Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-24 / 52. szám
smét jött egy vasárnap. I Már szombaton, kora délután érezte, ariiint elhagyta hivatalát, hogy győzelmesebb lesz a többi napnál. Késő estig kószált a didergő, csatakos utcákon, aztán betért egy kiskocsmába. Nehéz bort ivott. De ettől a társtalan, bús ivás- tól is megundorodott. Még a kábulat, a mámor órája előtt eszmélt magára: aljasság ez a menekvés az italhoz, nem akart részegen elterülni, mint egy állat, és így feledni! Éjfél után hazament. Az ebédlő díványán vetett ágyat magának. Múlt vasárnap még itt volt az anyja. Látta rettenetes roskadását, ezt az embertelen gyászt és fájdalmat. — Fiam, így nem maradhatsz! Tovább kell menni... mindig tovább, előre... fiatal vagy, alig múltál harminc ... Majd egyszer te is találkozol még valakivel, nem akarlak ezzel a vigasszal bántani, fiam... Te még nem tudod, hogy a legnagyobb fájdalom gyereket temetni. Ha tudta volna, mennyire fáj neki ez a vigasz! Most ősz van, karácsonyra hárman lettek volna, őt is, az eljövendő harmadikat is elvesztette vele ... Egyszer részegen jött haza. ta, hogy a fájdalom megint erőt vegyen rajta. Kimerültén az ablakhoz ment és üres tekintettel a szemközti házra meredt, melynek ablaksora vakító rubinaranytűzzel égett az alko- nyuló napban. Percek múlva elfeketedtek az üvegek és magasan, a tusszin tetőn kúszott fölfelé a fény, aztán egyszerre, minden átmenet nélkül, mint hidegbe lehelt cigaretta- füst, könnyű homály szivárgott a szobába. A falakon széles árnyékok nőttek. Növekvő szorongással figyelte az alkonyulatban vakuló ablakokat, az érzékeire is vak és siketítő homály borult. A lélegzete különös szorulással a mellébe akadt: ellankadt, szédült, bele kellett kapaszkodnia az ablakfüggönybe. Érezte, hogy a leg- kínzóbb órák előtt áll, jön a csöndes és magányos est, melyben minden más fájdalom elvész és a vére meleg borzongással árad és dagad testében ... Ledűlt a pamlagra, az arca bársonyt érintett... Bársony ... meleg asszonykar... A megfosztottság érzése most százszoros erővel átvi- harzott rajta, minden csepp vére élt és nehéz, örvénylő kábulással sűrűsödött a testében. Gondolataiban kavargóit minden. Nem bírta itt tovább ... Futni, bármerre, csak mesz- szire el! A szomszédasszony jött ki éppen a Egészen bizonyos, hogy ez káprázat, de a zongora mégis a rendes helyén áll és Bella most játszik ... Bella, a zsolnai idegen lány, a szomszédasz- szony rokona ... Peer Gynt-et játssza és énekel. Nem kéreti-kelleti magát, énekel, mintha évek óta ismerné ... Hetek óta alig evett meleget és alig aludt, egészen elgyengült, már érti ezt az előtörő bágyadtságot és érzékei zsibbadását... Milyen meleg ez a homályos szoba. A félig nyitott kályhaajtóból a tűz enyhe fénye ömlik ... Istenem, mi ez? Solveig dala... Bella németül énekéi: — Der Winter mag scheiden, der Frühling vergeh’n, der Sommer mag verweiken, das Jahr verweh’n, das Jahr verweh'n, ich will Deiner harren ... Most oldalt hajtja a fejét és mosolyog. A sötétben nem láthatja ezt a mosolyt, de érzi és a testébe meleg hullámok csapnak. Milyen ismerős ez a mély színezetű hang... a nyaka, szőke haja ... — Du hast es mir versprochen, ich harre treulich Dein, ich harre treulich Dein ... Alig kéznyújtásnyira ez a legendás jelenés ... Már érti a dalt. Üzenet: Bella!... Csókolj, olyan lányos és szelíd a te csókod ... Emlékszem, egy esztendővel ezelőtt volt ilyen a te szájad íze... Ne hagyj el, Bella! — Nem hagylak — felelt tétován a lány. A játék kezdte aggasztani. Mint forró szerelmi vallomás, úgy hangzott minden újabb mondás. A vágy életre keltette a halottat... Érezte, hogy egy szóval vagy ügyetlen mozdulattal felébresztheti őt ebből az álomszerű, boldog állapotból ás az őrületbe kergeti. Vagy nem járt-e már az őrület határán, a felébredéstől nem kell többé rettegnie, mert őrültet áltat!... De meddig tartson ez a veszedelmes játék: a férfi szenvedélyessége növekvő félelemmel töltötte el. Szabadulni akart. Gyengéden lefejtette magáról az ölelő karokat, világosságot akart gyújtani, de nem mert. Szégyellte égő arcát s felhevültségét. Visszaült a zongorához, kotta