Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-29 / 44. szám
I — Fölakasztotta magát a fiam. Három hete temettük. Nem beszéltem még az esetről senkivel. Odahaza, a családban mindenki hallgat, szinte félünk fölidézni a történteket. Mindenki csak magát emészti, pedig érzem, nekem is könnyebb lenne, ha szólhatnék... Maga idegen, most látom először, és ki tudja, találkozunk-e még valaha?... Hallgasson meg! Időnk van elég, látom, maga is az ötven percet késő gyorsot várja, legalább elütjük az időt. Nekem jót tenne. (Megragadja a karomat. Mellettem ül, én a peronon széttaposott csikkeket fürkészem, de ő mégis úgy elém hajol, hogy a szemembe nézhessen. Érzem, rá kell néznem, látnom kell az arcát. De nem a bőrét, hanem a vonásait; nem a szemét, hanem annak villanásait. Ügy akarok ránézni, úgy kell ránéznem, hogy elhiggye: meghallgatásra talált.) — Tizenöt éves korától csak látogatóba járt haza. Előbb az iskola miatt, aztán a katonaság, majd a távoli munkahelye kötötte őt. Az utóbbi hat évben, mióta megnősült, már csak egyszer-kétszer jött évente. Nem mintha a felesége tartotta volna vissza, hiszen a menyemet szerettük, nem volt köztünk rossz viszony. Nem mondom, hogy nem hiányoztak nekem is, az asszonynak is, de velünk volt a lányom, nem éreztük magunkat egyedül. A fiútól meg az idő, a hosszú távolléte úgy elszoktatott, hogy természetesnek vettük: van, él, dolgozik, évente egyszer-kétszer eljön — ez a rendje a mi életünknek, kapcsolatunknak ... Tudja, ha haza jött is, éreztem, idegenbe jön. Nem voltak barátai a faluban, csak ült itthon. Az érkezés utáni első órákban gyorsan elmondtuk, hogyan élünk, melyikünk volt beteg az utóbbi hónapokban, ő is • fölvázolta néhány szóban élete folyását és kész. A többi napok már szinte csak hallgatással teltek el. A távolban / élve megtanulta egyedül megoldani a problémáit, megszokta, hogy a mi tanácsaink nélkül határozzon. Mikor itthon volt, sem kérdezte meg, hogy helyeséljük-e döntéseit. — Sosem jött üres kézzel, mindig hozott valami ajándékot, és sosem ment fölpakolva. Csak jött, hogy lásson bennünket, kezet szorítson velünk, nézze néhány napon keresztül az életünket. Tudta, ez is jólesik nekünk, nagyon. Sosem mondta, de azt .hiszem, nem volt neki mindegy, hogy évről évre gyengülünk, öregszünk. Éreztem, szeretné, ha mindig olyanok maradnánk, mint amilyenek akkor voltunk, amikor tizenöt éves korában először elment tőlünk ... — ... és akkor jön a távirat, meghalt a fiam, menjünk a temetésre. Elmentünk és megtudtuk a kötél okát: az orvosok tudtára adták — gyógyíthatatlan beteg. Még aznap végzett magával. Amikor megláttam a koporsóban, azonnal április tizediké jutott eszembe: a születésem napja. Ezen a napon mindig otthon volt. Felköszöntött, koccintott velem, megcsókolt, gratulált. Szinte magam előtt láttam a következő születésnapi ünnepséget, a megterített asztalt, a családot és az ő üres helyét. — Három hét telt el a temetés óta. Nem tudom, szabad-e ilyet mondanom, de most még valahogy nem érzem, nem tudom átélni: nincs fiam. Most még olyan, mint máskor. Nem hiányzik a lakásból, nem emlékeztet rá a lakásban, az udvaron egyetlen hasz nálati tárgy sem. Most még próbálom elhitetni magammal, ott van a családjával a távoli városban, ugyanúgy él, dolgozik, mint azelőtt és, ha eljön április tizediké, megint megérkezik. De most már nem várom ezt a napot, legszívesebben kitörölném a nap tárból. Mert érzem, annyi halálom lesz nekem is, ahányszor még megélem április tizedikét, a születésem napját. (Elengedi a karomat, amelyet egész idő alatt szorított Most újra ránézek, de ő nem néz vissza. Pedig jó lenne megint látni szemvillanásait. Harcát, amelyet