Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-02 / 27. szám
Bodor Mihály Ezt a kérdést teszem fel először Bodor Mihálynak, a hnb titkárának. Látom az arcán, hogy tudna is, nem is erre a kérdésre válaszolni. Tudna, mert már hét éve látja el a titkári teendőket, és nem tudna, mert ő nem ozsgyáni születésű, nem is lakik itt — Hegymegen (Dőlné Zaho- rany), egy közeli kisközségben él. De azért néhány pillanat töprengés után mégis megpróbál felelni: — Itt Gömörben, egy-egy falu lakosai közt nincs nagy különbség. Szeretnek és tudnak dolgozni az emberek. Amikor hét évvel ezelőtt idekerültem, kicsit meglepődtem: a lakosok zárkózottabbak, mint másutt. De nem mondhatom, hogy nehéz az itteni emberekkel dolgozni. Megismertük egymást, bizalommal vagyunk egymás iránt, aminek a felmutatható gyümölcse, hogy a falu épül, szépül a tömegszervezetek jól dolgoznak, majdnem mind a járás legjobbjai közé tartoznak. 1 Ozsgyán (OZcTany), ez az 1700 lakost számláló község a Losonc (Lu- cenec) és Rimaszombat (Rim. Sobo- ta) közötti útvonalon fekszik. Számtalanszor keresztülutaztam már a falun, a buszból, autóból néhány pillanatra szemügyre vettem a dombra épült várkastélyt, de valahogy sosem álltam meg ismerkedni, riportot készíteni. Hogy most mégis a faluban jártam, azt Simon Róbert tanítónak köszönhetem, akivel Rimaszombatban, a munkahelyén ismerkedtem meg. Ö invitált meg egy csésze kávéra, beszélgetésre, vele róttam a falu utcáit. Régi tapasztalatom, hogy jó egy megbízható ismerős, barát mindenütt. Könnyebb a kapcsolatteremtés. Ozs- gyánban — úgy vettem észre — ez az „Idegenvezető“ különösen fontos: szívesen fogadnak az emberek, kedvesen elcsevegnek mindenről, de őszintén, csak akkor tárulkoznak ki, ha az ember már megnyerte bizalmukat. Rövid, egynapos látogatás alatt pedig mi sem nehezebb, mint ezt a bizalmat megteremteni. 2 A hnb aprócska irodájában a röpke jellemzésen kívül másról is folyt a szó. Bodor Mihály, amikor odaérkeztem, azt mondta, nagyon siet, tíz percet tud csak nekem szentelni. Aztán annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy a tíz percből két óra lett. — Látom, javítják a várkastélyt. Mi lesz a sorsa? — Két éve kaptunk négy és fél millió koronát, ami ugyan nagyon kevés, de igyekeztünk az épületet a szó szoros értelmében megmenteni, mert nagyon rossz állapotban volt. — Gyarapszik vagy csökken a falu lélekszámú, vagyis itt maradnak a fiatalok, vagy elmennek a közeli városokba? — Engedje meg, hogy egy kis kitérővel válaszoljak, elmondjak néhány dolgot a faluról. Azzal kezdeném, amink van: kilencéves alapiskola, ahol szlovák és magyar nyelven folyik az oktatás; egészségügyi központ, ahová a háború óta csak öt évvel ezelőtt sikerült orvost szereznünk — fogorvos és gyermekorvos bizonyos napokon rendel; továbbá fodrász és borbélyüzlet van a községben. Egy pillanatra megáll és kimutat az ablakon egy épületre: — Ez lenne a művelődési ház. Még 1932-ben épült és úgy hiszem, már akkor sem elégítette ki az igényeket. Még táncmulatsághoz is kicsi. ... és itt vannak még a puszták, mert közigazgatásilag az Ozsgyánt körülvevő kilenc kis település is hozzánk tartozik. Sajnos, az ott élők Végh János szinte alig kapcsolódnak be a falu kulturális, társadalmi életébe. A fiataloknak itt van a klubjuk a hnb épülete mellett, de bizony a pusztákról kevesen járnak be. A 3800 kötetes könyvtárat sem hiszem, hogy sokan látogatnák. Az ott élők bevonása a közösségi életbe még megoldásra váró, komoly feladat. S most már rátérhetek a kérdés pontos megválaszolására: Inkább elhúzódnak innen a fiatalok. A háború. óta a lélekszám alig százzal növekedett. Ez többek között annak is a következménye, hogy a családokban csak egy-két gyerek van. De azért bőven épül új ház. Most nyitottunk meg egy új utcasort, ahol 86 családi ház építéséhez van telek. Már többen érdeklődtek és rövidesen meg is kezdődnek az építkezések, hiszen nyugodtan mondhatom, hogy a falu lakóinak többsége átlagon feletti anyagi körülmények között él, nem sokan mennek a bankba kölcsönért az építkezéshez. A fiatalok, ha összeházasodnak, nem sokáig maradnak a szülőknél, összefog a család, a barátok, a kollégák segítségével egy, legfeljebb