nélkül játszott és halkan énekelt a sötétben. A férfi követte a zongorához. Megszűnt figyelni, gondolkodni; fáradt testébe az a nagy és boldog nyugalom tért, amit csak nagy elhatározások és tettek után érezhet az ember. Túl volt már mindenen, egy külön, meghatott álomvilágban élt. Ekkor hirtelen abbahagyta a lány a muzsikát. Ajtó tárult a sötétben, halk kattanás hallatszott és fehérvö— így akarod feledni, így akarsz talpra állni? Beszennyezed magad, és az ő emlékét is — korholta reggel az anyja. Aztán elmaradt az ő gondoskodása is, haza kellett mennie a többi gyerekéhez. Magára maradt ebben a kis lakásban, a két szobában, ahol minden holmi reá emlékeztette. Eladni azt, amit a keze érintett, itthagyni ezt a puha, meleg otthont, ahol a legapróbb tárgy is a halott asszonyról beszélt? Nem, ez rossz tanács volt. Ha itthagyná, ez az ifjúsága végét jelentené, lemondást mindenről; teljes temetést... Déltájban fejfájással ébredt. Dider- gett, rosszul érezte magát, már ébredése percében elfogta sorsának szomorúsága. Kezdődött ez a munkát- lan, hosszú nap, melytől annyira félt. Órák következtek, melyekben igazat adott az anyjának: menni, menekülni innen, itthagyni az emlékeket, eladni mindent, új házba költözni, más emberek közé. De nem volt ereje, összeroppant, mély kábulattal aludni akart, pihenni, feledni. -. A szobára boruló Ikomor csendben éles és kiáltó bizonyossággal vágott az öntudatába, hogy örökre, vissza- hozhatatlanul elmúlt, ami volt és könny, mámor, munka nem segít át ezen' a fájdalmon. íróasztalában, az asszony fiókjában leveleket talált. Külön kis dobozban az ő" leveleit: mint vőlegény írta őket... Milyen- különös, ez ő volt, ezek az ő megnyilatkozásai, így érezte őt és a szerelmet akkor. Micsoda vak tapogatódzás és mennyi homály! ... Mennyire más, mennyire mélyebb és fájóbb volt az a szerelem, amit a házasságuk adott, eszmélt rá, amint a leveleket forgatta. Más, valóbb, élettel teljesebb, boldogabb és százszor gyötrelmesebb. Eszébe jutottak az első hónapok: boldogtalan egymást keresésük, félelmük a teljes odaadástól, szerelmes vergődésük, míg a két külön úton járó, megragadni akaró életük lassan eggyé forrott harcok és lemondások árán.... És most az igazi egymásra találásuk után, az igazi élet küszöbén, valami őrült gúnnyal mint szörnyű érthetetlen tévedés, jön a halál! Idegenkedő borzongással visszarakta a leveleket, megrázkódott és hirtelen fölegyenesedett. Nem akarfolyosóra, mikor lezárta lakása ajtaját. Halkan köszönt és elsietett mellette. — Gortvay úr! — kiáltott utána a nő. Megállt a lépcsőn és kérdően feltekintett. — Megjött a kuzinom Zsolnáról — mondta az asszony. — Nem emlékszik, múlt héten említettem, hogy meglátogat?... Most elmegy, Gortvay úr? — Elmegyek, kicsit fáj a fejem. — Kár, igazán sajnálom. Adhatok aszpirint, ha kívánja... Láttam, hogy otthon van. Szerettem volna áthívni hozzánk. Olyan későn jött haza ma hajnalban ... ébren voltam, hallottam jönni. Gortvay bosszúsan figyelt. Bántotta a házbelíek sajnálkozása, percekig tartó részvéte. Mi köze az öregasz- szonynak az ő éjszakázásához, mit akar tőle? Ingerült lett, hogy ennyire szemmel tartják, figyelgetik. — Pedig az édesanyja a lelkemre kötötte, hogy ne hagyjam így magára, nézzek át néha magához ... — Az édesanyám! — felelt Gortvay és egyszerre megenyhült a jóságosán hangzó, egyszeri szavaktól. Követte az öregasszonyt. * * * A lány a zongoránál ült és Grieg Hajnali pirkadását játszotta, mikor bejöttek. — A kuzinom, Bella. Gortvay úr, a mi kedves szomszédunk — mondta az öregasszony. A férfi összerezzent.