Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-26 / 48. szám
ozsrn M * 197 8. XI. 26. Leonyid lljics Brezsnyev: SZÜZfOLD A legtöbb központi szovjet lap és a köztársasági vezető lapok közölték az elmúlt hetekben Leonyid Iljics Brezsnyev új könyvét, a Szűzföldet; a mű könyv alakban is megjelent a moszkvai Politikai Irodalmi Kiadónál. A Szűzföldben az SZKP KB főtitkára emléket állít azok munkájának, akik tömegesen érkeztek az 50-es évek első felében Kazahsztánba, hogy végrehajtsák a beláthatatlan területek termővé tételéről hozott párt- és kormányhatározatot. Leonyid Brezsnyev 1954-461 dolgozott a Kazah Kommunista Párt másod-, majd első titkáraként. írását folytatásban közöljük. I. Ha lesz gabona — dal is lesz. Nem véletlenül mondják ezt így. A gabona mindig a legfontosabb termék, minden érték mércéje volt. Századunkban, a nagy tudományos-műszaki sikerek századában is, a népek életének ősalapja. Az emberek eljutottak a világűrbe, folyókat, tengereket, óceánokat kerítenek hatalmukba, a Föld mélyéből kőolajat és gázt termelnek, meg- ' hódították az atomenergiát, de a gabona az gabona marad. Az állam címerében gabonakalászok vannak s az ilyen ország polgárainak sajátos, érzékeny és szent a gabona Iránti viszonyuk. Mondhatom, hogy az enyém is ilyen volt fiatal koromtól. Apám nyomdokaiban munkásként, nagyapám után földművesként kipróbáltam a gyári és a mezőgazdasági munkát is. Munkásként kezdtem, de a zűrzavar éveiben, amikor az üzem hosszú időre leállt, kénytelen voltam megismerkedni a szántással, vetéssel, kaszálással és akkor megértettem, mi az gabonát termelni önkezemmel. A mezőgazdasági munka szervezője voltam, dolgoztam a kurszki falvakban, Belorussziában, az Urálban és később, amikor ismét kohász lettem, maga a korszak nem engedte, hogy elfeled- l kezzem a gabonáról. Más kommunistákkal együtt a falvakat jártam, gyűléseken harcoltam a kulákok ellen és az első kolhozokat szerveztem. Megállapíthatom, hogy munkatevékenységem első, majdnem négy esztendejében, csak a vidékkel foglalkoztam. Mezőgazdasági szervezőként dolgoztam tüstént a kollektivizálás kezdetén és az üzembe akkor tértem vissza, amikor a kollektivizálás lényegében véget ért. Ezek az évek, 1927-től 1931-ig, országunk történetében korszakot alkotnak. Amidőn a földművesszövetkezeteknek földet juttattunk, tudatában voltunk annak, hogy nemcsak a mezsgyéket szántjuk fel, hanem segítségére vagyunk a falu szocialista átépítésének is és átalakítjuk a parasztok ezredéves életmódját. Azért mondom ezt, mivel a szívemhez nőtt a város és a falu, az üzem és a föld, az ipar és a mezőgazdaság. Megírtam már, hogy Zaporozsjé- ban főleg az ipar megújítására kellett figyelmet fordítani, de fáradhatatlan gondoskodást követeltek a kolhozok is. Dnyepropetrovszkban a város és a falu hozzávetőleg ugyanannyi munkaidőmet foglalta el. Moldovában előtérbe lépett a mezőgazdaság, de nem lehetett megfeledkezni az iparról sem, amelyet ott gyakorlatilag az alapoktól építettek. Ezek tehát párhuzamos gondok voltak. Hasonlítottak két sohasem találkozó párhuzamos vonalhoz, amely azonban az én esetemben találkozott. A Kremlben manapság is rendszeresen eljutnak íróasztalomra a tavaszi munkák menetéről, a vetés, helyzetéről, a betakarítás