Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-12-17 / 51. szám

Alma-Atában megtartották a köztársaság területi pártbizottságai titkárainak és a területi végrehajtó bizottságok elnökeinek értekezletét. Kazahsztán Kommunista Pártjának Központi Bizottsága külön napirendi pontként megvitatásra előterjesztette „Az új szovhozok földterülete megválasztásának eredményei“ című dokumentumot. A tanácskozás zárszavában azt mondottam (a gyorsírói jegyzet alapján idézem):

„A földterületek megválasztásánál óriási munkát végeztünk el. Hozzávetőleg kilencmillió hektár földet találtunk és jelöltünk ki. A munka azonban még nem ért véget. Ezen a talajon — s ebben az esetben a talajról átvitt értelemben és a szó szoros értelmében is beszélek — nézeteltéréseink vannak a mezőgazdasági minisztériumokkal és mi ezeket egyelőre vállaljuk. Álláspontunkat védeni fogjuk és reméljük, hogy megvédjük. Ügy véljük, hogy Karaganda mégsem ismeri ki magát földterületében. Javasoltuk 18 szovhoz létesítését. Ez soknak tűnik. Széthelyezésük terve azonban elfogadhatatlan, mivel a földterületet megfelelőképpen nem választották meg. A másik oldalon ennek a területnek általam felkeresett számos járásában vannak jó földek, amelyekre szovhozokat kell telepíteni.“

A sztyepp kutatásáról és az új gazdaságok telepítése helyének megválasztásáról azért írok ilyen részletesen, mivel a szűzföldek megművel lése nullaszintű ciklusának mérhetetlen jelentősége volt. Ettől függött a megművelt földterületek további sorsa és rajta a jövőbeli élet.

Az első tavasz különféle benyomásokat hagyott a szűzföldeken: örömtelieket és ünnepieket, rendkívül feszülteket és nyomasztókat. A sztyepp kemény diónak bizonyult, a feltételezettnél keményebbnek. Nemcsak arról volt szó, hogy az évszázados gyep, nmelyet a gyökerek drótként nőttek át, annyira kemény volt, hogy az eke alig tudott vele megbirkózni. Arról is, hogy a kazah szűzföldeken a tavasz gyakorlatilag nem olyan, amilyennek általában ismerjük. Ennek az éghajlatnak sajátossága, hogy a tél tulajdonképpen hirtelen átmegy a nyárba. A szó szoros értelmében tüstént, ahogy a hó elolvad, beköszönt a tikkasztó nyár, májusban már általában nincs eső, a föld gyorsan kiszikkad, kőkemény lesz, és a szántás hatványozottan nehéz.

Az első barázdákat mindenütt ünnepélyesen — sok gyűlést tartva — szántották fel. Szerencsésen feltörték az első táblákat is. A szűzföldeken ezek is szokatlanok voltak. A földmérők a traktoros brigádoknak mindenütt. kijelölték az érintetlen sztyeppe azonos területeit, kétszer két kilométeres dűlőket, vagyis négyszáz hektárt.

— Szép táblák, ez aztán a nagy terület! — tréfáltak a traktorosok. — Elég beindítani a motort és egyenesen az orruk után menni, amíg tart az üzemanyag.

Ám rövidesen rájöttek, hogy mind gyakrabban le kell állniuk: a motor nem húzta el az ekét, a csoroszlya eltört, az ekekeret elgörbült. Csak az olyan „géphös“ volt képes az ötsoros csoroszlya vontatására, amilyen az S-80-as. A mozgékony, de könnyű DT-54-es és a NATI a szűzföldeken gyenge legénynek bizonyult. A traktorosok az ekéről leszereltek egy, sőt két csoroszlyát is. Ez nemcsak csökkentette a teljesítményt, hanem az a veszély is fenyegetett, hogy nem teljesítjük a szűzföldek megművelésének tervét.

Az új föld vetés alá készítése sem volt könnyű. A szántást többször kellett tárcsázni, talajlazító géppel megművelni, tisztességesen megboronálni és megöntözve lehengerelni. Csak ezután következhettek a vetőgépek.

A szántás és a vetés között négy-öt napnál több nem telhetett el. Tudtuk, hogy különben a föld kiszikkad és a vetés már felesleges lesz.

Gondolatomban felidézem első látogatásomat a kusztanaji területen, vetés idején. Ide, Tobol állomásra, eljött Ny. Sz. Hruscsov. Röviddel később nagy tanácskozást hívtak össze a majkulszki méntelepre, amely szintén részt vett az ugar feltörésében. A méntelep igazgatójának szobájában jelen volt P. K. Ponomarenko, én, I. P. Hramkov, a kusztanaji területi pártbizottság első titkára, I. G. Szlazs- nyev, a területi szovjet végrehajtó bizottságának elnöke, M. G. Motoriko, a kusztanaji méntelep igazgatója (ma Kazahsztán mezőgazdasági minisztere), az Össz-szövetségi Mezőgazdasággépesítő Intézet tudósai és további elvtársak. Sok minden szóbakerült, de elsősorban a szántás problémái.

