Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-19 / 47. szám
E téren a régebben Szerzett tapasztalatoknak is rendkívüli a jelentőségük. A számos kísérlet alapján ugyanis kiderült, hogy a látási inger az agyban érzékelést, felismerést vált ki. A szem állandó automatikus mozgása folytán — anélkül, hogy ezt tudatosítanánk — csak a legfontosabb tájékoztatásokat veszi át és dolgozza fel az agy, amely nek tevékenységéről már sokat tudnak de még többet igyekeznek megtudni a neurofiziológusok. Miért ez az érdeklődés? Behatolni az agy rejtekeibe, megéri a fáradságot. Az éberség és az alvás folyamatának megismerése ugyanis a rendellenességek gyógyításának és a különböző kivizsgálási módszerek megállapításának a feltétele. Az agyműködés törvényszerűségei az új kibernetikus berendezések szerkesztésében is felhasználhatók. A szocialista országok nagy figyelmet szentelnek az új tudományág — a bionika — fejlesztésének. Az idegsejtek és az idegszálhálózat terén folytatott kutatások eredményei a mesterséges kibernetikus rendszerek szerkesztésében is teljes mértékben érvényesíthetők. — Ma már olyan nagy teljesítményű robotokat is terveznek — mondja dr. Radii —, amelyek nélkül elképzelhetet len az automatizálás magasabb foka. E robotok küldetése a kezek helyettesítése, és bizonyos mértékben az emberi agyat is tehermentesítik majd. A cél ugyanis, hogy az ember szabad idejének java részét művelődésre, szórakozásra fordítsa. A bionika tehát a jövő tudománya és továbbfejlesztése csak a neurofiziológia segítségével lehet eredményes. EGYÜTTMŰKÖDÉS A csehszlovák tudósok nem szigetelődnek el tevékenységükben. Kutatásaiknak az egész világon elismert eredményei elképzelhetetlenek lennének a szocialista országokkal fenntartott szoros kapcsolatuk nélkül. Sokoldalú együttműködésük a KGST és az Inter- mozg szervezet keretében különösen az utóbbi öt év során gyümölcsöző. A Szovjetunióval például a rendkívül költséges, gazdasági szempontból nagy jelentőségű mesterséges rendszerek, robotok és más biotechnikai berendezések közös szerkesztését vállalták. Kollektívájuk orvosokból, matematikusokból, pszichológusokból és technikusokból áll, akik munkájukat dr. Radilhoz hasonlóan, a vesszőparipájuknak tekintik. Ezért vallja tehát a tudós, hogy a prágai várban átvett állami kitüntetés nem csupán őt, hanem munkatársait, az egész kollektívát megilleti. KARDOS MÁRTA 1978. XI. 19. édesanyák, mint Juhász Istvánná, Figura Józsefné, Benkő Barnáné, Kis Szemán Józsefné, Botos Istvánná utazót Dubnicára, ahol három hónapig tanulták a szakmát. Es jól megtanulták, akárcsak Csizmadia Mária, Kázs- mér Éva, Kovács Júlia, Kasko Éva, Tóth Klára, Lukács Gizella, Házas Éva és mások. Ez az asszonyok, nők üzeme és nekik sem mindegy, milyen sikerrel dolgoznak. — Hány férfi dolgozik ebben a kollektívában? — Rajtam kívül egy karbantartó, egy műszaki ellenőr, egy segédmunkás és két éjjeliőr, a kollektíva többi tagja nő, — jegyzi meg mosolyogva Vitányi Miklós — de jól megvagyunk egymással. — Mi a véleménye erről az üzemi szakszervezeti bizottság elnöknőjének? — fordulok juhász Istvánnéhoz. — Valóban jól összehangolt közösség vagyunk. Tudtuk miért, mit vállaltunk, dolgozni