Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-29 / 44. szám
I igyanis olyan szenve- ;ó volt, hogy mindenütt keríteni számára egy t összeállításához, e Liselotte szívének, 1 ifjú, de egyelőre ifjú szívnek örömét. Mikor k visszavonultak vala- n látni is óhajtották a cező heccet, Budecius arel Mariával az oszlo- Most, hogy végre sza- itt, mely a parkból és s magával hozta a sok * 3 virág illatát, Budecius kabátját, s egészen el- zélgetett a fiával az akról, és végre elkezdte :at. A húrok mint meg- k sóhajtoztak, zokogó hol magasabban, hol k, Budecius kitartó tü- toríthatatlan pontosság- zdüléseiket, míg végül íordokkal jutalmazták neglepődött az ingujjra is, amikor egyszer csak takarosán felöltözött , akiben nyomban felleányasszonyt, a ko- i zavarodottan állt, inge lében a hangvilla, s mi- mi okosat mondhatna, tehetne, a kis kalapács- copogtatni kezdte a már at, a csavarokat, sőt a Mikor végképp összeza- ! a kabátját, Liselotte leányasszony egy tálcán három pár sült fenyőmadarat meg egy üveg bort tett eléje, a kisfiú, Karel Maria elé pedig ugyanakkor egy szép szelet csokoládétortát sűrű habbal körítve. Mosolygott rájuk egyszerre és külön-külön mindkettőjükre, élénken és határozottan kínál- gatta őket, fecsegett mindenféléről, közben fehér kezével bele-beletúrt Karel Maria hajában és simogatta a fejét. Budecius, a jó ételek falánk kedvelője nem sokat kérette magát. Szabódáskép- pen eldadogott néhány érthetetlen szót. Aztán zavarát legyőzve jó étvággyal nekilátott az ételnek, s bátortalanul társalogni kezdett Liselotte leányasszonynyal. Az meg csak úgy féloldalasán leült egy kis kényelmes, támlátlan karosszékbe, s mintha már nem tudna magán uralkodni, elragadtatással szemlélte Bu- deciust, az apát, s valamiféle zavart, kacér szemérmetességgel a kisfiút. Ujjai közt kendőt gyűrögetett, meg-megsza- golgatta, aztán égő arcát legyezte vele. Fiatalos mozdulatokkal leplezett termetessége bájosan groteszk elevenséggel hatott. Ügy meg volt illetődve, hogy már meg sem tudott szólalni. A szeme régen ékesszólón beszélt, de Budecius még mindig nem értette. Liza pedig elvesztette bátorságát: nem mert a gyerek előtt Budeciusnak néhány olyan határozott szót mondani, melyekből már minden egyéb kiderül, hát legalább óvatosan odalépett Karel Mariához, enyelegve játszott vele, mint macska a kiscicával, s hízelkedett neki, hogy milyen szép fiú. Csak mindig igyekezzék, mondta, s fogadjon szót mindenben édesapjának. Közben Budecius és a fiú végzett az evéssel. Budecius nem volt valami ékesszóló ember, nem tudott szép szavakkal köszönetét mondani, ezért már-már Liza keze fölé hajolt, hogy hálából csókkal illesse — hanem amint ajkával közeledett a kézhez, szörnyű látomás jelent meg lelki szemei előtt, és mintha villámfény világosította volna meg elméjét. Tüstént felismerte a sátán küldte fondorlatos csábítót. Itt van, és tizennégy nappal hitvese halála után megkísérti! Villámgyorsan összehasonlította a látomást a megboldogulttal, aki mindig sovány és vézna volt. Az szegény a csábos kábulatnak ezt a különös érzését soha őbenne fel nem keltette. Abban a minutumban tudta, hogy ez az ördög in- cselkedése, az ő első megpróbáltatása. Félbehagyta tehát a szertartásos cselekedetet, hideg orrával is alig érintve a leányasszony forró párnás kezét. Közben ajkát holmi fájdalmas nyöszörgés és néhány dadogva kiejtett köszönő sző hagyta el. A grófnő már majdnem unatkozott a háttérben leskelödve. Megjelent a maga kis intrikájának színhelyén, és nevetve odaszólt csehül a férjének és „Incroyab- le“ gróf úrnak, akik várták, hová fejlődik a dolog. így már Budecius számára is világos lett az egész, s mindent megérthetett. — Mit is mond, grófom? — Okvetlenül segítenünk kell szegény szerelmeseken! Budecius