-Tenyerébe egy pillanatra belesimult a lány keze. — Bella! — ismételte halkan, fájó csodálkozással. — Bocsássa meg, hogy zavarom a játékban. Az alkony félhomálya elmosta a lány arcának vonalait: szőke volt, sápadt és meleg tekintetű. Gortvay kérésére visszaült a zongorához. Különös, az öregasszony kiment a szobából és egyikük sem hallotta. Magukra maradtak. A férfi is leült. Valami -fájó és mégis gyönyörűséges zsibbadással simult a karosszék puha párnájára. Ekkor történt — a megfoghatatlan! Egészen bizonyos, hogy ez káprázat, ezek a karszékek, a biedermaier asztalka s a secretaire nem az övé, az ő bútora, csak hasonló... bizonyos, hogy idegen lakásban van, a szőnyeg is más, a képek idegenek. — S ha fenn vagy már az égben, úgy látjuk egymást ott... De nem, hanem ez káprázat! Egy idegen lány énekel és ez nem üzenet, eszmél a valóságra, a következő pillanatban újra elmerül ebbe a fél- álomból, vágyból és alkonyból szőtt ábrándvilágba és mint az alvajáró a zongorának tart. A lány mögött megáll. — Bella! — mondja panaszosan. A sárga elefántcsont billentyűkön futó ujjak ernyedten lehullanak. A lány felveti a szemét. Homályosan és gyötrően érzi, hogy valami furcsa változás történt körülötte és ez a nagyon meghatott megszólítás nem neki szól. Az arca lángba borul és mélyen megdöbben: az idegen férfi merész! ... Magukra maradtak... A helyzet fonák és megalázó. Szédítő ez a szoros közelség, a férfi forró lehelete; a keze meztelen vállát éri és becézve végigfut a hátán. Súlyos és lomha mozdulattal húzza magához, mint élettelen tárgyat, melynek engedelmeskednie kell! Sérti a szemét, hogy így átnéz rajta és percek egyedülléte után, idegenül és lázban csak § nőt: a testét látja és akarja. Érintetlen lánysága fellázad ennyi brutalitásra, de a kiáltás torkán akad ... Ez nem lehet ő, akit becézve magához von és ölelni akar! — Bella, drága! — ismétli a férfi és ekkor Bella megérti. Emlékezetébe villan, hogy Gortvay hetekkel ezelőtt temette el a feleségét. Ezek az ösztönszerű, menekvő mozdulatok Bellának, a halott asszonynak szólnak ... öntudatlanul elfogadja a ráerőszakolt szerepet: mély sajnálat fogja el ennyi szenvedés láttára és amitől percekkel előbb mint a megbélyegzéstől irtózott, most ősi, anyai mozdulattal ölébe veszi a férfi fejét. — Ha tudnád, milyen gyötrelmes volt ez a hónap — mondja a férfi és ő bólint. — Feledni? — emeli föl Gortvay a fejét. Mindent bizonytalan homály takar, csak ez a meleg asszonyi kar, ez a simogatás ismerős. Ez valóság, élet és nem káprázat! — Mellettem vagy, érzem, ne hagyj magamra megint. Tudom, máskor is jöttél, hallottam az ajtót nyílni, a lépted neszét felfogta a szőnyeg, de éreztem, hogy mögöttem vagy, nem mertem hátratekinteni. Ne hagyj el, rös, hideg villanyfény vágott a homályba. Az öregasszony némán, várakozóan nézett körül az ajtóban. Bella felkiálltott, Gortvay az arca elé kapta kezét, az asszonyra, majd a lányra nézett. Most végre meglátta igazi arcát, igazi alakját: az idegen lányt és visszahőkölt. Egy pillanat alatt szertefoszlott a varázs. Vége! Nincs csoda, az ő asszonya meghalt és visszahozhatatlanul elmúlt, elveszett a boldogság. Szédült ebben a halott világosságban, mely annyira látóvá tette. Valami megpattant benne, vége! Az öregasszony kérdezett valamit. Nem értette. Lehajtotta fejét és Bella észrevette szivárgó könnyeit és megszólalt! — Gortvay úr a feleségéről beszél ... olyan nagyon szerette. És én megpróbáltam vigasztalni. Maga sem értette, hogy ezt nyugodtan mondja és nem történt olyasmi, amitől retteg. Gortvay szeme értelmesen viszonozta pillantását. Kezét a férfi karjára tette. — Ugye, nem haragszik rám? — kérdezte halkan. Gortvay a kezére hajolt és megcsókolta. Aztán elment, nem marasztalta senki. A lépcsőházban gonosz, ingerlő gondolat kapta meg. Egészen bizonyos, hogy szomszédnője célzatosan hagyta őt magára a vidéki rokonnal ... Lent a kapuban állig beburkolód- zott felöltőjébe és nevetve nekivágott a havas útcának. Fáradt volt és éhes. Szörnyen éhes. Tegnap óta nem evett rendesen. Betért egy körúti étterembe. Mohón evett és forralt bort ivott. Csak miután éhségét csillapította és a meleg átjárta testét, pillantott körül a zeneszótól hangos ragyogó, em- bersűrűs terembe. Szemközt egy szépasszony vacsorázott, néhány udvarlójával. Amint telt poharát az 'ajkához emelte, a szépasszony szeme kutatva végigsiklott rajta és egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Felemelt kezében szinte önkéntelen mozdulattal, köszöntésképpen a szomszéd asztal felé billent pohara. Mielőtt ivott, a szeme még egyszer ránevetett a szemben ülő asszonyra, aki arca elé emelte kezét és hunyor- gatva viszonozta pillantását. (1926] EGRI VIKTORl
