Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-12 / 46. szám
P. „kultúrossal“ egy virágban álló faluban fogtam először kezet, ahol traktor döcögött át a harangszón, s a kultúra házává rögtönzött zsinagógában aláírtam egy szerződést. Majd kinéztem az ablakon. Iskolából kirontó gyerekhad oszlott szét és bandukolt ijesztő táskáival, még a feltétlen bizalom napsütötte éveiben járva; csupa copfos, bozontos kis fej. Ennyi elég volt, hogy kétely és furdalás között menjek vissza az asztalhoz ünnepi áldomást inni a kultúros P.-vel, s egy „módszertanival“, akinek szomjúság ült álmos szemében. Egy üveg szilvapálinkát ültünk körül, a kultúros bezárta az ajtót, s az egy szál körte derengésében megbeszéltük; mi is lesz a teendőm. — Hát akkor igyunk! — javasolta -a módszertani. — Hogy jobban menjenek a dolgok — toldotta meg a kultúros, alá- -zat és lelkesedés között ingadozva. Mint az „új zenetanár“ jöttem ebbe a faluba, a ... székhely hatszáz hármasán. Acélkék, színejátszó kábái -és lakkcipő(!) volt rajtam, amitől P. nyomban elfogódot, és megkérdezte tőlem, hol végeztem a zenefőiskolát. Csak a módszertani tudta, s hivatali formaságok között leplet is borított rá, hogy alig-alig hegedülök, s csak futólag ismerem a kottát. De azt már 5 sem, hogy szénbányából ugrottam meg, és szívem sóvárgása űzött valamilyen nyakkendős munka után, ahol fehér lesz a kezem, és kireszelem majd a körmöm. — Végre egy valakit kaptunk — jelentette ki a kultúros, majd megtudtam, hogy volt itt előttem egy „megtévesztő“ ember, akt folyton ivott. Táblát akasztott az ajtóra, átosont a Frissítők-be, s amikor visszajött, átírta a táblát, hogy növendékei menjenek utána, mert nyilvánossághoz kell szokniuk. Ezt a szülőknek ő ott szeretné bebizonyítani. — A többit is! — rendelte el a módszertani. — Aztán... — mondta szemérmesen lesütve szemét a kultúros — volt itt egy parázna ember... És mindjárt csalással kezdte! Címkét ragasztott egy tucat ócska hegedűbe, hogy az márkás hangszer, s aki nem azon tanul — megbukik. — A vastagát! — jött tűzbe a módszertani; elődeinek felsorjáző vétkein dicsőségbe emelkedve, akik — úgymond — vakmerő közönnyel az ifjúságra szabadítottak ilyen embereket. A kultúros kulcsait csörgetve lépett a szekrényhez, s a munkatörvénykönyv és mosatlan, porlepte poharak mellől kiemelt egy magnót. Felcsigázó ígéret jelent meg szemében, amíg a kizöldülő varázsszemet leste, és gyorsan elmormolta, hogy a „dolog“ javában folyt, mire sikerült magnóra vennie. — Végül is a szekrény hátulján fúrtam lyukat a zsinórnak. — Forogni kezdtek a tekercsek, s egyszerre fölhangzott az ismert sláger „Egy szőke kisgyerek“, „ki nem ismeri az életet“. — Ezt a tárgyalásra „csatoltam hozzá“ — magyarázta meg a kultúros, és hogy a szülőknek nagyon tetszett. — Magam is meghallgattam néhányszor — zavarba esett — mármint a zene miatt... Amely most véget ért. Majd ajtónyikorgást hallottunk, könnyű kop- panású lépteket, s egy gyereklány hangját: „Nem késtem, tanár úr?“ Erre egy olvadt cukorba pólyáit sza- tírhang válaszolt: „Nem, gyöngyöm ...