üteméről szóló jelentések. Már megszokásból magam is telefonálok az ország különböző részeibe, s amikor hallom a kubáni, Dnyeper-vidéki, moldovai, Volga menti és szibériai elvtársakat, már a hangjukból kiérzem, milyen a gabonájuk. Ha — tegyük fel — a szűzföldeken június 15-ig nem volt eső, tudom, hogy a betakarításnál ez néhány métermázsával k evesebbet jelent majd. S ha nem esik a hónap végéig, akkor még ennél is kevesebbet... Ezekben a pillanatokban az ablakból Moszkvát nézem, de a szűzföldek beláthatatlan tábláit, a kombájnosoknak, az agronómusoknak, a járási bizottságok dolgozóinak arcát látom, és jóllehet ezektől a számomra oly kedves emberektől távol vagyok, úgy érzem, ismét köztük tartózkodom. A szűzföldek tartósan életem részévé váltak. Mindez 1954-ben, egy fagyos január évi moszkvai napon történt, amikor az SZKP Központi Bizottságára szólítottak. A probléma ismeretes volt előttem, azon a napon nem első ízben hallottam a szűzföldekről. Viszont újság volt számomra az, hogy éppen rám akarják bízni a szűzföldek nagyméretű termővé tételének feladatát. Ezt a következő tavasszal, Kazahsztánban kellett megkezdeni. A határidők igen rövidek voltak, nehéz munka várt ránk — ezt nem titkolták. Emlékeztettek azonban arra, hogy ez az adott pillanatban a párt legfelelősségteljesebb feladata. A párt Központi Bizottsága szükségesnek tartotta, hogy engem küldjön ki oda, P. K. Ponomarenkóval együtt. A lényeg az, így mondták, hogy a köztársaságban nem mennek a dolgok. Az ottani vezetőség a kitaposott ösvényekét járja és erejéből nyilván nem telik az új feladatokra. A szűzföldek termővé tételével kapcsolatban szükséges lesz mindazt magasabb szinten értelmezni, amit ezeken az irdatlan sztyeppéken meg kell valósítanunk. Fő feladatunk az volt, hogy biztosítsuk a szűzföldek termővé tételét. Tudtam, hogy ez rendkívül nehéz munka lesz. Elsősorban rá kell találni e fontos feladat megoldása megszervezésének helyes módjára. Nemcsak egy köztársaság gabonatermelésének fejlesztése volt a cél, hanem az .egész Szovjetunió méreteiben a gabonakérdés alapvető megoldása. Már ősszel gabonát kell betakarítanunk a szűzfőldeken! Feltétlenül ez év őszén! Életemben tehát ismét, nem először, hirtelen változás következett be. A Központi Bizottság Elnöksége 1954. január 30-án ülést tartott. Ezen megtárgyalta a kazahsztáni helyzetet és a szűzföldek termővé tételével ösz- szefüggő feladatokat. Néhány nap múlva Alma-Atába repültem. Akkor nem sejtettem, hogy annyi év múltán szükségét érzem majd beszélni életemnek erről a számomra felejthetetlen szakaszáról. Szeretném megismételni, hogy a szűzföldeken sem ve>- zettem semmiféle jegyzeteket vagy naplót. Nem volt erre idő és úgy gondolom, ezt nem is kell sajnálnom. V. I. Leninnek az Állam és forradalom című művének utószavára gondolok. Ebben megírja, hogy készült a további fejezetre, de erre nem maradt ideje, megzavarták benne az Októberi Forradalom előestéjének eseményei. „Az ilyen »megzavarásnak« — írja humorral Vlagyimir Iljics — csak örülni lehet... kellemesebb és hasznosabb dolog a forradalom tapasztalatait végigcsinálni, mint írni róluk.