Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-15 / 42. szám
— Csak. — Máskor úgy tkérdezzen, hogy nekem tetsszen. — Persze. \z út szélén elnyúlva vöröses színű tcska heverészett. Egy dobásnyira a rkosított részen szikár almafa feküdt. — Látja ezt a fát... — mondta Wohl. — Eltördelném a kezét annak, aki ezt náltal — emelte fel lőcskarját Simon. — Valamelyik kölyök lehetett. Belefo- tt, hogy kivágja, aztán mégis meggon- lta magát. A szél meg kiborította ... — Ha megtudom, iki volt — mondta Si- >n —, azt én kicsinálom. — Hány esztendeje már annak, hogy r fekszik, és látja, minden évben meg- ■mi az egyetlen gyümölcsét. Simon hallgatott. — Minden évben, Simon — mondta Dhl. v Megfordultak. Rézi mama háza most masabbnak, biztosabbnak látszott. Az évek itt a vadszőlő fölkúszott a tűzvédelmi slétrán, fölkúszott, egészen a füstös jrkéményekig. Olyan volt, mintha zöld ig lobogott volna a háztetőn. A ház, ndolta Wohl, amióta ideköltözött, min- 5 nagyobb és nagyobb lett. Egyszer ijd túlnövi a kisvárost, kéményei oly talmasan dagadnak, mint a gyáraké, ta- i még azoknál is nagyobbak lesznek. — Azt hiszem, hogy maga a gyümölcsét megkósolta — mondta Simon. — Diőnyi az az alma — mondta Wohl. Az utcával szemközti téren piros autó- sz hajtott át. Mind a ketten az eltűnő ros csík után bámultak. A nyugodt, bé- á napsütésben, a mozdulatlan némaság- n hallották, hogy a vöröses foltos macsodalappog hozzájuk. Rájuk pillantott: lemelte vesszőfarkát és a poros útra su- ntott. Simon egészen közel hajolt hozzá. — Mi kéne? A macska képtelen volt levenni tekin- tét Simonról. Mellső lábát fölemelte, és zal integetett, míg el nem tűntek a lát- táron. A szíjgyártó kirakata előtt há- m év körüli fiúcska álldogált. Fekete, pörödött gyerek volt. Klottgatyácskája tsúszva: térdét verdesíte. Rozsdás bicikli- mpát szorongatott. — Ha megnövök — nyúlt Simon keze án —, magammal viszem a cicát. — Azt, amelyikkel beszélgettem? — Azt, amelyikkel beszélgettél. — És ...? — És magammal viszem a táskámban ruháimat. — Azt viheted. — És magammal viszem a cipőmet. — Úgy. — Tamásnak hívnak? — Tamásnak __— mondta a fiú. — Ha megnősz, elmégy innen? — kér- zte Wohl. — Csitt — mondta Simon. Aztán elindultak. — Talpraesett kölyök — mondta Wohl. — öten vannak. Etelka, Aladár, Tamás, ;ika, Józáika... a szülők minduntalan szegek. Üptre csinálják a gyerekeket. Az ég még felhőtlen volt. Egy sikátoron haladtak át. Ez volt a kisváros utolsó sikátora. Ezen a húgytól, szennyvíztől örökké nedves területen csapódott le minden, ami a kisvárosra jellemző volt. Az utcai piszok, a mértéktelen rendetlenség itt tűnt leginkább az ember szemébe. A fülledt csönd, a szemétlerakatok csöndje mögött minden pillanatban ott húzódott a hangzavarok lehetősége. A nagy verekedések, a gyakori bicskázások híre, ezekből az álmatag viskókból araszolt a belváros felé. A villanypóznához tehenet kötöttek. Valaki fejőszéket hozott. A szorosból kiérve, egy bekerítetlen udvaron a járókában a kisbaba mellett cigányasszony feküdt. Ruhája fölcslúszott az ágyékáig. A minap Simon átkúszott a kerítés alatt: a kisasz- szonyt akarta látni. A kisasszonyt, akiről annyi szóbeszéd járta. Fölhúzta hát a kerítés