Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-24 / 52. szám
Nem elég csak vállalni a munkát NEGYED ÉVSZÁZADA A CSKP TAGJA A Sajószentkirályi (Král) Együttműködés Egységes Földművesszövetkezet pártalapszervezetének elnöke, Cijrusz Lajos elvtárs régi kommunista. Az idén múlt éppen negyed évszázada annak, hogy a CSKP tagja lett. Két évvel később, 1955-ben pedig a sajó- recskei (Rieöka) kommunisták először választották meg a pártelnöki tisztségbe. — Nehéz időket éltünk az ötvenes években — kezdi az emlékezést. — A környező községekben, Abafalán, Sajókesziben, Kövecsesen, Sajórecské- ben és itt, Sajőszentkirályiban ugyan már 1949-ben, illetve 1950-ben megalakultak az egységes földművesszövetkezetek, mégis rengeteg volt a gondunk, a bajunk. Ugyanis még a belépési nyilatkozatot aláírt földművesek közül sem mindenki értelmezte helyesen a szövetkezetesítés óriási társadalmi jelentőségét. Mindjárt konkrét példát is mond erre. — Jól emlékszem, a kezdeti években az alapszabályzat szerint minden munkaegység után egy-két kiló takarmány is megillette a szövetkezeti tagokat. Amikor elérkezett a betakarítás ideje, elsőnek mindig ott kezdődött a kaszálás, amelyik parcelláról a természetbeni juttatásra volt szánva a termés. A szövetkezet szérűjébe így többnyire csak utoljára behordott, sok eső áztatta, rothadásnak indult takarmány jutott. Az állattenyésztésben ilyenformán természetesen nem is lehetett jó eredményeket elérni. A sajórecskei szövetkezetben, ahol akkor Cifrus Lajos elvtárs dolgozott, párton kívüli ember volt az elnök. Talán mert senkivel sem akart rossz viszonyban lenni, helybenhagyta ezt a hamar divatossá vált új szokást. A párttagok azonban nem nézhették tovább tétlenül a nagy értéket jelentő állatállomány leromlását, egyre siralmasabb állapotát. — A következő takarmánykaszálás kezdetén oda álltam a növénytermesztésben dolgozó emberek elé, és kijelentettem, hogy amíg nem telik meg a szövetkezeti szérű, senki sem viheti haza a munkaegységek után járó természetbenit. Bizony, a hideg még ma is végigfut a hátamon, ha arra gondolok, hogy vasvillásan milyen komoly fenyegetésekkel fogtak közre ezért a kijelentésért... A Sajószentkirályi Együttműködés Egységes Földművesszövetkezet, amelynek tagjai már néhány éve közösen szántják-vetik az abafalai (Abovce), a sajókeszi (Kesovce), a kövecsesi (Strkovec) és a sajórecskei határt is, ma a rimaszombati (Rimav- ská Sobota) járás legjobb mezőgazdasági üzeme. A több mint 2600 hektáros területen igazi példamutató gazdálkodást folytatnak. Cifrus Lajos elvtárs 1970 óta ott végzi a pártelnöki munkát. — Jelenleg a tagjelöltekkel együtt már nyolcvanhatan vagyunk kommunisták a szövetkezetben — mondja később. — Alapszervezetünkben a felsorolt szövetkezetek társulása óta megháromszorozódott a taglétszám. Sajőszentkirályiban, Abafalán és Kövecsesen egy-egy részlegszervezetünk van. A szövetkezet vezetőségében és valamennyi termelési ágazatunkban ilyenformán megfelelően biztosítjuk a párt vezető szerepét. Az utóbbi években már egyetlen olyan komolyabb döntésre sem került sor nálunk, amelyet minden vonatkozásban meg ne tárgyaltak volna előzőleg a kommunisták. A pártalapszervezet kommunistáinak aktív tevékenységét sok példával lehet tanúsítani. A szövetkezetben jelenleg csaknem 150 harmincöt éven aluli fiatal dolgozik. Tavaly a kommunistáknak szervezett tanfolyamokat, politikai előadásokat közülük 24 pár- tonkívüli is látogatta. A pártalapszervezet tizenöt fiatal tagja pedig Rimaszombatban sikeresen elvégezte a Marxizmus—Leninizmus Esti Egyetemét. — Állandóan nagy gondot fordítunk a tömegpolitikai és eszmei nevelő munka tökéletesítésére. Ennek egyik eredménye, hogy egyre több öntudatos fiatal tagjelölttel növekszik alapszervezetünk létszáma. Az idei év végéig négy fiatalt, köztük három nődolgozót veszünk fel párttagjelöltnek. A nődolgozők nevelését, kiválasztását a tagjelöltségre különösen fontos feladatunknak