a félreérthetetlen szavaktól megdöbbenve a maga bamba módján visszahőkölt, mint egy csökönyös ló. Annyira nem volt erre elkészülve, úgy megrémült, hogy meg se próbálta a dolgot tréfára venni vagy afféle úri unaloműző ötletként magyarázni. Ogy érezte, ki kell rohannia a szobából, el kell menekülnie a méltóságos uraságok, no meg Liza leányasszony elől. — Méltóságos gróf uraim — hebegte —, igazán __meg sem fordult a fejembe n ilyen bűnös gondolat. Hiszen a megboldogult megfordulna a sírjában — fejezte be siránkozva. Hangja megtört, és szörnyen komoly volt. így esküdözött szívet tépő hangon, aztán bánta is ő a szétszedett csembalót, nem törődött a meglepett komornával, Liselotte leányasszonnyal, se a fiával, Karel Mariával, aki mindenütt a sarkában volt. Kirohant az oszlopos előcsarnokból, le a lépcsőn, esze nélkül, le egészen a kijárathoz, a grófnő kissé elfojtott, de azért vidáman csilingelő kacagásától kísérve. Budecius kirontott a kapun, a kopogtató nagyot dörrent heves mozdulatától. Szinte fel sem fogta, hogy a fia lihegve igyekszik utolérni, és rémülten kapkod a keze után. MAYER JUDIT fordítása I fiit. ó IV : ik t ták. A két idősebb egy időre eltűnt, s egy pohár málna szörppel jöttek vissza. — Neked is hoztunk. Igyál, Tonkó! Tonkó megitta a málnát^ aztán álmosan elnyúlt a másik ülésen is. Lelógatta a lábát, hogy cipője ne érje a bársonyhuzatot. Ritka jó nevelés, gondoltam, s már ébresztgetui akartam, hogy vesse le a cipőjét, nyúljon el végig mind a három ülésen, aludjon nyugodtan, amikor a szemüveges hozzálépett, és lefektette úgy, ahogy én akartam. Még újságpapírt is teregetett a lába alá, és megsimogatta hülyegyerek frizuráját. Később kimentem a folyosóra és megszólítottam a cigarettázó szemüvegest. — Mit csináltak Prágában? — Versenyeztünk. — Szavaltak vagy számoltak? — kérdeztem elégedetten, hogy így ráhibáztam kirándulásuk céljára. — Nem kérem, ipari tanulók vagyunk. Űszóverse- nyen vettünk részt, három díjat szereztünk — hangzott szerényen a válasz. Nagyot nyeltem. Emberismeretem ezúttal csúnyán csődöt mondott. Hát nem gimnazisták, hanem ipari tanulók. A pőstyéni Éva-für- dőben tanultak úszni, versenyezni. Odavalósi és környékbeli fiúk. Az üzemek fizették az utat, az első osztályt, hogy éjszakai útjuk alatt egy kicsit aludjanak; csak hajnali háromkor lesz csatlakozásuk Zsolna felé, és reggel már munkába kell állniuk. A Vörös-hídnál felébresztpsttpk* — Kelj fel, Tonkó! • Leszállás előtt udvariasan sorba elköszöntek tőlem a fiatalok. Hát igen: az inasok. Az én fiatalságom idején így hívták őket. Szur- tosak és szutykosak voltak. És nem jártak versenyekre. A bratislavai Mihály-kapu éjjel (Borzi László felvétele) Röviddel éjfél után váltunk el. Meg kellett ígérnem Pedrónak, hogy gondját viselem kedvenceinek. Megállapodtunk abban is, hogy rendszeresen eljár majd hozzám, hogy ellássa és megetesse őket, így nekem semmire se lesz gondom. Csak miután magamra maradtam, döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nincs hová mennem. Mert semmi kedvem se volt egy szobában aludni a vérszomjas ragadozókkal. Már a puszta gondolattól is kirázott a hideg. Szállodai szobát ilyen idő tájt hasztalan kerestem volna, így hát végül is úgy döntöttem, hogy az éjszakát az állomáson töltöm. A csarnok üres volt, az egyik sarkában egy klottköpenyes, sötétkék kendős takarítónő fűrészport hintett a padlóra, hogy aztán kis halomba söpörje. — A váróterem nyitva van? — szólítottam meg a takarítónőt. — Tessék? Megismételtem a kérdést. — A gyors már elment. — Szeretnék beülni a váróterembe — mondtam —, ha éjjel nyitva van. — Nem is volt nagyon zsúfolt — mondta a takarítónő. — A peronról láttam. Mindig megnézem, hogyan * fut ki a gyors. — Jó éjszakát — intettem