Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-10 / 50. szám
N em tudom, számon tartják-e ma is, mint egykoron, a világ hét csodáját, de a San Franciscó-i Golden Gate-hid minden bizonnyal rászolgál arra, hogy ezek egyikeként tiszteljék. Mind mérnöki, mind esztétikai szempontból. A Golden Gate (magyarul: az AranykapuJ az amerikai szárazföld és a Csendes-óceánba nyúló földnyelv között húzódó öböl szűk bejárata. Afölött ível át a hasonnevű híd, amely egyszerre kecses és merész, ismerősen barátságos és méreteivel félelmet gerjesztő. 1937-ben épült és sokáig a világ leghosszabb egynyílású füg- gőhídja volt. A nyílás hossza 1377 méter, a pillérek magassága pedig 229 méter. Nem rekordhajhászásból építették ilyenre: egyebek között a magas hídpálya tette ezt szükségessé. A hídpálya ugyanis (vagyis ahol a járművek haladnak) 80 méterrel húzódik az öböl szintié fölött, hogy a legnagyobb óceánjárók is átférjenek alatta. Mert hiszen San Francisco kikötőváros. Az öbölbe a világ minden részéről érkeznek hajók. Azt hihetnénk, hogy a város története is azzal kezdődött (ilyesmit másutt gyakran olvashatunk), hogy ez meg ez a híres kapitány a vihar elől menedéket keresve, vitorlásával betévedt az öbölbe, azzal fejfedezte, kitűzte a nemzeti lobogót és őfelsége, a király (a királynő, a császár stb.) nevében birtokba vette. Hát nem! San Francisco története azzal kezdődik, hogy nem vették észre. 1542-ben a portugál Juan Rodrigues Cabrillo szabályosan elhajózott mellette s negyven esztendővel később — bár ezt vitatják — ugyanígy járt sir Francis Drake, az angol kalóz és felfedező is. Végül is a spanyol Sebastian Rodriquez Carmeno vetett itt horgonyt 1595-ben és adta az öbölnek Assissi Szent Ferenc tiszteletére a La Bahía de San Francisco nevet. Elsőnek ugyancsak a spanyolok telepedtek itt meg. Igaz, csak majdnem két évszázaddal később. 1776-ban, vagyis az Egyesült Államok alapításának esztendejében. Csakhogy a jenkik akkor még Észak-Amerika keleti felét lakták, és az itt működő spanyol misszionáriusok jobbára a Mexikóból idetévedt kreolok, meg a he- lvi indiánok lelkét ápolták. A FáJ- dolmas Szűzről elnevezett misszió — két, fallal körülvett, barokk stílusú templom, meg közöttük egy kis temető — máig is San Francisco egyik fő nevezetessége, amely alig győzi átbo- csájtani magán a vendégeket. Egyidejűleg legalább öt-hat turistaautőbusz várakozik előtte. Az amerikai látogatók elragadtatással fényképezik, az európaiak csalódottak. Nem mintha a missziós templom csúnya lenne, de hát az Övilágban — Angliában, Itáliában. Franciaországban, vagy éppen Kelet-Európábán — száz- meg ezerszám vannak ennél sokkal régebbi templomok is. Aztán jöttek a britek, sőt az oroszok is. A múlt század közepén, amikor Alaszka még a cári birodalomé volt, létezett egy olyan fogalom, hogy Russzkaja Amerika. Itt, a mai San Francisco környékén orosz vidravadászok. prémkereskedők telepedtek le. Emléküket nemcsak a város közepén emelkedő Russian Hill (az Orosz Domb), hanem egy sokszínűre pin- gált, hagymakuDolás, fából ácsolt pravoszláv templom is őrzi. Hanem San Francisco igazi története mégiscsak az arannyal kezdődik. 1849-ben tőrt ki a kaliforniai aranyláz, és a keleti partvidékről, de még Európából is áradtak ide a vakmerő vállalkozók, szerencsevadászok, kalandorok. Üzletek, fogadók, bankok nyíltak, létrehozták a kikötőt, a 60-as években egymással vetekedve három társaság is megkezdte az Atlanti- és a Csendes-óceán között a vasútépítést. Ahhoz viszont már a tengerentúlról. Kínából hozták a munkásokat. John Steinbeck: Az Edentől keletre című regényében így meséli ezt Lee, a szolgagyerek: „Amikor megkezdődött a vasútépítés nyugat felé, sok ezer kínai hordta, fektette a talpfákat, a síneket; csavarozott, krampácsolt. Olcsók voltak, keményen dolgoztak