tartjuk. Ez idő tájt ugyanis a nők még csak tizenegyen vannak alapszervezetünkben. Cifrus Lajos: ... kijelentettem, hogy amíg nem telik meg a szövetkezeti szérű, senki sem viheti haza a munkaegységek után járó természetbenit (A szerző felvétele) A fiatal tagjelöltek nevelését, felkészítését, kiválasztását az egységes földművesszövetkezet vezetősége is segíti. Amint ez kerül szóba, újabb történetet elevenít fel a pártelnök. — öt évvel ezelőtt Gyökér János elvtársat választottuk meg a szövetkezet új elnökévé, aki korábban hosz- szú ideig a méhi szövetkezet főkönyvelője -volt. Idekerülése után már az első napokban alapos politikai agitá- ciós munkába kezdett. Nem nagyon értették ezt az itteniek, mert úgy gondolták, hogy ez a tevékenység csak a pártelnök és a pártbizottsági tagok feladata. Ugyanis kevesen tudták róla, hogy előző munkahelyén ő végezte a pártalapszervezet elnöki teendőit is. Ott szerzett tapasztalatainak most igazán nagy hasznát vesszük a pártmunka minden területén. Cifrus Lajos és Gyökér János elvtárs mindenben jól megértik, kiegészítik egymást. Munkájukkal állandóan követésre méltó példát mutatnak a többi kommunistának és a szövetkezet párton kívüli dolgozóinak. Közös törekvésükről szólva jegyzi meg Gál István elvtárs, az SZLKP Rimaszombati Járási Bizottságának instruktora, aki rendszeresen oda látogató vendégnek számít a szövetkezetben: — A járási pártbizottságon mindenekelőtt a szövetkezet párt- és gazdasági vezetésének egységét értékeljük nagyra. Legeredményesebben gazdálkodó egységes földművesszövetkezetünkben ezáltal mindig sikeresen oldják meg a munka közben felmerülő problémákat. A pártelnök egyetértőén bólint. Aztán mielőtt folytatná a válaszolgatást, tűnődve megismétli a kérdést: — Minek örülök a legjobban? Elsősorban azoknak az óriási változásoknak, amelyek ezen a vidéken végbe mentek. Az én gyermekkoromban, amikor Szilárdi, Boros, Farkas és Fodor földbirtokos uraké volt az itteni határ, aratás idején például hajnali háromkor indultunk a földekre. Soha el nem felejtem, hogy otthonról kifelé menet az apám kabátjába kapaszkodva próbáltam legalább valameny- nyire kialudni az előző napi fáradtságot. Ma már itt is gépek végzik az egykori nehéz fizikai munkát. Szövetkezetünkben jelenleg hét mérnök és tizenegy szakközépiskolai végzettségű dolgozó szervezi, irányítja a termelést. S ami a legfontosabb: keresve sem lehet szegény embert találni a valamikori proletárközségekben. Ezért pedig mindenképpen érdemes volt dolgozni. LALO KAROLY »Rendezz egy kis ünnepet!« Tömérdek ügyet elintéztünk, így azután csak későn este jutott időnk rá, hogy kárpótoljuk magunkat az ebédért is, a vacsoráért is, beüljünk az Ipolysági iSahy) HONT étterembe, amolyan estebédféle étkezésre. Mindhárman úgy és annyifélét rendeltünk, amennyit csak elképzel megenni a jóétvágyú, igazán éhes vendég. Mosolyogva hallgatta végig a megrendelést az étterem éppen akkor soros pincére, Gyuricza Anna, majd legnagyobb meglepetésünkre így szólt: — Nem haragszanak meg, ha visszatartom magukat a pocsékolástól? Nekem ugyan jobb, ha minél többet rendelnek, de a pocsékolás tiszteletlenség az étellel szemben, no meg fontos dolog ám az egészség is. Javasolhatok ízletes, laktató vacsorát szakácsunk specialitásai közül? Persze elfogadtuk javaslatát, és biztosítottuk, hogy egy csöppet sem haragszunk. Sőt! — Az emlékezőtehetséget pedig fölösleges megterhelni, ha egyszer fel is lehet írni a rendelést — elmélkedett fennhangon, és amikor elénk helyezte a kenyeres kosárkát, folytatta: — Másra kell az emlékezőtehetség. Villát, tányért cserélni, idejében pótolni a kenyeret, elvinni a tányérokat, letörölni az asztalt, törődni azzal, hogy minden tiszta és kényelmes legyen. Ízlett mindhármunknak az estebéd, igazán jólesett. Közben persze azért észrevettük azt is, hogy a pincér az étkezés egész ideje alatt a háttérben maradt, de úgy, hogy bármikor kéznél legyen. Jól láttuk: ez