Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-05 / 45. szám
emelt négy köbméter szeméttel feltölti a Károm kazán óriási tölcséreinek egyikét. Egy-egy ilyen kazánban a már említett hőfokon — ennek eléréséhez tüzelő- szerként szükség szerinti mennyiségben pakurát, vagyis mazutot adagolnak — tizenkét tonna szemetet semmisítenek meg óránként. A kazánházban tisztaság uralkodik. A kazán kémlelő nyílásán bepillantva, a fűtőtér kis „gyehennájában“ az óriási rostokon látjuk a lángolva égő, eredeti formájában már felismerhetetlenné vált szemetet. Az égésfolyamatot műszakonként két-két fűtő szabályozza a kazánháztól üvegfallal elválasztott terem vezérlőpultjának sok-sok viliódzó gombjával. Fűtők, de csak rájuk kell néznünk, hogy lássuk, itt már egészen más a munka annál, amilyet még sok ezer társuk végez a régi, korszerűtlen és ezért a fizikai erőkifejtést is megkövetelő kazánházakban. Természetesen a hőt nem hagyják kárba veszni. Felhasználják, mégpedig gőz termelésére. Óránként 23—24 tonna gőzt vezetnek el innét ipari célokra a Slovnaftba. Ez nem is kevés, ha meggondoljuk, hogy ilyen hőmennyiség előállításához különben évente hozzávetőleg 15—20 ezer tonna pakura lenne szükség. S nem elhanyagolható az sem, hogy a salakból elektromágnessel kivonják a fennmaradt vashulladékot, mégpedig havonta átlagosan hetven tonnát. Ottjártunkkor egy fiatal munkás, Rudolf Just mutatta be nekünk, hogyan emeli ki az elektromágnes a vasat a sötétszürke-fekete salakkupacból, hogyan kerül az a kétszáz atmoszféra nyomással működő prés alá, s hogyan jut ki abból néhány pillanat múlva a 60—80 cm élű, kisebb-nagyobb súlyú, kockává vagy téglává sajtolt tömb formájában. Közben megkérdem a szakszerű magyarázat végéhez ért mestertől: — Tulajdonképpen ebben az üzemben melyik a legkellemetlenebb munkahely? Válasza nemcsak szellemes, hanem találó is: — Az, ahol éppen üzemzavar fordul elő ... Valóban, a saját szememmel győződhettem meg róla, az üzem 60 dolgozójának munkafeltételei, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy milyen „anyaggal“ foglalatoskodnak, kedvezőek. Hiszen normális üzemelés mellett nem is kerülnek közvetlen kapcsolatba a hulladékkal. Az üzemvezető Rudolf Skvarenina, az alig 32 éves gépészmérnök is hangsúlyozza ezt, de mielőtt ismertetné a szemétégető mű néhány további érdekes adatát, az utóbb látottakhoz fűzi hozzá megjegyzését: — A hasznosítható melléktermékként előállított vas az eddiginél 40 tonnával több lehetne, ha a CKD Dukla prágai vállalata, amely különben a berendezés fő kivitelezője, tökéletesebben oldotta volna meg az elektromágnest. Azután megtudjuk tőle, hogy ennek az első hazai szemétégető műnek az építése 1973-ban kezdődött, tavaly januárban indult a próbaüzem, amelynél hasznosították az NDK fővárosában, Berlinben, egy évvel korábban beindított, ugyanilyen típusú üzem tapasztalatait is. Különben Budapesten épül egy ilyen, de nagyobb teljesítményű mű, és több megrendelést kaptunk rá más KGST-országokból is. Érintjük a kapacitás kérdését is. — Nos, e tekintetben még vannak tartalékaink, egyelőre havonta hat-hétezer tonna szemetet égetünk el. Somorjából is idehordják — tájékoztat, majd hozzáteszi, hogy máshonnét is szívesen átvennék és erre lehetőségük is nyílik, a megoldás csak az illetékes helyi szerveken múlik. Tudjuk, az ideszállítással összefüggően ennek vannak bizonyos, főleg anyagi és technikai nehézségei, de mégis úgy véljük, a javaslat megfontolást érdemel és talán a Csallóköz más községeiben is kivitelezhető. A távlatokat illetően az üzemvezető mérnök így nyilatkozik: — Rohamosan fejlődik a város, természetesen a hulladék mennyisége is növekszik. Becslésem szerint kapacitásunk 1983—1984-ig lesz elegendő. S azután? Hát bizony erre gondolni kell már most, hogy az adott lehetőségek keretei