és ha meghaltak, senkinek sem kell emiatt nyugtalankodnia. Zömmel Kantonból verbuválták őket, mivel a kantornak inasak, erősek, kitartóak és nem veszekedősek..." A kantoni hagyomány ma is uralkodó itt, legalábbis, ami a konyhát illeti. Az ínyencek jól tudják, hogy nem általában létezik kínai konyha, hanem van szecsuáni, sangha/i, mandarin, kantoni. Nos, a San Franciscő-i Chinatown-ban — az Ázsián-kívülí világ alighanem legnagyobb kínai negyedében — ez az utóbbi fajta járja. A város központjától — a lapos gyufadoboz —, sőt gúla alakú felhőA Golden Gate (Aranykapu) híd a San Franciscó-i Öböl fölött karcoloktól — alig egy ugrásnyira húzódik ez a negyed. Nem néhány utca, hanem valóban egész városrész. Kapuját bronzsárkányok őrzik. Utcáin kínai nyelvűek a feliratok, az újságok, cégtáblák. Pagodaszerűen képezték ki a házak, de gyakran még a telefonfülkék tetejét is. Az üzletekben legyezőt, papírjátékot, bizsut árulnak a külföldieknek, titokzatos kínai fűszereket, növényeket az ottla- kóknak. Hanem azért sokkal több angol szót hall itt az ember, mint kínait. A második-harmadik nemzedéknek a keresztneve is angol. A bankok kirakatán át ilyen névtáblákat láttam a tisztviselők asztalain: Andrew Cheng, John Lee, Mary Wang. Csak amíg Nápolyban legalább a belváros lapos, az itteni dombokon bizony izmos láb szükségeltetik annak, aki gyalog akarja bejárni a kínai meg az olasz negyedet, egyáltalán San Francisco központi kerületeit. Némelyik utca olyan meredek, hogy még a gépkocsik is csak lihegve másszák meg. Itt született meg százöt esztendővel ezelőtt a nevezetes cable-car, vagyis a kötélvontatta kocsi. Ez a drótkötél a kövezet alá süllyesztett fedett árokban fut és zörög szüntelenül. A sínen futó, villamosra emlékeztető vagon fogaskerékkel kapcsolódik hozzá, annak közbeiktatásával vontatja a kábel. Amikor aztán a megAz „utánpótlás“ jobbára Hongkongból és Tajvanról érkezik. Peking az elmúlt évtizedekben csak propagandával árasztotta el a San Franciscő-i Chinatownt. Láttam egyébként egy angol nyelvű falragaszt, amely Mao- emlékünnepségre hívta a környék lakóit. Valaki németül ezt firkálta rá, Mao portréja fölé: Sieg heil!, ami közismerten Hitler, a nácik jelszava volt. Az ember szinte észre sem veszi, amint a hal. és rákfalatozók helyét pizza-sütők veszik át, és az utca két oldalán a teaházak helyett immár eszpresszók sorakoznak. Akárcsak New Yorkban, itt, San Franciscóban is a Chinatown tőszomszédságában található a Little Italy (a Kis Olaszország). Mintha csak a nápolyi utcákon járna az ember... állóhoz érnek, a vezető „kuplungol“, kiemeli a fogaskereket, lefékezi a ikocsit. De azért nem teljesen. Az utasok, akik a félig nyitott kocsiban oldalvást, arccal a járda felé ülnek, jobban szeretnek menetközben fel- és leugrálni. Ez afféle sport itt, mint ahogyan sikknek számít, a lépcsőn utazni akkor is, ha üres a kocsi. Ez tehát a sikló, a fogaskerekű és a villamos rokona, közös utódja. Ahogyan a Kínából érkezett kuli mondja a századforduló angol írója, Kipling San Franciscó-i riportjában: nem húzni, nem tolni, de mindig menni, mint az öldög. A cable car-on kívül egyébként nemcsak autóbusz közlekedik a városban, hanem — s ez Amerikában már ritkább — trolibusz is. Az „Amerikában ritkább“ amúgy is A kötélvontatta, sínen futó öszvérjármű: a oable-car jeUemző San Franciscóra. Azt mondják, kevés ennyire európai jellegű, építészetében is elütő, derűs, már-már csaknem bohém város van az Egyesült Államokban, mint ez. Jellemző, hogy itt élt a múlt században az amerikai földrész egyetlen uralkodója. Nem Hearstre, az újságkirályra gondolok, nem is a vasút-, az acél- és az olajkirályokra, hanem egy bizonyos Joshua Nortonra, aki egy szép napon kihirdette a helyi újságban, hogy ő, l. Norton az Egyesült Államok császára. Lehet