“ S ami ezután következett, attól az én lelkitusám és -furdalásom egy csapásra véget ért. Nagy elhatározással álltam fel, és néztem a jövőbe, miközben a módszertanit a hat- százhármashoz kísértük. Magához vont a fülembe suttogva, hogy okuljak és becsüljem meg magam, itt jó sorom lesz. Kolbász és bor — az álla alatt elhúzva ujját megmutatta, hogy meddig, és elporzott a járási székhely felé. Velem csak később indult a „társas- szekér“ (vagyis az autóbusz...), s egy gitár húrjait pedzve a hangszóróból hallgattam P. szavait, amint az alkonyban elszálltak a kertek és újjáépült házak felett. A mezőről hazatérő földművesek megállva hallgatták, hogy itt van már, akit „vártunk“, aggódni nem kell, mert egyenest a pozsonyi főiskoláról érkezett. Kiszökkent kezemből a gitár, s a padlón fölsírt, én meg dagadó kebellel igazítottam meg a nyakkendőmet. S reggel a tanteremben, amely a szüreti és újkenyér-bálok idején a büfé volt, elővettem táskámból a Zene alapfogalmait és belemélyedtem. Összekoccanó üvegek, pereces zacskók és sistergő kolbász ott maradt visszhang-kísértetei között tanultam meg, hogy két félhang az éppen egy egész; négy nyolcad éppen egy fél, s mindez nem is oly nehéz. Ujjam az öt vonalon húzva, ceruzavéggel ritmusokat kopogtattam az asztalon. Ekkor az ajtón is kopogtak. Egy hatvan körüli férfi lépett be, és megkérdezte, hogy a tanár úr -nem kíván-e valamit. Semmit se kívántam, azt viszont láttam, hogy mást akar mondani. Kitakarítottam, mondta. Ha vizelni megy, nézzen jól körül, ott is ragyog minden; a kultúrház előtt felsöpörtem egész az útig ... S várta, hogy körülnézek. A padló tiszta volt, még nyirkos a víztől. Minden rendben van, feleltem, és türelmetlen voltam, szerettem volna folytatni az önképzést. De ennyivel nem érte be. Szavamat vette, hogy P. előtt is ezt fogom mondani, csak azután ment el. Staccatókat és legatókat fütyülve tervet szőttem, hogy fogom megállapítani az elém járuló nebulók tehetségét. Rövid és átcsavargott zeneiskolás koromból jött néhány emlékfoszlány segítségemre: majd dalolta- tom őket, gondoltam. S hátradőlve a széken, szemem a mennyezetre emelve, megfelelő dalon törtem a fejem. így nyitott 'rám P., rövid alvását hosszú borozás előzhette meg, oly duzzadt volt a szeme. Homlokán sürgető gondfelhőkkel kérdezte meg, hogy felkészültem-e? Mint „fővároshoz szokott“ fiút ellátott néhány tanáccsal, nehogy a csiszolatlan falusiak elriasszanak, lám — tűnődött — mit áll ki ő is közöttük, mégis itthon épít házat. Majd tudtomra adta, hogy a beinkasszált pénzt s a névsort majd „akarni fogja Ahogy eljött a tíz óra, kiöltözött asszonyok hozták gyerekeiket. Két munka közt magukra kapott ruhában, alkalmi parfőmjükön átütött a föld és tej szaga. Bizalmatlanul nézegettek, én meg a kérges kezüket, amely a kiszabott ötvenkorona tandíjat szorongatta, a bütykök és repedések kapájuk nyelét juttatta eszembe ... Varga Pistike néven lépett elém az első gyerek. A szemében már nyomott hagytak a hittan és az iskola nézet- eltérései; meg az otthoni munka. Várakozón nézett rám. — Tudsz-e dalolni, Pista? — kérdeztem. — Tud ez, hogyne tudna — felelte az anyja. — Dalolj, fiam, a tanár úrnak. És Varga Pista, szépen kihúzva magát, arcán az iskolai ünnepek izgalmával dalolni kezdett: „Na szilnici cesztázs bil...