akarunk, azért tanultuk ezt a szakmát — vélekedik Juhászné. — Hálásak vagyunk azoknak, akik munkalehetőséget biztosítottak számunkra. Köszönet jár férjeinknek is, mert hónapokon keresztül vállalták helyettünk is gyermekeink gondozását, míg szakképzésen voltunk. Én biztos vagyok abban, hogy a tervteljesítés és a munka minősége terén nem lesz nálunk semmi baj. Néhány percet még elidőztünk az üzemvezetőnél s megtudtuk, hogy tovább növelik az alkalmazottak számát. Örömmel hallottuk, hogy 1979— 1982-ben Bodrogszerdahelyen felépül egy hasonló, de nagyobb üzem, ahol háromszáz ember, főleg nő talál munkaalkalmat. Elköszöntünk a bodrogközi üzem dolgozóitól, nem akartuk őket zavarni munkájukban. Vezetőjükre, Vitányi Miklósra is várakozott néhány környékbeli asszony, lány. Munkalehetőség felől érdeklődtek. L eragasztatlan borítékban meghívót kapok egy falusi lakodalomra. Távoli, nagyon távoli rokon fiú nősül. Talán kétszer láttam életemben, de azt mondja a család, ha már meghívtak, illik elmenni, jó, ott leszünk, ezen ne múljon, pedig kimondottan nem szeretek lakodalomba járni. A temetést és a lakodalmat, ha csak lehet, kerülöm, de most nem tudok menekülni... A meghívón^ az áll, hogy déli tizenkettőkor kezdődik az ünnepi ebéd, három órakor lesz az esküvői szertartás. De hogy mi minden van még a meghívóra nyomtatva, azt nehéz lenne fölsorolni. Többek között két szívhez szóló versike, amelyben a lány sírig tartó hűséget fogad a fiúnak és fordítva. Aztán: egymásba fonódó karikagyűrűk, menyasszonyi ruhás nő rózsát nyújt a térdeplő vőlegénynek. Az egész filctollal kiszínezve: pirosra, zöldre sárgára, kékre. A nevek pirossal aláhúzva. És a boríték se mindennapi látvány: arra arany színnel négy ló vontatta mesebeli hintó van nyomtatva, amelyből egymásba ölelkezve kihajol az ifjú pár. És a címzés: képzel írott, kacskaringós, agyonszínezett betűk tudatták a postával, kinek kell kézbesíteni a levelet. Már maga ez a meghívó sok pénzt emészthetett föl, és hogy mennyi időt? — el sem tudom képzelni. De otthon úgy hallom, a nagyon távoli rokonnál néhány ezer korona nem számít. Alig érkezünk meg a lakodalmas portára, amikor az örömapa megkérdezi: — Megkaptad a meghívót? Tetszett? — és elégedett, szélesre kerekített mosolya elárulja, hogy ettől a meghívótól ő még szebbet nem látott. Mit mondjak neki? Ha azt mondom, nem, összedől benne egy világ, elrontom a kedvét. — Hát, igen!... — bököm ki. — Tudod, öcsém, a meghívón nagyon sok múlik. Az első, amit a meghívottak kézhez kapnak és ha az megüti a nívót, már sejthetik, hogy jó lesz a lakodalom is. — Remélem is! — mondom hun- cutkodva és megindulunk az asztalok felé. És hogy milyen volt a lakodalom? Kinek milyen! Én személy szerint találtam egy partnert, akivel végigbeszélgettük az egész napot, éjszakát, hajnalt. Jól éreztem magam, nem is nagyon figyeltem, hogyan szórakoznak, mit csinálnak a többiek. De a következő napokon mindenki azt mondta, ilyen lakodalmat már régen nem ültek, roskadoztak az asztalok, meg a cigánybanda is kitett magáért. Két évig sikerült elkerülnöm a lakodalmakat. Mindig úgy jött, ha valahová hívtak, hogy éppen halaszthatatlan dolgom akadt. Aztán egyszer mégis el kellett