a fiatal lány, a pincér, nem holmi közkatonája a vendéglátó- iparnak, hanem olyan ember, aki művésze a mesterségének. Amikor az étkezés után a tányérokért jött, és mi dicsértük a szakács főztjét, rámutatott az étlapra kiírt névre, így tudtuk meg, hogy Mezei Tibor készítette a vacsoránkat. Ilyen egyszerű módon adta tudtunkra, hogy kit illet dicséret a jó ízekért. Azután elmentek az utolsó vendégek is, Gyuricza Anna leszedte az asztalokat, mi is fizettünk, majd megkértük, hogy szóljon néhány szót a foglalkozásáról. — A pincérnek elsősorban arra kell gondolnia — magyarázta —, hogy az asztalnál kedves vendég ül, akit tőle telhetőén ki kell szolgálnia ... Igen, kiszolgálni, hiszen nincs ebben semmi szégyellnivaló. Kínáld, tölts neki, add oda a szalvétát, a kenyeret. Rendezz egy kis ünnepet a vendégnek! Ünnepet! — jegyezzük meg ezt szót, hiszen sok mindent kell tenni annak érdekében, hogy a szándék valóra is váljon. Ugyanakkor a pincér egy hosszú műszak alatt, reggel héttől este tízig, milyen súlyos terhet cipel végig a teremben, hány métert gyalogol, nem is métereket, kilométereket, amíg este megállapíthatja: ötezer korona értékű volt a napi forgalom, teljesítette a munkatervet. — Egyébként a vendéglátás kollektív munka — folytatta magyarázatát. — A főnökasz- szony, a takarító néni, meg a többiek egyaránt részesei a sikernek — s az esetleges sikertelenségnek is. Ha szahad hasonlatot használni, akkor úgv mondom, hogy a vendéglátás. az ünneprendezés láthatatlan karmestere a főnökasz- szonv, a látható karmester a pincér. Persze mindjárt megkérdeztük: — Még nem alakítottak szocialista munkabrigádot? Elmondta, hogy már többször megnróbálkoztak ezzel, de a munkabrigád feloszlott, mert a tagokat elhelyezték, vagv éppen más beosztást kértek. — Tizenöten dolgozunk itt fiatalok — mondta —, előbb tehát inkább ifjúsági munkakollektívát kellene szervezni, hiszen a szervezett fiatalok tevékenyek. Részt vettek a lévai (Levice) óvoda éDítésének munkálataiban, amikor városszépítési akciót rendeztek, ők csinosították a HONT étterem környékét. És a szakmai továbbkén- zést is az ifjúsági szervezet szorgalmazza. — Én például nyelveket tanulok — magvarázta —. mert rengeteg külföldi vendég látogat be hozzánk. Szlovákul, magvarul iól tudok, de ez kevés. Most németül tanulok. Igv megértem a svédeket is. A lengyelekkel értek szót a legkönnyebben. — Milyennek látia a vendégeket? — kérdeztük. Leleményesen válaszolt: — Maguk a jobb hármas asztal. Ennyi az egész. Nem teszek én különbséget vendég és vendég között. És megemlítette, hogy a főnökasszony, Nagy Sándorné is mindig hangoztatja: — Mosolyogj magadban, ha kötözködik egy-egy becsípett vendég, ne válj magad is pimasz alakká. De azért felsóhajtott: — Néha pedig sokat megengednek maguknak egyesek, durva szavakat használnak. Akadt már olyan is, aki azt mondta, hogy ha egy lány pincér, akkor az már könnyebben megközelíthető is. Azután gyorsan hozzáfűzte: — Ennek ellenére nagyon szeretem a szakmámat. Már 6 éve dolgozom, de a világért sem választanék más foglalkozást. Persze megkérdeztük: — Mi szép benne? Mi ad örömet? — Ha valóban sikerül ünnepet rendezni a vendég számára, azt észre is veszi. — Hogyan tudható ez? — Könnyen. Mi, pincérek, elég jő emberismerők vagyunk. Megértjük az elismerést a köszönő szó hangsúlyából, a külföldi vendég mosolyából is. Feltettük a kényes kérdést: — És a borravaló? Talpraesetten válaszolt: — Gondolom, kitűnik a régies szóból is, borravaló, hogy nem mai találmány, nem a mi nemzedékünk találta ki. Mi, fiatalok nem tartjuk fontosnak, de megvetendőnek sem. Egyszerűen adják. Én pedig nem sérthetem meg a vendéget azzal, hogy visszautasítom. Nem úgy neveltek ... Amikor befejeztük a beszélgetést és elköszöntünk tőle, még egyszer megkérdezte: — Ízlett a vacsora? És csak a megismételt dicséret után mondta ki: — Akkor viszontlátásra! HAJDÜ ANDRÁS Gyuricza Anna munka közben (A szerző felvétele)