persze, hogy bolond volt a jóember, de tény, hogy San Franciscóban máig is szeretettel és tisztelettel adóznak emlékének, és hogy életében valamennyi elgondolásáról híven beszámoltak a helyi lapok. Még Lincoln elnök is válaszolt táviratára, amelyben I. Norton azt javasolta neki, hogy az amerikai- angol kapcsolatok javítása érdekében vegye nőül a megözvegyült Viktória királynőt. Egyéb ötletei közé tartozott az is (amit viszont még kortársai is őrültségnek mondtak), hogy a San Franciscó-i Öböl bejárata, a Golden Gate fölött építsenek hidat... San Francisco nem egészen amerikai jellegű nevezetességei közé tartozik még a Ghirardelli tér: egy domboldalon vörös téglából épült hajdani csokoládégyár területe. Néhány esztendeje nagyon ötletesen és ízlésesen afféle sétálóutcát alakítottak ki teraszain, az épületekben pedig ajándéktárgy- és könyvüzletek, cukrászdák, vendéglők, kaptak helyet. Köztük a Paprikás Fonó. Nem tudom, hogy tulajdonosa mennyire paprikás ember, de hogy magyar népművészeti tárgyakkal berendezett vendéglőjének konyhájában hamisítatlan magyar ételeket főznek- sütnek, azt tanúsíthatom. A vendéglő ablakaiból a halászkikötőre és a San Franciscó-i Öböl legszebb részére lát a vendég. Ami a halászkikötőt illeti, kissé gyanús a dolog, mivel az ott horgonyzó vitorlások sokkal inkább emlékeztetnek sportemberek, vagy éppen playboyok yachtjaira, semmint hálóoldó bárkákra. Viszont valahol a közelben bizonyosan élnek a „tenger munkásai“, mert a kikötő utcái hosz- szában — s ez megint csak Nápoly- ra emlékeztet — ezernyi standról, asztalról árusítják a tízdekás és a tízkilós halakat, az apró és az óriási rákokat, szépiákat, polipokat meg egyéb tengeri herkentyűket. A halászkikötő tőszomszédságában indul a vízibusz Alcatraz szigetére. Csak menettérti jegyet árulnak, ami nagy . szó, hiszen 1963 előtt rendszerint csak a szigetre utaztak az emberek, és legfeljebb tíz-tizenöt év elteltével léptek ismét a partra induló hajó fedélzetére. Alcatraz (helyi nevén: A szikla) ugyanis majd egy évszázadon át hírhedt fegyház volt, afféle amerikai Ördögsziget. Ezen az „akadémián“ ( mert a foglyok zsargonjában ez volt a fegyintézet neve) a múlt században indián felkelőket, a polgárháború idején déli zendülőket, az I. világháború alatt katonaszökevényeket őriztek, sőt a II. világháború után raboskodott itt egy háborús bűnös japán tábornok is. Alcatraz legnevesebb lakói azonban mégiscsak Amerika első számú közellenségei voltak, nevezetesen Vá- gottképű Alcapone, Bagoly Banghart, Géppuska Kelly és más hírhedt gengszterek. 1963-ban a börtönhatóságok számot vetettek azzal, hogy egy-egy rab őrzése itt évente 6000 dollárjába kerül az államnak, ami akkoriban a Hilton- szállóban is elegendő lett volna egy évi szobabér kifizetésére. A rabokat elszállították, a fegyházat megszüntették. 1969 novemberében nyolcvan indián szállt partra a szigeten és Szabad Indián Földdé nyilvánította. Joggal. Egy száz esztendővel korábban kelt szerződés ugyanis, amelyet az Egyesült Államok kormánya kötött a szi- úkkal, indián tulajdonnak ismerte el a szigetet. A kilenc évvel ezelőtti megszállás természetesen inkább csak képletes lépés volt. Az indiánok jogfosztott helyzetükre akarták felhívni a közvélemény figyelmét. Az volt a tervük, hogy indián iskolát és kulturális központot létesítenek a szigeten. A hatóságok azonban még ezt sem tűrték el. Egy késő őszi reggelen rajtaütöttek Alcatrazón és erőszakkal eltávolították onnan az Indiánokat. Európaiak, mexikóiak, kínaiak, a keleti partról érkezett jenkik — mindnyájan otthagyták a kezük nyomát az öböl partján épült városban. Csak éppen azokat tiltották el onnan, azok emlékét tüntették el, akik már akkor is régen ott voltak, amikor az első fehér bőrű hajós áthaladt az Arany- kapun. KULCSÁR ISTVÁN Mia