két év alatt felépül az új otthon. — Én úgy látom — és helyeslem is —, hogy aki előrelátóan gondolkozik, az nem költözik a városbp. Ma már akár Losoncon, akár Rimaszombatban a városközponttól annyiTelek Gyuláné ra távol esnek az új lakótelepek, hogy innen a faluból előbb beérhet az ember a munkahelyére, mint onnan. Arról nem is beszélve, hogy mégiscsak más saját családi házban élni, mint emeletes bérházban. (Itt említem meg a huszonhat éves Juhász Istvánnál tett látogatásomat. István zootechnikus, tavaly ősszel fejezte be a házépítést. Emeletes, nagy házat épített, mert három gyermeket terveztek a feleségével — az egyiknek már örülhetnek is — és iájuk is gondoltak: „Nem szeretném, ha úgy járnának a gyermekeim, mint mi a feleségemmel, hogy lakodalom után két évig albérletben kellett laknunk. Itt bőven lesz hely számukra is, ha arra kerül a sor.“ — Tudja, most sokat dolgoznak az emberek — folytatja Bodor Mihály. — Egyrészt a családi házak építésénél, másrészt társadalmi munkában. Az .üzletközpont befejezési munkálatait végezzük, szeptemberben szeretnénk átadni. Délutánonként és hétvégeken ott munkálkodik a* falu. Aztán, ha ezt befejezzük, nekikezdünk egy új művelődési ház építésének, amihez közel kétmillió korona áll rendelkezésünkre. Sokak vágya teljesül ezáltal. (Illusztrálásképpen megint csak Juhász Istvánt idézném: „Hetente kétszer van mozielőadás és ezzel vége mindennek. Marad a kocsma, sokaknak az a szórakozóhelye. Nincs hol fölállítanunk egy pingpongasztalt, vagy sport- és kulturális összejöveteleket rendeznünk. De vegyük csak azt, hogy az ember le akar ülni a barátokkal valamit megbeszélni, nem mehet sehova, a kocsmába kényszerülünk.) 3 Sok mindenről beszélgettünk még Bodor Mihállyal, de a lényeg a fentiekből is kitűnik. Mire kijövünk az irodából, megered az eső. Nem is * baj — gondolom magamban —, benézek a presszóba, hátha hallok ott az emberektől valami érdekeset. Be is térünk a buszmegálló melletti kis kávézóba, amely őszintén szólva elég barátságtalan, így nem is csodálom, hogy nem szeretnek itt üldögélni az emberek. A huncut tekintetű, mókás természetű hatvanöt éves Végh János bácsi a csapos, a fölszolgáló, a főnök egy személyben. Iparos volt világéletében, csak a nyugdíjba vonulása után került a presszóba, de a néhány év alatt kitűnően kitanulta a mesterséget. János bácsi úgy kínálja a fagylaltot, süteményeket, cukorkát, csokit, gyümölcsöt, hogy nem lehet ellenállni. És persze, mindenkihez van egy-egy kedves szava. Negyvenezer korona a forgalom havonta, „de nem ám alkoholból, mert a szesz holt tőke“, mondotta. — Tudja, hogy az én életemben mennyit fordult a világ? Nagyon egyszerű hasonlatot mondok: Amikor én közel ötven évvel ezelőtt Fülekre kezdtem járni — inasnak tanultam —, már reggel háromkor elindultam biciklivel, hogy hatra ott legyek. És késő este értem haza. Most meg minden félórában megy a bpsz, mit busz? — autó minden portáról. Vásárlók csak elvétve jönnek be, így nem sokkal lettem okosabb, de azt azért még megtudom János bácsitól, hogy valamikor és most is közel százféle munkát űző mesterember élt, él a faluban. Körülbelül mindig fele- fele arányban oszlott meg a mezőgazdaságban és az iparban dolgozók száma. Mire kíszürcsöltük a kávét, elállt az eső. Kimegyünk az utcára. Ott találkoztunk Telek Gyulánéval, a magyar tanítási nyelvű alapiskola egyetlen tanítónőjével. Mi más lehetne az első kérdés, mint az, hogy hány gyerek jár az iskolába? Sajnálkozva mondja, hogy az 1—4. osztályban mindössze kilenc tanuló van. Kevesli. Én is. Beszélgetésünket az ozsgyáni emberekről, felnőttekről folytatjuk tovább: — Hajlamosak követni a divat hóbortjait. Sajnos, nem úgy, hogy előbb bíráló szemmel néznék meg magukat, hanem, ha divatba jön valami, akkor máris átveszik. Megfigyeltem, hogy inkább olyasmi érdekli őket, amit önmaguk csinálnak. Szívesebben elmennek egy olyan műsorra, amit fiaik, lányaik, ismerőseik készítettek elő, mintha idegenek lépnek fel. Ez még nem lenne baj szerintem, de az már igen, hogy nem elég kezdemé- nyezőek. Ez is egy vélemény, amivel — ha kicsit ingerkedve is — pontot tehetek a riport végére. ZOLCZER JÁNOS Ozsgyáni utcarészlet A szerző felvételei
