Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-10 / 50. szám
ilyen eszmei felkészültséggel írhatta meg a Sládkoviő- és Hviezdoslav-örökséget, a cseh és szlovák himnuszt, sőt a magyar Szózatot is egyszerre és egyidejűleg asszociáló, megidéző Szavam (Möj hlas) című költeményének gyö nyörű négy sorát: Én el nem mozdulok, ne várjatok. Itt a hazám, hol Isten adta élnem Ez az egy föld, ahol bizton állhatok mint törpefenyő széltépázta bércen. (Rede Anna fordítása) A hat teljes évtizede megtorpanás és szünet nélkül alkotó költő kortárs-jelenlétének nemcsak babér az osztályrésze, hanem elkerülhetetlenül bizonyos, távlat-eltolódásokból származó tehertételek is: a költő olyan koroknak részese volt, amelyekről az újabb nemzedékek már lezárt ítéleteket, megszövegezett tanulságokat sajátítottak el, életének eseményei történelemmé távolodtak a mától, s a mai nemzedék hajlamos lehet rá, hogy értetlenül vagy mosolyogva szemléljen olyan adatokat, amelyek a költő emberi életének egy-egy hajdani szakaszáról mesélnek. Például a nyolcvanast tendős Ján Smrek egy régi kérdőívének múltba kalandozó adatait. Nevezetesen azt a pontot, amelyik a „Külföldi utazások — mikor, hol?“ kérdésére — némi malíciával — így válaszol: „Törökország — 1917—18.“ (Milyen kár, hogy az idétlen, nagy Monarchia hajdani kis szlovák tüzére nem találkozhatott már akkor bizonyos Fábry Zoltán nevű, akkoriban éppen az olasz hadszíntér külföldi utazásán részt vevő, tejfeles szájú, magyar bakatiszttel: egy-egy sáért 1954-ben állami díjjal tüntetik ki, s elsőként kapja meg a szlovák Költők között a Magyar Pen Klub érmét —, majd újra verseskötetek következnek: A világ képe (1958), Húrok (1962), Ne bántsátok köreimet• (1965), s végül 1968-ban jelenik meg visszaemlékezéseinek Költészetem, szerelmem című első kötete. Ars poeticája (annak a költőnek, akinek költészete — szerelme, hogyan is lehetne más?) a művészi egyszerűség. Csakhogy a művészi egyszerűség korántsem azonos a leegyszerűsítéssel, a művészi egyszerűség nagyon bonyolult összetevőkből és elemekből eredő és nagyon felelősségteljes valami: hasonlatos a természet szépséges és titokzatos egyszerűségéhez, amely lényegében örök fejlődés, változás, élő, soha véget nem érő folyamata. Csakúgy, mint a költő és a költészet fejlődésének, az ember és a természet kapcsolatának a folyamata, amelyről Smrek e„gyik kivételes szépségű eszme-villanásáBan (Születésnap) így vall: Az ember egészen sohasem születik meg. A költő felelőssége ezért oly végtelen: abból a szövetségből és vállalt szerződésből származik, amelyet a költő korával és annak társadalmával kötött. És a felismerésből, amelyet Smrek egy másik eszme-villanásában így szö- vegez meg: Csukott ablaknál írni vétek (Költők, hallgassatok rám). Csukott ablaknál írni vétek, s a költő gondja: -örök küzdelem az emberi üzenet, híradás, gondolatközlés sürgető kényszerével, de egyszersmind korlátáivá! is — mindig marad vala- »mi kimondatlan, valami, ami ott rekedt a szavak mögött, valami, amit még gyorsan, még Ártatlan lelkek a költők, s kétszerié ártatlan az, aki árva. Hajdani árva, kis szlovák falu korán árvaságra jutott szülötte, Ján Cietek, akit Ján Smrek néven ismer az irodalomtörténet, a magyar Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, a francia Villon, az orosz Puskin, a lengyel Tuwim — és Corneille, Názim Hik- met, Balassi fordítója, Neruda átültetője — az ártatlanság költészetével hódította meg két hosszú, sok felleg és vihar után fénylő, tiszta égboltra ébredt emberöltő szívét. Felvetít költői neve magyarul fenyőfát jelent, s a fenyő is az ártatlanság jelképe. És az árvaságból megváltott szlovák falvaké. A testvériségé és a szépségé, a békességé és