Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-23 / 30. szám
1978. VII. 23. Leonyid Iljics Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára az első naptól a győzelemig végigküzdötte a Nagy Honvédő Háborút. 1943 áprilisában nevezték ki a 18. hadsereg politikái csoportfőnökévé. A Novif Mir című irodalmi, politikai folyóirat ez év februári számában közölt, A Kis Föld című írásában azt a nehéz korszakot idézi fel, amikor a Fekete-tenger partjáról kellett visszaszorítani a német hadsereget, hogy ezen a fronton is megindulhasson az ellentámadás. L. I. Brezsnyev visszaemlékezéseit az Oj Szó vasárnapi számaiban — Pető Miklós fordításában folytatásokban közöljük. Nem vezettem naplót a háborúban, ám az ezernégyszáztizennyolc lángoló nappalt és éjszakát nem felejtettem el. És voltak olyan epizódok, találkozások, harcok, voltak olyan percek, amelyekre, mint minden frontot járt ember, örökké emlékezni fogok. Most a háborúnak yiszonylag kis területéről szeretnék beszélni: arról, amelyet a katonák és a tengerészek Kis Földnek neveztek. Valóban kicsiny ez a föld, harminc négyzetkilométer sincs. Mégis nagy, ahogy egy talpalatnyi föld is nagy lehet, ha önfeláldozó hősök vére öntözi. Hogy az olvasó érzékelhesse a helyzetet, elmondom: a partra szállás napjaiban mindenki érdemrendet kapott, aki átkelt az öblön, és a Kis Földre lépett. A fasiszták tüzétől minden átkeléskor embereink százai estek el, fulladtak a vízbe. És mégis: az ellenségtől elragadott hídfőálláson állandóan tizenkét-tlzenötezer szovjet harcos tartózkodott. 1943. április 17-én újból a Kis Földre kellett jutnom. Az időpont emlékezetes számomra, és azt hiszem, egyetlen „kisföldi“ sem felejti el: ezen a napon indították meg a hitleristák a Népiünk hadműveletet. Már maga az elnevezés is arról a tervükről árulkodott, hogy a tengerbe akarnak szorítani minket.. A felderítés adatai alapján tudtunk erről'. Tudtuk, hogy nem szokványos támadásra, hanem általános, döntő rohamra készülnek. És az én helyem ott volt a peremvonalban, Novorosszijszk elővárosában, a Cemesszkaja-öbölbe nyúló földnyelven, a Kis Föld keskeny hídfőjében. Éppen áprilisban neveztek ki a 18. hadsereg politikai osztályának vezetőjévé. Ezt a hadsereget, tekintettel az elkövetkezendő harcokra, deszánthadse- reggé alakították át, megerősítették két lövészhadtesttel, két hadosztállyal, néhány ezreddel, valamint egy harckocsidandárral, és hadműveleti vonatkozásban alája rendelték a Fekete-tengeri Flotta novorosszijszki haditengerészeti bázisát. A háborúban senki sem választhatta meg, hol harcoljon, de bevallom, örültem a kinevezésnek. A 18. hadsereget mindig nehéz arcvonalszakaszokra küldték, ezért különös figyelmet kellett fordítani rá, s én, ahogy mondani szokták, ott tanyáztam éjjel-nappal. Régóta jól megértettük egymást K. N. Leszelid- ze hadseregparancsnokkal és Sz. J. Ko- lonyinnal, a haditanács tagjával, úgyhogy amikor a front politikai csoport- főnökségéből ehhez a hadsereghez vezényeltek, ez csupán a tényleges helyzet törvényesítése volt. Átkeléseket csak éjjel hajtottunk végre. Amikor megérkeztem a gelendzsiki Városi-kikötőbe, a kikötőhelyeknél minden hely foglalt volt, összeszorultak itt a különféle típusú hajók, az emberek, és a rakomány már a fedélzeten volt. Felmentem a Rica nevű halászhajóra, öreg bárka volt, örökre beleivődott a halszag, nyikorogtak a lépcsőfokok, kopott-foszlott volt a fedélzeti padló meg a korlát, szilánkok és golyók tépte sebhelyektől lyuggatott a fedélzet. Bizonyára már eleget szolgált a háború előtt, és most is jócskán kijutott neki. Friss, metsző szél fújt a tenger felől. Délen a hideg általában nehezebben viselhető el, mint északon. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de így van. A hajón a szemem láttára rendezkedtek be. Különféle helyeken és szinteken géppuskákat és páncéltörő puskákat állítottak fel a katonák. Mindegyikük minél kényelmesebb zugot keresett, csak védve legyen a tenger fe/ löl, akárha egy keskeny deszka válaszfallal. Nemsokára a fedélzetre lépett a katonai ré^kalauz is, mire minden mozgásba jött. Valahogy különös látvány volt ez, mintha egy egész tömeg egyszerre indult volna meg. Ám csak az első percekben volt így. Mindegyik hajó pontosan tudta a helyét. Elsőként a Rica indult, utána a 7. és a 9. számú motorcsónak pöfögött — ml neveztük őket motorcsónakoknak. A halászhajó vontatókötélre vette őket, a többi hajó pedig karavánná rendeződött, négy-ötszáz méterre követték egymást, és elindultunk a Kis Földre. „Tengeri vadászok“ fedezték utunkat. Az volt a tervem, hogy a háromórás úton elbeszélgetek a harcosokkal, igyekszem minél jobban megismerni őket. A közös beszélgetésből semmi sem lett. A harcosok már elfoglalták helyüket a fedélzeten, nem akartam zavarni őket. Elhatároztam, hogy csoporttól csoportig megyek. Hol én kérdeztem, hol ők, leültem a harcosok közé és elbeszélgettünk. Láttam, hogy többnyire harcedzett emberek, elszánt hangulatban vannak. Tudtam jól, hogy szükség van az ilyen beszélgetésekre a katonákkal, de mást is tudtam: néha a beszélgetésnél is fontosabb számukra az a tudat, hogy a politikai vezető együtt van velük, osztozik velük a terheltben és a veszélyekben. És ez annál fontosabb volt, minél feszültebbé vált a hadihelyzet. Messze előttünk, Novorosszijszk felett pirosán fénylett az égbolt. Hallani lehetett a már megszokott ágyúdörejt. Jóval balra tőlünk tengeri csata zajlott. Mint később elmondták, torpedónaszádjaink megütköztek a németekkel. Én a hajóhíd jobb oldali nyitott szárnyán álltam a révkalauz mellett: Szokolovnak hívták, úgy emlékszem. — A harcosok — mondta — egyszer hajtanak végre partra szállást, a naszádosok viszont minden éjszaka. És minden éjszaka csata van. Megszokták. Mi, révkalauzok, különös felelősséget érzünk mindenkiért. Gyakorta megtörténik, hogy, mint mondják, tapogatózva irányítjuk a hajót. Szárazföldön az utászok felderítik az aknamezőt, átjárókat csinálnak benne, és magabiztosan vezetik az embereket. A ml utunkat viszont újra meg újra elaknásítják a németek, a repülőgépekről is, hajókról is. Ahol tegnap még nyugodtan jártunk, ott ma már aknára futhatunk. Minél közelebb értünk a Csemesszka- ja-öbölhöz, annál erősebben hallatszott a harci zaj. Éjjel ritkán bombázták a hídfőt, de most a tenger felől hullámokban követték egymást az ellenséges bombázók. Zúgásukat elnyelte a robbanások zaja, s ezért úgy tűnt, mintha a repülőgépek zajtalanul surrannának. Zuhanórepülésbe mentek át, aztán rögtön fölemelkedtek és odébbálltak. Embereinken érződött, hogy ugrásra készen várnak, arcuk megkeményedett. Nemsokára már mi is világosban találtuk magunkat. Különben is, az éjszakai sötétség az átkelések idején viszonylagos fogalom volt. A partról német fényszórók világítottak, fejünk felett is állandóan „lámpák“ — repülőgépekről ledobott világítórakéták — lebegtek. Valahonnan jobbról két ellenséges torpedónaszád tört elő, „tengeri vadászaink“ heves tűzzel fogadták őket. Ráadásul a fasiszta légierő bombázta a part menti sávot. Hol messzebb, hol közelebb hullottak a bombák, hatalmas víztömeget dobva a magasba, a víz pedig a fényszórók és a különböző szintű nyomjelző lövedékek fényétől a szivárvány minden színében ragyogott. Bármely pillanatban várhattuk a becsapódást, mégis váratlanul ért. Nem is fogtam fel mindjárt, mi történt. Elöl valami feldübörgött, lángoszlop szökött a magasba, olyan benyomásom támadt, mintha széttört volna a hajó. Valóban ez történt, ugyanis halászhajónk aknára futott. Egymás mellett álltunk a révkalauzzal, együtt dobott fel bennünket a robbanás is. Fájdalmat nem éreztem. Annyi bizonyos, hogy nem gondoltam a halálra. A halál semmilyen formájának a látványa sem volt már újdonság számomra, s bár normális ember nem szokhat hozzá, a háború arra készteti, hogy maga is számoljon ezzel az eshetőséggel. Néha azt írják, hogy ilyenkor az ember a szeretteire gondol, hogy lelki szemei előtt lejátszódik az egész élete, hogy sikerül valami lényegeset megértenie