“ A szűzföldeken a szovjet emberek milliói új forradalmi tapasztalatokat szereztek, az új történelmi feljételek között meghatványozták a forradalmi vívmányokat és megalapozták a fejlett szocialista társadalom győzelmes építésének élő tapasztalatait. Ezért számomra mindig emlékezetesek és drágák lesznek azok az évek, amei- lyeket teljes egészében ennek az országrésznek szenteltem. Alma-Atában első ízben jártam. De valahogy igen forró érzésekkel eltelve vettem szemügyre. Már régen közel állt hozzám, a távolból éppúgy szerettem, mint Kamenszket, Dnyepropet- rovszkot, Zaporozsjét. Sok frontharcoshoz hasonlóan nekem sem sikerült azonnal megtudnom azt a helyet, ahová szeretteimet evakuálták a hátországba. Nyolc hosszú és nyugtalanító hónap telt el, amíg az arcvonalon rám talált feleségem első levele s rajta a feladó címe: Alma-Ata, Marx Károly utca, 95. Ebből a levélből ismertem meg azoknak nevét, akik családomat befogadták — Tur- szun Tarabajevics Bajbuszinov és felesége, Rukja Jarulovna. Felkerestem kis házukat, amely hasonlított az akkori — gyakorlatilag kizárólag földszintes — Alma-Ata több ezer más házához. Feleségem a háború idején azt írta, hogy ezt a kis házat nyáron ellepte a fák zöldje s ablaka alatt halkan suttogott az öntözőárok. Most azonban február volt, az árok üres s a kezdődő olvadástól nedves fák meztelen ágairól vízcsöppek hullottak. Hirtelen, szinte érezhetően belém hasított a végeláthatatlan háborús napok emléke. Belépjek? Köszönetét kellenet mondanom ennek a derék kazah családnak, tisztelettel adóznom a menedékhelynek, amelyben az akkori nehéz években négy helyett hét ember lakott. Elhatároztam azonban, hogy megvárom a feleségemet és megfelelő alkalommal vele együtt látogatok el ide. Tovább róttam az utcákat, mivel tudom, ez a legjobb módja annak, hogy kialakuljon az első benyomásunk arról a városról, amelyben élni és dolgozni fogunk. Felkerestem a piacot, amely a tapasztalt szemnek sokat mondhat. Ez minden község gazdasági életének amolyan barométere, lakosai szokásainak és hagyományainak tükre. A zajos, népes és tarka alma- atai piac sok tanulságos tájékoztatással szolgált nekem. Megtetszett a város színessége./ A körülmények úgy akarták, hogy több címen laktam benne. Először a város mögött, egy üdülőközpontban szállásoltak el, mintegy öt kilométernyire a Medeotól, napjaink híres korcsolyapályájától. (Akkoriban még nem létezett.) Roppant szép hely volt Dús kalász terem a volt szűzfőldeken (Ján BlaZej felvétele) ez. Parkok, utacskák, tiszta levegő, a hegyekből csobogó kis folyó. Közeliek voltak a csillogó hóval fedett hegycsúcsok. Amikor 1976 szeptembeÍ rében Kazahsztánba látogattam, felkerestem ezt az üdülőközpontot. Szándékomban állt megtalálni akkori szobámat. Biztos léptekkel felkaptattam az első emeletre, megkerestem az ismerős ajtót, és kísérőimnek elkezdtem mesélni, hogy itt az ablaknál volt az íróasztal, ott oldalt a pamlag ... — Dehogyis, Leonyid Iljics — mosolyodon el a szobaasszony —, teljes két ajtóval tévedett. Ez az eset nem is annyira az ember emlékezetének tökéletlenségéről tanúskodik, mint inkább a gyors változásokról. Nemcsak ez az alapjaiban átépített üdülőközpont, hanem az egész mai Alma-Ata sem hasonlít a régire. Napjainkban ez egy óriási, korszerű, csaknem egymillió lakost számláló gyönyörű és sajátos jellegű város. Lendülettel, jól megfontolt terv szerint, és mondhatom, hogy szeretettel építik. Nem láthatunk itt unalmas, egyhangú negyedeket, az új épületeknek eredeti az építőművészeti megoldásuk, egyetlen nagy épület sem utánzata a másiknak. Bármikor ellátogatok ide, ezt mon- dpm régi barátaimnak: „Nos, ismét eljöttem ide, közelieim közé.