“ Egy strófát meghallgattam. A fiú irgalmatlan hamisan énekelt, s az asztalra készített ötven koronára pillantva, annyit mondtam nem most kell fizetni. Ez hiba volt — vagy tíz erszény csukódott be egyszerre ... Úgyhogy dél felé mindössze három fiú és két lány nevét fölírva, s a névsorhoz nulla koronát csatolva léphettem be a főnöki irodába, ahol P. egy halom brosúra fölött szunyókált. — Kevés! — sopánkodott —, és nem látom sehol a pénzt! Közöltem vele, hogy zavart néhány összefüggés egy-két fiú s lány rossz zenei hallása meg a verítékkel megszerzett ötvenkoronák között. Belém karolt, s gyengéden kioktatott, hogy ez nem fontos. Itt ez a nagy falu, és vak munkára hajlamos. Nekünk törne gekre kell kiterjesztenünk a kultúrát. A helyzet valóban drámai volt. Ha vi gázsim aszerint süllyedt és emelkedett, hány nebulót tudok a zene bűv körébe vonni. Mintha megérezte volna, hogy becsvágyam szülte álomképei lye erí tot mi i gy rei re! ha tel ho lal arr ká tál szí mi ko üli ka ut. lel so mi A2 ve tíz cs ta Ái je m és ör SÍ; sz m cs ef es TE és si te sí n' s; t£ it k C! h b ti V V T él volt, és ilyenkor a hajózás unal- massága különösen érezhető. A kó- borgó élet éjszakáit unalommal tölti meg a közfalak nyikorgása, a mélabús hullámverés, a csillagok fátyolos fénye. , Ezek a homályos csillagok egész éjszaka ott ringatóztak a zúgó, fekete árbocok fölött. Az ember minden könyvet rég kiolvasott, órákig elácsorog a fényszórónál, közben nem gondol semmire, és nézi a lapos partokon a világítótorony fényét. Hónapokon át folyton zúgott és mindenkit halálosan untatott már az egyhangú hullámverés. Egyik ’ ilyen éjszakán zongoraszót hallottam a fejem fölött. Valaki, durván megszegve a hajófegyelmet, éjfél után is játszott még. A hangok ünnepélyesen csengtek, metronóm-pontossággal szabdalták fel az időt. Valaki egy kézzel játszott, hiányzott a kíséret, csak a rideg dallamvonal maradt meg. A zongoraszó egyre hangosabb lett, közelebb nyomult fülkémhez, mint valakinek a lépései, aki riasztó hírt hoz. A Pique Dame egy részletét ismertem föl: „Már közeledik az éjfél, és Hermann még sehol, még sehol...“ Fölmentem a társalgóba. A zongoránál •egy félkezű, szürke ruhás öregember ült. Jobb kézzel játszott. Az üres bal kabátujj hanyagul be volt dugva oldal- -zsebébe. Csak egy kis lámpa égett. Olyan sötét volt, hogy az ablakon át is megkülönböztethettem a fekete hullámokat, a -derengés ködlő sávját. Az öreg abbahagyta a játékot, és felém fordult: — Bocsásson meg. Bizonyára fölébresztettem. Most ismertem meg. Sesztakov kapitány volt. Utasként jött velünk. Amint összehunyorított szemébe néztem, eszembe jutott ennek az embernek kemény sorsa. Mi, fiatalok, úgy beszéltünk róla, mint a szinte megfoghatatlan bátorság példaképéről. Az első világháborúban a 105-ös torpedóromboló parancsnoka volt a Baltitengeren. A torpedónaszád a hajóraj főerőivel Tallinn alatt állt. Egy őszi éjszakán Sesztakovot magához hívatta Fittinhof tengernagy. Az észt Beattynek nevezték őt. Mindenben az angol hajóparancsnokot utánozta. Fittinhof, akárcsak Beatty, sohasem vált meg vékony ajkai közé szorított tengerészpipájától; töltőtolla mint valami arany virágszirom kandikált ki vászonzubbonya zsebéből. Esténként paszi- ánszt rakott. Sok szót idegen hangsúllyal ejtett. Azt mondta: „mátróz“, „ra- pórt“; ezzel is azt akarta aláhúzni, milyen mélyen lenézi az orosz nyelvet. Néha az észt Beatty furcsa tréfákat engedett meg magának. A hajóünnepség napján elrendelte, hogy az egyik hajó üdvözlésére ezt a jelzést húzzák fel: „Hogy vannak a fiatalok?