önmagáról. Lehetséges, hogy ilyen is van, de nekem abban a pillanatban csak egy gondolatom volt: nehogy a fedélzetre zuhanjak vissza. Szerencsére a vízbe estem, eléggé messzire a halászhajótól. Miután a felszínre buktam, láttam, hogy a hajó már süllyed. Sok embert, akárcsak engem, kilökött a robbanás, mások a vízbe ugrottak. Gyerekkorom óta jól úszom, elvégre a Dnyepernél nőttem fel, így hát biztosan tartottam magam a vízen. Kifújtam magam, körülnéztem, és láttam, hogy mind a két motorcsónak eloldotta a vontatókötelet, s lassan közeledik felénk. Én a 9. sz. motorosnál találtam magam, és Szokolov révkalauz is odaúszott. A kikötéshez használt rúdba kapaszkodva segítettünk a fedélzetre mászni azoknak, akik a vállukon levő lőszer súlya miatt nehezen tartották magukat. A motorosról meg húzták őket. Azt hiszem, egyikük sem dobta el fegyverét. A fényszórók már körülpásztáztak minket, szorosan ránk akaszkodtak, s a Miszhakótól nyugatra fekvő Sirokaja Balka körzetéből tüzérség kezdett lőni. Nem lőttek pontosan, de a motorcsónak a robbanásoktól erősen hánykolódott. A zörej nem csitult, de egyszer csak megszűnt a gránátzápor körülöttünk. Lövegeink nyilván tűz alá vették az ellenséges ütegeket. És ebben a zajban dühös kiáltást hallottam:. — Mi az, megsüketültél? Add már a kezed! Később kiderült, ki ripakodott rám, a kezét nyújtogatva felém: Zimoda törzsőrmester. A vízben nem látta a rangjelzést, de ez ebben a pillanatban nem is volt érdekes. A deszánt-moto- rosok, mint ismeretes, sekély merülé- sűek, és alacsonyan fekszenek a vízben. Megragadtam a rudat, felhúzódzkodtam, s ekkor erős kezek kaptak el. Csak most éreztem meg a borzongást: az április még a Fekete-tengeren sem a legalkalmasabb idő a fürdésre. A halászhajó már elmerült. A harcosok egyenruhájukat facsargatták, és halkan szitkozódtak: „Átkozott fritz, ördögfaj- zatja!“ Lassan lecsendesedtek, miközben elhelyezkedtek a ládák és a bálák mögött, összegörnyedve vagy hasmánt feküdtek, mintha ez megóvná őket. Pedig még hátra volt a legnehezebb: a harc, amibe máris bele kellett bocsátkoznunk. S ebben a tragikus helyzetben, a robbanások és a tűzcsóvák fényében hirtelen felhangzott egy dal. Egy jól megtermett matróz énekelt: a Kis Földön született dal az olyan harcosok törhetetlen akaraterejéről szólt, amilyenek itt voltak a motoroson. Ismertem e dalt, de most úgy tetszik, mintha akkor hallottam volna először. Emlékezetembe vésődött a sor: „Ezek a fa-ladikok vas-embereket visznek“. Lassacskán emelkedni kezdtek a fejek, a fekvők felültek, az ülők felálltak, és lám, már más is énekelt. Soha nem feledem ezt a pillanatot: a dal lelket öntött az emberekbe. Az átéltek ellenére magabiztosabbak lettek valamennyien, visszanyerték katonás tartásukat. (Folytatjuk f NOVOROSSZIJSZK OSTROMA 1943. szeptember 9—16. A novorosszijszki hadművelet, amelyet térképünk ábrázol, az Észak-kaukázusi Front által 1943 szeptember—októberben végrehajtott novorosszijszki—tamanyi hadművelet legfontosabb része volt. Novorosszijszk ostromát a 18. hadsereg és a Fekete-tengeri Flotta hajtotta végre. A 18. hadsereg csapataiból két szárazföldi csoportot hozták létre: a keletit és a nyugatit. A keleti csoport a cementgyár körzetében támadott. A nyugati a Kis Földön elfoglalt hídfőből indult a város bevételére. A Fekete-tengeri Flotta a novoro sszijszki kikötőben hajtott végre tengeri deszántot. Az ostrom szeptember 9-én kezdődött. Egyheti elkeseredett harcok után az ellenséges védelem összeomlott és 1943. szeptember 16-án reggelre No- vorosszijszk városát és kikötőjét teljes egészében sikerült megtisztítani a hitleristáktól. A novorosszijszki partra szálló hadművelet, amelyben valamennyi fegyvernem részt vett, a Nagy Honvédő Háború egyik legnagyobb szabású, mintaszerű deszántja volt. A novorosszijszki győzelem biztosította az Észak-kaukázusi Front támadásának kifejlesztését, ami végeredményben az ellenségnek a Tamany-félszigetről való kiveréséhez és a kaukázusi csata győzelmes befejezéséhez vezetett.