mennem. A meghívón feltüntetett időpontnál jóval korábban érkezem, hogy legyen időm körülnézni, beszélgetni a háziakkal, mielőtt még megérkezne a nagyszámú vendégsereg. A házigazda szíves szóval, meleg öleléssel fogad, egy cseppet se neheztel, hogy korábban érkeztem. Asztalhoz ültet és néhány percre mellém telepedik. Megkérdem, hogyan is zajlott le a készülődés, mi mindenről kell az örömapának gondoskodnia ... — Először is — kezdi — leültünk az asszonnyal meg a fiúval és összeírtuk, ki mindenkit kell meghívnunk. A lányom irkájába bele se fért a meghívandók neve. Háromszáztizen- négy emberre esett a választás. So- kallod?!... Pedig, ha nagyon utánanéznénk, még biztos találnánk olyat, aki kimaradt. No de népes a rokonság, aztán, nem hagyhattuk ki a főnökeimet, a kollégákat sem. Van néhány értelmiségi — orvos, mérnök — a faluban, akiknek szintén itt a helye. Meg a tavasszal voltam fürdőben, ott is megismerkedtem két családdal, azokat is illő volt meghívni. Úgyhogy, nem is olyan sok az a háromszázti- zennégy ember! Az örömapa odaszól a mellettünk elrohanó embernek: — Józsikám, hozzál már valamit a vendégeknek! Józsikám traktoros, akit a lakodalom napjára pincérnek neveztek ki. Máris sarkon fordul és elrohan. — És a menyasszony részéről mennyien lesznek? — Vagy száznyolcvan ember, neki kisebb a rokonsága. Úgy számolom, ötszázon felül lesz a vendég. De nagy a művelődési ház, van ott hely, meg mellette még egy sátrat is fölállítottunk. — Mennyi étel, ital kell ennyi népnek? — Volt egy két mázsán felüli disznóm, azt levágtam. Ehhez még vettem egy üszőt, meg egy másik disznót. Meg ... — és most közelebb hajol, halkabban mondja — vettem két szép birkát is, de abból csak a becsesebb vendégeknek adok, azok egy külön helyiségben fognak ülni. Köztük vagy te is, megkóstolhatod!... — nevet rám jóízűen a gazda, miközben Józsikám meghozza az italt. — Józsikám, az isten szerelmére, nem ebből kértem, Jánosnak konyakot hozzál! — szól rá morcosán az örömapa a megszeppent „Józsikámra“, aki néhány pillanatig bambán ácsorog mellettünk, kezében egy üveg cseresnyepálinkával. Majd — mintaki érteni vél a szóból — megindul visz- szafelé. — Cseresznyét hoz nekünk, amikor ott a sok drága ital! ... És „Józsikám“ máris visszatért, kezében egy hosszú nyakú konyakos üveggel és kristálypoharakkal. Hadd lássa a gazda, hogy rászolgált a bizalomra. „Józsikám“ arcát egy év elteltével is magam előtt látom: 'kial- vatlan, fekete szemét, szúrós, tekintetét, ráncos arcát, ő volt számomra az (Gyökeres György felvétele) egész lakodalom legkedvesebb, és legszánalomraméltóbb alakja: az egész rongyrázásból nem sokat értett, de azért mindvégig boldog volt, hogy pincérkedhet, italt szolgálhat fel, a két felfogadott, hivatásos pincér mellett. A beszélgetést az örömapával nem tudjuk folytatni, mert szólítja a felesége: ott kell lennie az érkező vendégek fogadásánál. Sebaj, megyek a konyhába, a szakácsnőkhöz. Már kát éjszaka nem aludtunk Fenséges illatok áradnak a konyhából. Vagy húsz, huszonöt lány, asz- szony sürög a lábasok körül. Töltött csirkék, kacsák, halak és nicsak, az ott jobbra?!... Megdörzsölöm a szemem és még egyszer megnézem: malacot töltenek, jól