“ Miután családom Alma-Atába költözött, egy falusias kis házban éltünk, újra csak a Kis völgyben. Ezt a házat azóta lebontották. Azután áthurcolkodtunk a városközpontba, a Dzsambul utca homokkő épületelemekből kísérletileg épült egyik házába. Ezek az épületelemek nyilván nem voltak nagyon tartósak, mert az épületet ma hiába keresnénk. Az a kis ház sem létezik,, amelyben családom a háború alatt húzódott meg. Ezen a helyen most vidáman nagy szökőkút vize szökdécsel. Csak egyetlen ház maradt meg mindmáig a Furmanov és a Kurman- gazi utca sarkán. De itt csak alma- atai működésem utolsó hónapjaiban laktam. Akkoriban, 1954 február elején, alighogy új működési helyemen körülnéztem, részt vettem Kazahsztán Kommunista Pártja Központi Bizottságának plenáris ülésén. Meg kell mondanom, hogy sok felszólaló itt ön- bírálólag és élesen beszélt a köztársaság helyzetéről. Jómagam és P. K. Ponomarenko, akit a Központi Bizottság szintén Kazahsztánba küldött, figyelmes hallgatók voltunk, de nem szólaítunk fel. Amikor sor került a választásra, az SZKP Központi Bizottságának képviselője bejelentette az ülés résztvevőinek, a Központi Bizottság Elnöksége javasolja, hogy első titkárnak válasszák meg Ponomaren- kót, másodtitkárnak Brezsnyevet. P. K. Ponomarenkóval vállvetve dolgoztunk, ugyanazt a célt követtük és mindkettőnknek volt elég munkája és gondja. Én személyesen Pantyelejmon Kondratyjevicset mindig tiszteltem, olyan „parancsnokló partizánként“ becsültem, aki a háború egész ideje alatt irányította a népi ellenállást az ellenség hadtápterületén és becsültem ügyes szervezőként, megbízható elvtársként is. Az ülés zárórószében köszönetét mondott résztvevőinek és mindkettőnk nevében csak néhány szóra szorítkozott: — Remélem, hogy bizalmukban nem csalódnak. Dolgozni és dolgozni fogunk. Ogy hiszem, hogy két év múlva tájékoztathatjuk a Központi Bizottságot azoknak a feladatoknak a teljesítéséről, amelyekkel megbízta a kazahsztáni pártszervezetet. Most kissé megelőzöm az eseményeket és megmondom, hogy valóban pontosan két év múlva, már Kazahsztán Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkáraként, tájékoztattam az SZKP XX. kongresszusát, hogy a párt nagy feladatát — a szűzföldek termővé tételét — becsülettel teljesítettük. II. Egyik pillanatról a másikra mindannyiunkra rengeteg kötelesség szakadt. Amikor ma, évek múltán, lapozgatom annak az időszaknak dokumentumait, elgondolkodom rajta, hogyan tudtunk annyit tenni és mindennel megbirkózni. Szervezetünk már nyilván olyan, hogy alkalmazkodik még az elképzelhetetlen idegi és fizikai megterheléshez is. Ismét eszembe jut a háború: az emberek akkor erőtartalékaik szélső határán éltek — keveset aludtak és ettek, áztak a lövészárkokban, napokig havon feküdtek, jeges vízbe gázoltak és majdnem sohasem kínozta őket a megfázás, meg egyéb „békebeli“ betegség. Valami ehhez hasonló történt a szűzföldeken is. ' (Folytatjuk)