ez alatt a negyedóra alatt megvívott önmagával. Mert harc volt ez a monológ, a legkegyetlenebb. Nem szól többet, csak ül és néz. Valahová — lehet, nagyon közeire, de az is lehet, nagyon távolra —' és talán még beszél is, de már nem hallom. Amit nekem szánt, amit ki akart vetni, lökni magából, azt megtette. A többit, ha még van mit, talán majd máskor, másnak, más idegennek mondja el, vagy senkinek. Befut a vonat. Más-más kupéba szállunk. Ö valahogy könnyedén, frissen, én terhekkel megrakottan, nehézkesen. Pedig kenyere javát megette már, apám lehetne, vagy tán öregapám is. A vonat megindul, zökkenés nélkül. Fölgyorsul, robog. Késésben van.) (Kisvárosi vasútállomás váróterme. Elmélyedve olvasgatok. Valaki mellém lép, megszólít: — Kedveském, nincs három koronája? ... — kérdi és a markát tartja. Felnézek: egy megállapíthatatlan korú cigányasszonyt látok magam előtt. Szinte akaratlanul is beletúrok a zsebembe és előhúzom az aprópénzt. Leszámolom a három koronát. Az asszony hálálkodva megköszöni, a pénztárhoz lép, jegyet vált. Nemsokára megérkezik a vonat. Felszállunk. A cigányasszony mellé ülök. Alig tesszük meg az első száz métert, ismét megszólal.) — Nem haragszik ugye, kedveském, hogy pénzt kértem, de el kell mennem Sz.be. Ott él a testvérem, sürgős dolgom van vele — és végig a szemembe néz. Érzem, látom, még mondana valamit, de egy szóra, biztatásra vár: vagy csak egy gesztusra, hogy beszélhet. — Nem történt semmi — válaszolok, és igyekszem mosolyogni. — Akkor jól van, kedveském. Tudja, az uram börtönben van, már meg se tudnám magának mondani, hogy hányadszor. Alig tölti le az egyik büntetést, alig van itthon egy-két hónapot, és máris elkövet valamit. Most legutoljára is összeverekedett a telepen. Azt mondják, megszúrt valakit, azért vitték el újra. Kilenc családom van. A legkisebb kétéves. Maga nehezen tudja elképzelni, de nincs mit a szájába ad nőm. Se neki, se a másik négy kisebbnek, akik még velem vannak. Dolgozni nem mehettem sehová, mindig ott voltak a pulyák, az uram meg a börtönben. Jaj, lelkem, nem volt nekem jó sorom sohasem... Nem volt egy perc megállásom sem. Szültem, sírtam- ríttam meg tűrtem. Úgy kellett ugrálnom, ahogy az uram fütyült. Ha itthon volt, csak részegeskedett, megvert, nem vett semmibe. Gondoltam én többször is, hogy elválok, otthagytam, de azt mondta: én már tőle többet nem szabadulok. Hát ebbe még csak bele is törődtem volna, de abba már sehogy sem tudok belenyugodni, hogy így viseli magát, nem tud tisztességesen élni, meg énnekem is csak a keserűség jut mindennap. Mert ne higgye, hogy nekem jó a vályogkunyhó, ami eső idején beázik, hogy én szeretem a telepet, ahol a cigányság él, ahol verekedés, veszekedés van mindennap?!... Én Is úgy szeretnék élni, mint a többiek a faluban. Szép házban, amely mellett kert van, tisztaságban, nyugodtan. Eljárnék én is munkába, mert bírnék dolgozni, megspórolnám a pénzt, szépen járatnám iskolába a gyerekeimet, de nekem már soha nem lesz ilyen sorom. Én a cigány Jolán maradok már mindig. Most is a testvéremhez megyek egy kis krumpliért meg lisztért, meg,, ha olyan helyzetben van, talán még mást is ad. Kapok én az uram után is meg a gyerekek után is pénzt, de azt a nagyobbak elviszik, ahogy megjön; elkocsmázzák, elkártyázzák. Megvernek már azok is, ha nem adom oda. Oszt, hogy mi lesz a többivel arra nem gondolnak ... — Jaj, de már itt is vagyok, hát köszönöm szépen és ne haragudjon!... (Leszáll. Elindul a búza közt kitaposott mezei ösvényen. Sokáig elnézném még, de kanyart vesznek a sínek, hirtelen eltűnik a szemem elől.) Befejeztem a városkában az auyaggyűjtést, beszéltem az utolsó emberrel is, akiről úgy éreztem, hogy