között ne maradjon el vagy ne késsen a folytatás. Az ugyanis nem vitás, hogy egyelőre a szilárd halmazállapotú hulladék égetése a legcélravezetőbb. Persze a beruházás nem csekély, de kifizetődik. Megtérül a szállítási költségek csökkenésében, környezetünk szebbé, tisztábbá válásában, kincset érő ivóvízkészleteink és a föld hatékonyabb védelmében és nem utolsósorban jobb, tartósabb egészségünk formájában is. GÄLY IVAN Négy kuka szórja 'ki rakományát A fűtők innét irányítják az égés folyamatát (Gyökeres György felvételei) Olvasott, hallott tényekre gondolok. Például arra, hogy a nagyobb városokban a háztartási, közületi és ipari hulladék mennyisége, a statisztikusok meglehetősen pontos számításai szerint, tízévenként megkétszereződik. Meg arra, hogy az egy lakosra jutó évi háztartási hulladék 200—250 kilogramm. S arra is, hogy manapság a szemét olyan jelentős hányadának eltüntetése, amelyen nehezen fog az idő, sőt elpusztíthatatlan — elsősorban a müanyaggöngyölegek —, környezetvédelmi szempontból világszerte nagy, aggasztó és még távolról sem megoldott probléma. S annak kapcsán azon is tűnődöm, amit — természetjáró ember lévén — szinte hetente láthatok, mondjuk Szlovákia fővárosa környékén, a Záhorie korábban vonzóan üde és tiszta erdőiben és tisztásain a Csallóköz síkságának nem egy pontján, de eldugott kis falvak kellős közepén vagy tőszomszédságában is. Természetet csúfító, talajvizet, levegőt szennyező, egészséget veszélyeztető, bűzös és riasztó lerakóhelyekre, amelyek nagy része hatóságilag nem engedélyezett és nem gondozott „szeméttemető“ (ez sem valamilyen derűs látvány), hanem amolyan vad szeméttelep, ahová egyes felelőtlen üzemek és a lakosság is alkalomszerűen kihordja és fedetlenül hagyja a hulladékot. Nem csoda tehát, hogy régóta viselt, kopottas ruhámat öltöm magamra, amikor elindulok riportutam- ra, a bratislavai szemétégető műbe. A Slovnaft kőolajfinomító szomszédságába érve azonban már látom, aggodalmam oktalan volt. A városi Műszaki Szolgáltatóvállalatnak erről az egyik legújabb létesítményéről ugyanis, noha másfél esztendő leforgása alatt tulajdonképpen a város hulladékának egyetlen gyűjtőhelye lett, a hozzá nem értő ember is tüstént megállapíthatja — korszerű üzem ez, melynek lényegében semmi köze sincs a hagyományos szemétlerakódő helyekhez. Olyan művet láthatunk, amelyben viszonylag egyszerű, de modern technológiai folyamat útján elégetik, megsemmisítik az ide szállított szemetet. Annak súlyban csak mintegy 30—40, térfogatban pedig 15 százaléka marad hátra a természetre kedvezőtlenül többé-kevésbé már nem ható és a jövőben talán még hasznosítható salak formájában. Kísérőnk, Rudolf Sipos műszakvezető mester figyelmünket felhívja a 120 méter magasba felszökő kéményre. Lám, a szemétégető működik, s a kémény — legalább is szemmel láthatóan — nem „pipál“. A magyarázat kézenfekvő. A berendezések zárt rendszerben üzemelnek, a nyolcszáz-ezerötven fokos hőmérsékletű égetésnél a hulladékanyagok megsemmisülnek, a füstgázokat pedig nagy teljesítményű elektrofilter szűri meg, amely visszatartja a pernyének és a koromnak több mint 99 százalékát. Tulajdonképpen milyen utat tesz meg itt a hulladék? Ma már az egész városból ide szállítják az ösz- szes háztartási hulladékot. Naponta hozzávetőleg 230 tonnát, s ezt még 20 tonnával (augusztusban ez csak 2 tonna volt) tetézik az üzemek. A közismert kukák vagy a teherautók behátrálnak az előtérben mázsá- lókkal ellátott munkaszintre. A nyolc box közül abba, A vashulladékot tömbökbe préseli a gép amelyen a mögöttük levő lerakóhely — ez egy hatalmas és mély kibetonozott medence — darusa a villamos szemafor zöldreállításával szabadot jelez. A hulladékot néhány perc alatt kiürítik a kocsikból és közben bévül, a markolókanál a medencéből kiÉflBLVRHALÁLRA Ítélt szemét-