neki. — Azóta már messze jár. Azóta a kis vonat már messze jár. A közeli parányi ablakból kikukucskált a pénztáros. A szűk nyíláson azonban csak hatalmas, drót szemüveg- keretes sasorra fért ki. — Hova akar utazni? A pénztárosnak kellemetlen rekedt hangja volt. összerezzentem. — Igen ... utazni — mondtam lassan. — Gyorsan... ne tartson fel. Hova adjak jegyet? — Sehova, ne fáradjon. — Hogy ... hogy merészel maga ... Sietve kiiszkoltam az épületből. Az éjszaka hátralevő részét a közeli parkban virrasztottam át. Hideg volt, időnként gyors járkálással próbáltam felmelegedni, majd megint a padra telepedtem, a rideg, kemény, barátságtalan kőpadra. Percekig bámultam az órámat, a mutatók végtelen vándorlását, a mutatókét, amelyek mintha láthatatlan akadályon át kapaszkodnának előre. Amikor végre megvirradt, megmostam a szememet a közeli szökőkúlban és elindultam a tejbárba. Csak a forró kakaó térített vissza ismét az életbe, és egyszerre rádöbbentem, hogy már nincs is túl korán, rövidesen munkába kell mennem: elhatároztam, hogy a hátralevő időt a borbélynál töltöm. — Á, üdvözlöm — , mondta a szemüveges borbély, akinek a neve úgy az agyamba vésődött, mint az ószövetség prófétájáé, aki csodatevő hatalmát ‘olcsó, vásári bűvészkedésre használta fel, és ezért távoznia kellett a térről. — Tudja, hogy nekem akkor igazam volt? — Miben volt igaza? — Abban, hogy az egész csak fecsgés. — Micsoda? — Hát ez a ... — a száját elhúzta, mintha .újra megszállta volna a mindenható szellem, amely tapasztalataik szerint osztályozza az embereket, és szenvedélyesen kutatja azokat, akik parancsolni, és azokat, akik majd engedelmeskedni fognak, autón hurcolják őket mindaddig, amíg a benzinből és a számvetői képességeikből futja, s amíg eszébe nem jut, hogy ugyanazt az autót, ugyanazzal a legénységgel, ugyanannak az ároknak az ásására küldje — ez az oroszlánosdi. ' összerezzentem. — Nem értem, hogy miről beszél. — Nem hallgatta reggel a híreket? — Nem — mondtam. — Történt valami? — Az állatkert visszavonta a dolgot. Mármint azt, hogy azok az oroszlánok megszöktek. Te jó ég, ennyi hűhó semmiért. Letéptem a nyakamról a kendőt, kirohantam az utcá ra, és a legközelebbi újságosbódénál vettem egy újságot. Kraviarik szavait igazolta. Az állatkert igazgatósága minden felelősséget a számítógépre hárított, amely a kissé meghibásodott elektroncsövek miatt tévedésből kevesebb oroszlánt mutatott ki, mint ahogy a leltárkönyvben szerepelt. A hírrel először az üzembe akartam rohanni, de aligha menthettem volna meg valamit is. Rászántam hát magamat, hogy hazamegyek: a veszély elmúltával már a szobámban rejtegetett félelmetes állatok sem látszottak veszélyeseknek, egyszerre minden olyan szelíd, jóságos, kedves lett, mintha hosz- szú útról tértem volna meg, és most a tekintetemmel ölelném az ismerős utcákat, házakat és a dübörgő villamosokat, aztán mintha felszaladt volna a redőny, egyszeriben vakító napfény árasztott el mindent, hogy szinte beleszédültem, lehunytam a szememet, vakon kitapogattam az ismerős ajtót, az ismerős zárat és az ismerős kulcsot. Hirtelen kivágtam az ajtót, beléptem, és türelmetlenül kinyitottam a szemem. Odabent nem volt senki. Csupán a sarokban heverő, darabokra tépett öt üres zsák, az összegyűrt függöny és az összetört virágcserepek árulkodtak, hogy az én nemkívánatos vendégeim az ablakon át megszöktek. Ismét az utcán találtam magamat. A kereszteződésen túl éppen akkor tűnt fel egy transzparenseket vivő vidám menet: NINCS OROSZLÁN, NINCS MÁR VESZÉLY, VÁROSUNKBAN SENKI SE FÉL. Megvártam, amíg a sűrű tömeg elhömpölyög előttem, aztán üres, gondolatok nélküli fejjel csatlakoztam a felvonulókhoz. TŐTH ELEMÉR fordítása * Részlet a neves szlovák író VESZÉLYBEN című hosz- szubb elbeszéléséből