szükségem van a véleményére. Még jó kétórányi időm van az autóbusz indulásáig, beülök a presszóba. Alig ittam ki az első pohár sört, amikor valaki megáll mellettem és megszólít: — Leülhetnék egy percre... Köszönök, bólintok, és helyet mutatok a mellettem lévő széken. Az a fiatal nő ül le mellém, akivel délelőtt az egyik üzemben ismerkedtem meg. — Beszéltünk sok mindenről délelőtt, de valami fontosat nem mondtam el, ami nélkül nem értheti meg a lényeget: az életem, munkám igazi arcát. (Nocsak! Az ügy kezd érdekes lenni. Már azt hittem, valamilyen teljesen személyes kérés miatt ült mellém, bízva abban — mint az gyakran lenni szokott —, hogy a távolról érkezett riporter segít lakáskérdésének megoldásában, szerez óvodai férőhelyet a gyermekének, meggyorsítja ügye intézését a hivatalos szerveknél. De most nem erről van szó: csak egyszerűen arról, hogy „igazi“ arcot lássak. Fülelek, hallgatok.) — Véletlenül jöttem be a presszóba, és ahogy megláttam, azonnal eszembe jutott, valamit még el kell mondanom. Azt már tudja, hogy harmadik éve dolgozom az üzemben mint adminisztratív munkaerő. A közvetlen főnököm huszonhét éves férfi. Kezdetben mint főnök és beosztott között köztünk is megvolt a három lépés távolság. Se jóban, se rosszban nem voltunk. Én azért időközben észrevettem, hogy a főnököm hozzám kedvesebb, mint a kolléganőimhez. Azt hittem, mindezt csak azért teszi, mert új munkaerő vagyok, igyekszik, hogy sikerüljön a beilleszkedés. De ahogy telt az idő, figyelmessége, kedvessége egyre nagyobb méreteket öltött, mígnem: együtt kezdünk járni. Meghitt, komoly viszony alakult ki közöttünk, ha csak tehettük, mindig együtt voltunk, eljárt hozzánk is. Anyukám már azt rebesgette, hogy készülhetünk a lakodalomra, ami ellen nekem nem is lett volna kifogásom, hiszen megszerettem őt... De! Egyszer csak azt hallom, gyereket vár tőle egy lány a közeli faluban, és ott már valóban készülnek a lakodalomra. Kérdezgettem, mi igaz a szóbeszédből? Bevallotta: minden. Megvolt az esküvő, megszületett a gyerek. Kisemmizettnek éreztem magam. Gondoltam, más állást keresek, de itt nem könnyű elhelyezkedni, távolabbra meg nem mehetek, mert beteg édesanyámat nem hagyhatom magára. Maradnom kellett. Maradtam, de a főnököm azt akarta, hogy a mi viszonyunk is maradjon a régiben. Én ebből nem kértem, és nem kérek ma sem. Csakhogy ő ebbe nem tud beletörődni. Mindig talál valamilyen ürügyet, hogy leszidhasson, gorombáskodhasson. A munkámat ugyanúgy elvégzem, mint azelőtt, sőt, igyekszem még jobban, hogy véletlenül se találjon hibát, ő mégis mindenbe beleköt. De nemcsak belém! Az egész iroda retteg tőle. Látszatra, főleg idegennek, semmitmondó ez az ügy, de nekem ezek az események meghatározták az életemet. Látja, ez az én, meg a főnököm, meg a mi kis üzemünk egyik részecskéjének, munkájának, életének az „igazi“ arca. Beszélt mindegyikünkkel, de erről sen ki sem szólt. (Várótermek, presszók, várakozások. Emberek és a magukban szorított fájdalmak, keserűségek. Sorsok és sorstragédiák. Kimondva, kimondatlanul. Hallgatókkal és hallgatók nélkül is ugyanazok maradnak. Csupán egyvalami változik: valaki figyel, valaki hallgat, olyanra, olyat, ami már úgy tűnik, senkit sem érdekel. Nehéz elképzelni, mi kényszerít idős bácsit, csinos lányt arra, hogy odalépjen egy idegenhez és kitárulkozzon előtte. Nem előre eltervelt szándékkal, csak azzal a tudattal: most beszélni kell! Beszélni, beszélni, beszélni, minél több szelepet kinyitni, hogy csökkenjen a nyomás, javuljon a közérzet. Mintha így, másnak is a tudtára adva, már nemcsak az övé lenne a rá nehezedő súly, hanem kettőjüké.) ZOLCZER JÁNOS (Zuzana Minátová felvétele) >