emberszereteté, az életörömé és humanizmusé. De az ártatlanság nem költői és költészet- gnozológiai kategória, s Ján Smrekre élete és költői fejlődése különböző szakaszaiban bőven aggattak egyéb jegyeket is. Felfedezték benne a mágikus szerelem s olykor az érzéki szerelem bűvöletébe kábult költőt, máskor illúziók és víziók művészi mestereként köszöntötték, vagy szenzualista álmok, naiv eszmények és bonyolult álmodások makacs individualizmusát vélték meglátni benne. De míg a felsokaso- dott jegyek sűrű útvesztőjéből végül is kikristályosodott a mintegy költői erényeit összegező és általánosan elfogadottnak tekinthető, végső fémjelzés, s Smrek az „életörömből táplálkozó vitaiizmus“ kihangsúlyozott szlovák költője lett, az irodalomszemlélet türelmetlenebb, dogmatikusabb éveiben volt úgy is, hogy szépségekbe feledkezett, az élet örök szépsé geire áhítozó, a hétköznapok mindenkit megillető örömeinek és szépségeinek egyetemes jogát sürgető, sóvárgó költészetét a létező valóság és a reális óíetábrázoiás mellőzésének vádjával marasztalták ej. Holott a két világháború között eltelt baljós évek fenyegető viharcsendjében ő biztosította az elsők között a szlovák költészetnek azt a magasba ívelő folyamatosságát, amelyet Slád- kovic és Hviezdoslav költészete jelölt ki, s éreznie kellett ennek az irányt mutató örökségnek a roppant felelősségét: az ősz Hviezdoslav még élt, amikor a gyerekember Smrek első verseit csiszolgaitta; holott ő volt az, aki a nagy elődök és a szlovák romantika szláv kölcsönösségének eszméjét részint a szlovák— cseh testvériség, politikai, kulturális és államközösség józan realitására szűkíti, másrészt fenntartás nélkül kiterjeszti a szocialista patriotizmusból és a gátlásoktól mentes, felszabadult nemzeti öntudatból eredő — és csakis abból eredhető — tiszta internacionalizmus, a gyakorlati nemzetközi összefogás gondolatára. Másképp nem is lehetett, csakis így és gyűlölt hadműveleti mozdulat idegőrlő szünetében mennyi mondanivalójuk lett volna egymás számára s mennyi közös üzenetük mindnyájunk számára.) De a kultúrtörténetem adalékai közé tartozik már az a kis emlék is, amelyről a hajdani kis szlovák tüzérgyerek, visszatérve az idétlen Monarchia ormótlan hadseregének törökországi hadszínteréről, Visszaemlékezéseiben így vall: „Gyönyörű napsütés derült tehát ránk annak az emlékezetes, 1920. évi július hónapnak az elsején, amelyen Krcméry kíséretében átléptem a Národnie noviny (Nemzeti Hírlapj szerkesztőségének küszöbét. Micsoda légkör jogadott! Ahány arc, annyi napsütés. Engem, a szerkesztőség ifjoncát pedig a jőszerkesztő, a jóságos, szívélyes Ivan Thurzo vett át Stefan Krcméry ápolt kezéből.“ Pedig hát ilyen apró részleteket is fel kell idézni a hosszú évtizedek hátteréből, ha az ember a „szépségekbe feledkezett“ költő életút- jára gondol, mert noha Smrek gazdag skálájú költészetében mindig csak annyit és annyiszor pillant hátra IVers á kivándorlók daláról, Szlovák dal, Tengerből palacknyit), amennyi a kötelező és tanulságos emlékezéshez szükséges, s aki ma, nyolcvanesztendős örök fiatalságában is mindig csak előre néz, miközben szigorú műgonddal megformált verseiben szépségek között kóborolt, húszéves kora óta sza kadatlanul a legcéltudatosabb, fáradhatatlan szervező munkában töltötte éveit; építgette a? új szlovák irodalmat. 