látom. Á, a gazda ezt elhallgatta, úgy látszik, azoktól a becses vendégektől, akikhez engem is besorolt, vannak még becsesebbek. Hogy hányféle osztályozást nyernek itt a vendégek? Nem tudom. De meglátjuk, remélem nem lesznek zárt ajtók sehol! — Jaj, kedveském, mi már két éjszaka nem aludtunk! — mondja a megtermett főszakácsnő, amint hozzá lépek és a munka menetéről érdeklődöm. — Ennyi temérdek vendégnek sok ennivaló kell, sok fogás, Ínyenc falatok. Csak azt ne kérdezze, menynyi baromfit vágtunk le, mert annak nincs megmondhatója. Több százat, az biztos. Csak megegyék, mert egy szakácsnőnek nincs attól nagyobb bánata, ha nem fogy el az étel. De ha kíváncsi, megmutatom a süteményeket is?! Jöjjön! Egy polcokkal, asztalokkal telezsúfolt nagy terembe vezet. Van itt torta, krémes, fánk, amit csak hirtelen fölismerek. Kijövünk. A mellette lévő helyiség az italoké. Pontosabban azok egy részéé. Itt csak a pálinka van. A sör, bor a pincében kapott helyet. Nem folytatom tovább a nézelődést, fölsorolást, mert ezen az oldalon a tízedét sem tudnám elmondani annak, amit itt látható. Visszamegyek a nagyterembe: enni, inni, mulatni. Eladó a menyasszony! Lezajlott az elő-, fő-, és utóételekből álló vacsoraszertartás. Az első, második, esetleg harmadik fogást még csak állta a vendégsereg, de a többi öthöz már alig-alig nyúlt valaki. Úgy vitték a tálakat vissza, ahogy fölszolgálták. Az ital azonban fogy. — Eladó a menyasszony! Eladó a menyasszony! ötszázért táncol a menyasszony! — ordítozza nagy hangon a hatalmas tálat és fakanalat kezében tartva a „vőlegény keresztapja“. Van is hatása a kiáltozásnak. Tolongnak a vendégek a menyasszonyért. A mellettünk álló házaspár tanakodik: „Ezer korona elég lesz?!“ — kérdi a csokornyakkendős férj a feleségétől. „Adj inkább ezerötszázat, mert még azt mondják, keveset adtunk.“ A doktornak titulált férj erre előhúz még egy ötszázast, kézen ragadja a feleségét, utat tör magának a kikiáltó felé, és magasra tartott kezében lobogtatja a három darab ötszázast és lassú mozdulatokkal — hogy mindenki lássa — helyezi azt a tálba, majd a menyasszony után kap. A két banda már jó fél órája húzza a csárdást, a hatalmas tál is megtelt, amikor a vőlegény a menyasszony után indulna, de a szülők visszatartják: — Várj még! Bolond vagy' ilyen hamar elvinni! Még vagy ötezer korona összegyűlhet! A vőlegény szófogadó, vár néhány percet, csak utána ront a táncolók közé. Ölbe kapja szíve választottját és kifut vele a teremből. A tánc folytatódik tovább, kivilágos kivirrad- tig ... Lakodalom — életcél! Mármint nem a házasulandók, hanem számos szülő részéről. Fiuk, lányuk esküvőjének napjára készülnek évek hosszú során, ennek az egy napnak a kedvéért készek fogukhoz verni minden fillért, készek lemondani mindenről, csak a fényűzés, a jómód kimutatható legyen. A vendégsereg, a falu, a városka, a világ előtt bizonyítani akarják — nekik néhány tízezer nem pénz!... Hogy kell-e a fiataloknak ilyen dínom-dánom: az mellékes. A lényeg: az önmutogatás. Nem is az az érdekes, hogy nősül a fiuk, férjhez megy a lányuk, hanem hogy ennek ürügyén hírül adják, megmutassák: ... ... mit is mutassanak meg? ... ZOLCZER LÁSZLÓ 9 KULIK GELLERT