“ A zavarba ejtett hajó nem merte viszonozni a tréfát; kellő tisztelettel köszöntötte az admirálist. Sesztakov késő éjszaka ment föl Fittinhof kajütjébe. A tengernagy rá sem nézett, s a szavakat együtt rágva a pipája szopókájá- val, mondta: — Kapitány, torpedórombolójával induljon azonnal az Aland-szigetekhez; egy cirkálóraj áll ott. Adja át a rajparancsnoknak ezt a titkos borítékot. Válaszával azonnal jelentkezzék nálam. — Igenis — válaszolt Sesztakov halkan. Félt megtörni a hajón uralkodó csendes vasfegyelmet. Egy óra múlva a 105-ös torpedóromboló kifutott a feketén habzó éjszakába, és az őrhajók csak az alacsony kéményekből kilövellő gőz sistergését hallották még egy ideig. Az éjszaka sűrűsödött. A Svédország felöl fúvó szél, mint óriási szivattyú, mind sűrűbbé és sűrűbbé tömörítette a sötétségét. Reggel az őrszemek nehezen lélegeztek a tömör sötétségben. Sesztakov kabinjában a titkos fiókban ott feküdt a cári magánpecséttel ellátott boríték. A vihar szembefordult a torpedórombolóval, és a kötelekben szél jajongott. Lentről úgy rémlett, hogy a matrózok nyitott szájjal énekelnek. Másnap, alkonyaikor, a látóhatáron felbukkant a cirkálőraj. A 105-ös torpedóromboló a vezérhajó felé tartott. Sesztakov átadta a parancsnoknak a titkos borítékot,. Negyedóra múlva megkapta a választ, és a 105-ös torpedóromboló megint elmerült a tomboló éjszakában, a hullámzásban. Húszcsomó- nyi sebességgel haladt. A hánykolódó hajó fedélzetén csak úgy lehetett léleg- zeni, ha az ember hátat fordított a szélnek. Nyugatról rézsútos, nehéz eső csapkodott. A gépek szellőzői orkánként üvöltöttek, és az olajszagtól Sesztakovnak megfájdult a feje. Félórára lement a kabinjába: elszunnyadt. Álmában maga előtt látta a fűtőket; arcukat mintha forrasztólámpa égette volna le, és sápadt ajkukon gőztől nedves korom tapadt. Nagy egyetértéssel lapátolták a szenet a kazánokba, és ütemesen énekeltek: — Matróz, mondj búcsút a világnak, Felejtsd el az életedet — Megtépve csüngnek vitorláid: Eles kések vágtak rajt sebet. Ez az ostoba dal, amelyről nem lehetett tudni, honnét került a torpedórombolóra, Sesztakovban szorongást keltett. Félt tőle. Amikor a fűtők ezt énekelték. igyekezett nem odafigyelni; egész valójában valami közeli szerencsétlenség érzését idézte föl. Most álmában is. — Abbahagyni! — kiáltotta Sesztakov és fölébredt. Űrszem állt a kabinajtóban, és kérte, jöjjön fel sürgősen. Egy perc múlva az egész torpedórota- bolón felüvöltöttek a vészharangok. A dübörgő fedélzeten, a lépcsőkön emberek rohantak. Egy éles fordulónál a torpedóromboló oldalára dőlt. A fényszóró a hó vakító csillogásaként vágott Sesztakov szemébe. A vészharangok hirtelen elnémultak. A 105-ös torpedóromboló három né met cirkálóba rohant. Sesztakov igyeke zett hajójával kitérni, kisiklani fényszó róik alól, de azok nyugodtan végigtapo gatták, és egy pillanatra sem engedtél ki. Füstös fény hármas kévéje tapad Knntftantvin Paiisrtnvtfkii