Ezzel sokat kínlódtunk, de a lényeg az volt, hogy a szokásos szántásra beállított ekék képtelenek voltak a ha- rázda aljára teríteni az előhántólíkal lehasított földréteget. A föld rendetlenül jobbra-balra dőlt és nem takarta be a talaj rögös alsó rétege. Az ilyen szántót azután bonyolult dolog volt boronálni. Döntés született a tanácskozás elnapolására, hogy a helyszínen megtekinthessük a helyzetet. Ezért felkerestük az egyik traktoros brigádot.

A gépesítők idegesek voltak, a munka nehezen ment és akármennyire is igyekeztek, képtelenek voltak teljesen megforgatni a felső rétegeket. Hozzáléptem a traktorosokhoz, szóba elegyedtem velük és megkérdeztem tőlük, véleményük szerint mit lehet itt tenni. Azt válaszolták, hogy a rendelkezésükre álló ekék nem felelnek meg, másfélékre van szükségük.

— Milyenekre?

— Már régen beszélünk róla, de mi sem történik — mondotta egyikük. — Azonnal meg kell szervezni a félcsavaros és a csavaros kormánylemezekkel ellátott ekék gyártását.

Meg kell mondanom, hogy Ny. Sz. Hruscsov, miután tudatosította, miről is van szó, élesen vádolni kezdte a tudósokat. Miért nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel korábban? Hiszen bőven volt idő arra, hogy az üzemek megkezdjék az ilyen ekék gyártását. Intézkedések történtek és a szűzföldeken már egy hónap múlva megkapták az új ekék első prototípusait.

Addig azonban egy hónap telt el. Közben a szűzföldeken nagy méretekben megkezdődött a szántás és haladéktalanul ki kellett gondolni valamit, hogy a munka a tervezett ütemben folytatódjék. Egy este — szokás szerint — körbetelefonáltam a szovhozokat, hogy megérdeklődjem, mennyit szántottak fel és milyenek a nehézségek. Felhívtam az Ordzsoni- kidzevszkij szovhozt is. Igazgatója, F. P. Kuhtyin, azt mondta nekem, hogy a munka jól halad, de több tartalék csoroszlyát kért.

— Az ekevasak szinte égnek a kezünk alatt... Teljes gőzzel szántunk. Jöjjön el, látni fogja a saját szemével.

Megkérdeztem tőle, mi a helyzet náluk a földréteg átforgatásával kapcsolatban és ezt a választ kaptam:

— Nincs semmi hiba. Ügy fektetjük le, mint a kisdedet.

Reggel népes csoporttal indultunk az Ordzsonikidzevszkij szovhozba. Csatlakozott hozzánk Sz. V. Kalcsen- ko, a Szovjetunió szovhozminiszteré- nek helyettese s a járási központban még felvettük M. G. Roginyecet, az SZKP KB-nak a szűzföldekkel megbízott meghatalmazottját. Mihail Geor- gijevicset még Ukrajnában ismertem meg, ahol a csernyigovszki területi pártbizottság első titkáraként dolgozott azokban az években, amikor én Dnyepropetrovszkban működtem. Azóta nem láttam és a váratlan találkozásnak nagyon megörültem. Később, amikor a kokcsetavi területi pártbizottság első titkárának, majd a Kazah SZSZK szovhozminiszterének és mező- gazdasági miniszterének tisztségét töltötte be, nem kevés munkát és erőt szentelt a szűzföldek megművelésének.

Útban az Ordzsonikidzevszkij szov- hozban kitudódott, hogy éppen Mihail Georgijevics volt az, aki „egy csekélységet“ javasolt és a gondjaira bízott járásokban sikeresen folytatódott a szüzföldek megművelése, örvendetes látvány fogadott bennünket a földeken. A traktorosok normális sebességgel vezették gépeiket, mintha nem lenne semmi hiba, az ekék pedig ütemesen, recsegve-ropogva hasították az ugart. Hogyan lehetséges ez?

— Hiszen mondtam, csekélység ez! — mosolygott Roginyec. — A földet vékony rétegben, csak a felszínét szántjuk fel. Amint láthatják, az elő- hántók csupán hét centiméter mélyen vannak és nem tizenegy centiméternyire, ahogy azt előírják az utasítások. S megy a dolog.

Igaza volt. Csak most figyeltük

m.eg, hogy azelőhántók gondosain lehasítják a talaj vékony rétegét, mint szalonnáról a bőrt és „szőrével“ kifelé lebontották azt a barázda aljába. Valóban „lefektették“.

