívni ezt a szemináriumot, konfrontálni a tapasztalatokat; másrészt azt, hogy a két nap programját arányosabban kell elosztani,' hogy legyen végre időnk eredményes vitára, ne távozzunk megválaszolatlan kérdésekkel, hiányérzetekkel. Végül is: éppen ezek megszüntetésére törekszünk. BODNAR GYULA IRODALOMRÓL-KÖNYVEKRŐL El ne lopd a léniát T úl a kilencvenedik élet évén Dénes Zsófia olyan könyvet ad nagyszámú híveinek kezébe, amelyre egyetlen jelző illik: varázsos. Emlékező írásai és vallomásai sokrétű tudásának és műveltségének valóságos tárháza, kincsesbányája. Üregeket és fiatalokat egyaránt elbűvölő valló másainak szívbéli meleg hangja, de az a hatalmas tárgyi ismeret is, amellyel a századelő és századunk első évtizedeinek magyar vonatkozású művészi életében, a világirodalomban és jó részben kora politikájában is elkalauzol. Vallomásai megírása idején Vitray Tamás beszélgetést folytatott vele, és abban az élete viharos nehéz napjaira vonatkozó kérdésére ezt felelte: • „Mindig a művészet segített át. Mindig. Nézze, vanna/c vab lásos emberek, azokat a vallás segíti át. Nekem ez nem ada> tott meg, mert engem Voltaire* iánus szülök neveltek. Ellenben a nagy művészet örök szépsé' gében, abban hiszek. És a tér* mészet nagy törvényeiben, Az egészen nagy költőket.. * és az egészen nagy zenét végte- lenül szeretem. És az egészen nagy képekkel örökre körül' venném magam.“ Goethe több mint másfél évszázaddal ezelőtt mondta hasonlóan: „Wet Kunst hat, hat Gott, wer keine Kunst hat, habé Gott.“ (Szabad fordításban: Akinek művészete van, annak van istene, akinek nincs művészete, annak legyen istene.) Dénes Zsófiáról elmondható, hogy a humánummal párosult művészet életének ifjító és vezérlő kalauza. A fentebb idézett interjúban szó esik arról, hogy Ady menyaszonya volt, de anyja tiltakozása miatt nem lett a felesége. „Kijátszottál engem •— panaszolja az anya —, nem mondtad meg, hogy ennyire barát' ságot kötöttetek és szerelem lett belőle. És te azt hiszed, hogy miután engedtelek égy tébécéshez hozzámenni és ezt eléggé megszenvedtük, te is, én is, hogy milyen tragédia lett abból, most hozzáengedlek egy másik beteg emberhez?!... Végigfekszem a küszöbönt Értsd meg: végigfekszem a küszöbön, és engem kell átlépned, ha es- küvőre mész Adyval.“ „Nem tudtam anyámat átlépni“, fűzi hozzá Dénes Zsófia, Szerette Adyt, de nem várta tőle azt, hogy ő mellette férj és férfi legyen. Istápolója akart lenni, hogy visszatartsa mindattól, ami neki tilalmas. Elbűvölő, amit Debussyről és az Egy faun délutánja főpróbájáról ír, milyen tökéllyel táncolta el Nyizsinszkij az erdők és mezők félistenét. És megemlékezik arról a botrányról, amely Sztravinszkij Sacre du Printemps bemutatóján tört (ki. Párizsnak akkor nem kellett ez a keletről jött disszonáns előadás. K önyve további fejezetében — Két világháború között — is sok az emlékezés Adyról, születése helyéről, Adyfalváról, az akkori Érd- mindszentről, és diákifjúsága színhelyéről, Zilahról. Elfogulatlanul és érzelmes szívvel elemzi verseit. „Jöttem a Gan- gesz partjairól, / Hol álmodtam déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegéseik: az erőm“ — idézi az „ősi iko-« rok királyfiénak“ A Tisza parton című talán legszebb verse négy sorát. Ady életének számtalan megrajzolója között Dénes Zsófiáé a legvarázsosabb, ő hozza szívbéli hűséggel és tiszta szerelemmel napjaink olvasójához közel Adynak — úgy érzem — ma kissé méltatlanul háttérbe szorított költészetét. A kötet Emberek és tájak című részében a Déryné Széppataki Rózáról írott fejezet kap meg a legjobban bensőséges hangjával. Jászai