26 éves korában már a Slovensky denník (Szlovák Napilap) szerkesztője volt, s mellesleg — egy évvel később — megalapította a fiatal szlovák szerzők kiadói vállalkozását; 32 éves korában pedig már az előkelő rangú és színvonalú, eleinte Prágában — maga ez a tény is sokat árul el annak a lendületnek a hőfokáról, amellyel a cseh— szlovák kulturális és irodalmi kapcsolatokat építgette —, később a Pozsonyban megjelenő „Elán“ irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője és eszmei irányítója. S közben szabályos időközökben s egyre érlelődő mondanivalóval követik egymást kötetei: Örök szomjúságra kárhoztatva (1922), Vágtató napok (1925), Isteni bogok (1929), Csak a szemek (1933), A költő és az asszony (1934), Mag (1935), amely a tiszta költői erkölcs hangját szólaltatja meg a fasizmus előestéjének forrongó zűrzavarában, majd két, gyors egymásutánban megjelenő, már a háború éveiben írt kötete — Lakoma (1944), A kút. (1945) —, amelyek az emberiség, a népek védelméért kiáltanak. A felszabadulás után évekig műfordításokkal foglalkozott — mesteri, valóban a műfordítás tetőfokát jelentő Petőfi-fordítáa perc, a nap, az élet-legutolsó pillanatának lehetőségében is el kell mondani: Egyetlen szót engedj még, lámpám, mielőtt most eloltalak; mielőtt dermedt álom száll rám, hallgasd meg még egy szavamat. Ha másért nem: a csillagokért, a rózsákért az asztalon, a boldog gyermekmosolyokért: ezt mind magamban hordozom. (Négyszemközt) A fenti néhány sor: költői hitvallás. Ján Smrek, a szépségek költője, nem szépségeket gyűjtögető — szépségeket osztogató poéta. Milan Pisát, a szlovák költészet nagy tudású, legképzettebb ismerője és elemzője írta róla kerek húsz esztendővel ezelőtt: „Mindig volt benne valami népi optimizmus, amely bizonyára összefüggött á munkásmozgalmak, a nagy tömegek szociális tudatának fejlődésével. Érezte, hogy az életet milliók akarata sokszorozza meg. Tudta, hogy a nép minden boldogsága azoktól függ, akik dolgoznak és építenek. (Vers a házépítésről, Gyár az éjben.“ S a Milan Pisút által idézett versekhez nyugodtan hozzá sorolhatjuk a Majd megvigasztalódom címűt is: Majd megvigasztalódom szépségeddel, hazám, eljön jutalmam ideje. Játszik nekem az erdő dudán és oboán, szívemet jérty ragyogja be. És járok egyre-sorra nem ismert falvakat, fát oltok és továbbmegyek. S ha utolér halálom, gyengéden súgja csak: „Másoknak kértél életet.“ (Tandori Dezső fordítása) Ján Smrek kiváló művész, a szlovák nép nemzeti művésze nyolcvanesztendős lett. Életművében, szépségeket begyűjtő, szépségeket szerteosztogató költeményeiben immár nemzedékek sora gyönyörködik, nemzedékek sora hallgatja ajkáról az igaz mesét, a tiszta emberi szót. S kíván neki még nagyon boldog, termékeny, további alkotó munkát, mindnyájunk tanulságára és örömére, hiszen — minden nap kék az ég. RÁCZ OLIVÉR U ' gy éi-• i lassf radtan önm lyet, ahol A vers fein a költő ne hogy föréh lehel a vilá nem szó, m letére is e Az idő, air vers hitelét szó elképze a szó rége talmából, s láthatatlan önmagát sz szűnni nem sehova, átc szeme előtt költő, aki a csak grote mint a kisk gyorsvonat évtizedben groteszk pc jakon, sok nemzése vo pies önmozj tői teremte a vers pedi lek özvegy garast az e lő lei a költ színvonalon meggondolj jellegűbbé i tői gyakor bárki célbi még nyer i vak vásárát Ez a jel mi költész' jellemző. A ból és—ké amelyikbe keretei kö: valamikor” dött, abban ember elő: önmagában jött, hogy e tényétől, a szóval bár Már-már gc juk, hogy a nyelv fej ben, s mint szám, anná funkciók, formán, ah nek: miné szerszám, a találó életé vesebb pén A megindul vékenység lönbözőbb A mértani sodtak a s ha ma info beszélni, m szórobbaná; esemény sz azét, amely rült sor, s automatizál és az őszi folyamatos Végül éppé tá, amelybe ködik. Ami átadjuk ma, ismerjük e mán egyre elbújjunk bi vagy legal* megismerési születik és gigantikus tése közber den nemzet den egyed érthetetlen üresen kimt mondott sz. telenbe a s sérteties hl Noha a p len, valahoj a meddőhál fölkapaszko lójával, í s eredeti sz többiek köz gedelmes g; * A név Tanulmányt zölfük.