Mihail Georgijevicsnek és a szovhoz további elvtársainak kénytelen voltam a szemükre vetni, hogy erről hallgattak.

— Kellemetlen lett volna számunkra nagy felhajtást csinálni ilyen csekélységből. Ügy gondoltam, az emberek erre maguktól is rájönnek, hiszen ez nem megy felfedezésszámba — mondotta Roginyec. — Neked ez eszedbe jutott — jegyeztem meg, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a szűzföldekre sereglett az egész ország és sok itt a fiatal. Minden hasznos tapasztalatot gyorsan el kell terjeszteni. Talán rájön erre valaki, aki tapasztalt, viszont nem meri vállalni a felelősséget és megszegni az előírást. Nincs ez így, Sztyepan Va- sziljevics?

— Ez igaz, nem mindenki meri ezt megtenni — erősítette meg szavamat Kalcsenko.

— Nos, adjál utasítást, hogy mindenütt, ahol a talajjal nem tudnak megbirkózni, nem tizenegy, hanem hét centiméter mélységre állítsák be az előhántót.

— Még ma megfogalmazom az utasítást.

Visszatérőben az egész úton évőd- tünk Mihail Georgijeviccsel. Hiszen az ukrán ember mindig igyekszik vastagabb szeletet hasítani a szalonnából, míg Roginyec szelete a legvékonyabb. Ilyesmi még nem fordult elő ...

Másnap ülést tartott a kusztanaji területi pártbizottság irodája. A többi között útépítésről tárgyalt a szűzföldeken. A többség ahhoz ragaszkodott, hogy autóutakat kell építeni. Ám legyen költségesebb, tartson tovább, de célravezetőbb azonnal megépíteni a jó, korszerű úthálózatot, számolva a távoli jövővel is. Ezzel egyidejűleg, a kulcshelyzeten javasolták nagy gabonaraktárak felépítését. Ny. Sz. Hruscsov véleménye viszont az volt, hogy célszerű felépíteni néhány keskeny- nyomtávú vasútvonalat, amelyekhez — ahogy mondotta — nagy távolságokból eljuttatható a gabona. Egyetlen ellenérvet sem vett tekintetbe. S így először felépült a Kusztanaj— Urickoje, majd a Jeszil—Turgaj kes- kenynyomtávú vasútvonal. Ez hiba volt, mivel egyikük sem töltötte be a gyakorlatban az elvárt szerepet a gabona szállításában és ezért nemsokára mind a kettőt megszűntették.

Ezt a tényt nem azért említem meg, hogy bizonyítsam, a pártmunkásnak, az államférfinak egyidejűleg ki kell ismernie magát a közlekedésben és közgazdásznak, mérnöknek stb. kell lennie. Nem. Viszont ismernie kell az általános fejlődés törvényeit és ugyanakkor támaszkodnia kell konkrét tudományos és gyakorlati ismeretekre. Semmi esetre sem tekintheti magát az emberi tevékenység minden területén az egyetlen, tévedhetetlen tekintélynek.

Korunk gazdasága, politikája, és társadalmi élete annyira bonyolult, hogy ezzel csak a mély kollektív bölcsesség birkózhat meg. S meg kell hallgatni nemcsak egy irányzat és egy iskola szakembereit, tudósait és tanácskozni kell a néppel, nehogy elsietett, megfontolatlan, ösztönös döntéseikkel az „egyik faltól a másikig“ tántorogjunk. Az ilyen döntések különösképpen veszélyesek, ha egész földrajzi terület sokoldalú gazdasági és társadalmi-kulturális fejlődéséről, ezen a területen a hosszú távú politikáról és az előrelátás képességéről van szó.

1 Kusztanajból körútra indultam a szűzföldekre, a járásokba ,és szovho- zokba, ahol mindenütt folyamatban volt a vetés.

Jeszil és Atbaszar állomáson a szó szoros értelmében zűrzavar uralkodott. Forgalmi kapacitásuk egyáltalán nem felelt meg a teherszállítmányoknak. Jeszilt akkoriban is a szűzföldek kapujának nevezték, jóllehet kicsi állomás volt, a parttalan sztyeppétől körülvéve. Rengeteg teherszállítmányt fogadott Atbaszar járási központ is. A minden égtáj felől szélkorbácsolta ősrégi poros kisváros, földszintes házaival és senyvedő zöldjével, műszaki berendezéseket, fát, cementet, épületelemeket, lakókocsikat, fémet, benzint, vetőmagot, élelmiszert és fogyasztási árucikkeket szállító szerelvényeket fogadott nemcsak a szűzföldi gazdaságok, hanem további három szomszédos járás számára is. A vonat- szerelvények kirakására mozgósították á kisváros minden lakosát.

(Folytatjuk)

Az első barázda. Altaj 1954.

Le

onyid lljics Brezsnyev:

SZÜZFDLD