Mariról, a nagy magyar tragi- káról hasonló melegséggel ír. Petőfi Sándor fiának, Zoltánnak ihletett, költői szavakat szentel; Nagycenken járva megáll Szécsényi István sírjánál és alázattal idézi: Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élete kincsét, ámbár napja múl: Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul. Mindaz, amit Berzsenyi Dá* nielről ír, egyedül Füst Milán* nak 1920-ban megjelent tanulmánya mellé állítható. Nem olyan átfogóan. Az utolsó fejezetben a nagy* evő Vajda János robusztus alakja tűnik fel egy villanásnyira, Sigmund Freud emlékmúzeum* má átalakított bécsi házában járva, különösebb összefüggés nélkül Mozartra emlékezik, tudva tudván, hogy sírját hiába keresi a bécsi Zentralfiedhof* ban, de jelképes sírja mögött, dicsfényes távolságra tőle Beethoven magasra szökkenő, fehér ragyogású márványobe* liszkjét látja. Ezzel a temetőjá* rással búcsúzik Dénes Zsófia olvasóitól, még egy rövid Elkö- szönést fűzve vallomásaihoz, amelyben Mozartnak nagybeteg apjához, egy hónappal amnaik halála előtt intézett levelét idé* zi. A levélhez néhány jellegzetes sort fűz: „Azt hiszem muzsikusnál és hallgatónál ez a teljesség: a megérés. Ez korán és olcsón nem adódik. Mozartnál azért szólal meg már fiatalságában is, mert ő csoda volt. Kivételi Olyan, amilyen embertörténetünkben csak igen kevés akad.“ Dénes Zsófia a humánum akkordjaival fejezi be vallomás sait. Kilencvenévesen is megértő, fiatalos szívvel, tisztán érez* ve a teljességet, de az élet ellentmondásait is bánataival és ifjító örömeivel. Karambol véletlennek tulajdonítom, hogy mialatt Dénes Zsófia könyvét olvastam és benyomásaimat papírra vetni készültem, kaptam kézhez az egy nemzedékkel fiatalabb Palotai Erzsi Karambol című novelláskötetét. Nem vonok párhuzamot köztük, csupán azt kell feljegyeznem, hogy Palotai Erzsi ugyanolyan érzékeny megfigyelő, mint Dénes Zsófia, és hasonló óriáskészséggel tudja összegezni egy rögös művészpálya tapasztalatait. Most, hogy elmúlt országjárásának, szavalóestéinek ideje, a Szerelem, fájdalom és az Igen című regényei, a Költők, versek, találkozások című novel- lisztikus esszégyűjteménye után egy novelláskötettel — Karambol a címe — ajándékozza meg előadó és -írásművészetének nagyszámú híveit. Dénes Zsófia könyvét vará- zsosnak mondtam. Évtizedekkel fiatalabb írótársa műveiben ez a varázs más formában mutatkozik meg. Elviselni až* élet csapásait, túlnőni rajtuk és levonni a belőlük adódó tanulságokat: nem szabad meghátrálni, nem szabad gyengének bizonyulva összeroppanni! Az új kötet tizenhat novellája nélkülözi a vallomás igézetét, de bő^ ven kárpótol éles szemmel megfigyelt alakjai életes megjelenítésével. A pódiumi előadás egyik legnagyobb művésze ebben az új könyvében olykor még visszatér az országjárás élményeire, a fő hangsúly azonban más területre esik: a széppróza legnehezebb műfajára, a novellára1. Pontosabban: a „szabályos“ novellára. A Karambol szerzője vitathatatlanul elérte az írásművész rangját. Az erdei lak című novella, amelyben torokszorító döbbenettel ecseteli Tompa Mihálynak, a nagybeteg költőnek szenvedéseit, remeklésnek mondható. Az önéletrajzi ihletésű Otthonai, otthonaim című húsz oldalas elbeszélés is remeklés, alighanem á tollából fakádó írásainak egyik legjelentősebbje. Külön ki kell emelnem, hog;y nehéz sorsú, bajba jutott hőséi mindenkor, minden helyzetben példásan helytállnak. Nem kétséges, hogy Palotai Erzsinek is keményen meg kellett küzdenie azért, hogy ezt a helytállást írói krédóként művészi hitellel megüzenje olvasóinak. EGRI VIKTOR 1979. I. 19.