rozsdás drótját, föltépte a drótot tartó orgonatöveket, pedig tudta, elejétől fogva tudta, hogy valamelyik ablak mögött ott van Rézi mama rideg márvány- arca, és az lesz az első, hogy minden senkiházinak elfecsegi az egésfcet. Amikor túljutott a kerítésen, egy pillanatra föllélegzett. Azt az egyént szerette volna megpillantani, aki nem tartozott Rézi mama fojtó hatáskörébe ... Farakások, ólak, csűr mellett haladt el. A kertben a veteményes ágyások már zöldelltek. A gyümölcsfákról téli szalonna- bőrmaradványok lógtak alá. Egészséges földszag bomlott a levegőbe. A kerítés mentén egy frissen gyalult gerenda mellett csontost arcú férfi állt. Kezében vasvillát szorongatott: — Nos? — Semmi — legyintett Simon. — Semmi az égvilágon. — Mit keres itt? Simon hallgatott. A csontos arcú mogorva férfi, mintha csak a történelem sötét lapjaiból buggyant volna ki, fölemelte vasvilláját. — Mi a jó nehézséget keres itt? Talán csősz, gondolta Simon. A szemközti tűzfalas ház harmonikázni kezdett. Műanyag sátorként kitágult, majd összehúzódott. Kiásé távolabb egy meszesvödör ma- gányoSkodott. — Nos? — mondta a vasvillás ember. Szakadozott cérnaruha volt rajta. A kalapja a hajtásokban kitöredezett. A túloldali kerítés mellett hasonló öltözéikű madárijesztő állt. Mögötte könnyű zápossze- kér. Messziről úgy tűnt, mintha a szekeret húzta volna. — Itt a szomszédban lakom — mondta Simon. — A kerítés alatt jöttem át... Folytatnia kellett volna, de addigra már eltűnt minden. Eltűnt az idegen, a gyümölcsfa alatt levő frissen gyalult gerenda, és eltűntek a gyümölcsfák is, az ágyások, az udvar, a madárijesztő, a záposszekér, a meszeskübli, a tűzfalas ház ... Rézi mama portája viszont nagyobbra nőtt: irtózatosabbra gömbölyödött. És Rézi mama mézes-mázossága még ragacsosabbá lett. Az ő ereje sokszorozódott minduntalan, míg Simon és Wohl és a többiek még át- látszóbbakká silányultak, az üvegnél is átlátszóbbá ... Pentti Saarikoski* A király a hangok felé nézett. A halász a part felé evezett, a csónak fekete volt, fekete felhők vonultak szüntelen, ugyanabba az irányba; a halász lustán evezett, a lapátok csobbanva hullottak a vízbe. Ősz volt. A király más hangokra fülelt; nem láthatta az özvegy királynét, aki az emeleten idegesen járt fel s alá: kinyitotta az ablakot azon nyomban. Alulról apró lovak nyihogása hallatszott: „A trónörökös lovai nem lehetnek nagyobbak, mint az enyémek“ — mondta az elhunyt király, amikor a lovakat fiának ajándékozta. A mostani király egy fikarcnyit sem értett a lovakhoz, a lovakról vallott véleményét apjától örökölte. „Nincs fiam, így egyelőre megfelelnek ezek az apró lovak“ — mondta a király az özvegy királynénak, aki nem tudta, vajon ostobaságból beszél így a fia, vagy álcázza magát. — Anyám! A király az ablakdeszkán ült, fejét kidugta, a levegő hűvös volt, fázott a füle. Felnézett, fel a vörös téglafalra; a harmadik emeleten nyitva volt az ablak, és az özvegy királyné haja kilógott. Hosszú volt a haja, a király szerette volna megé rinteni, de megtiltották. — A halász a part felé evez — mondta a király. — Igen — felelte az özvegy királyné. — A csónakja üres, nem fogott semmit — folytatta a király. — Amikor a parthoz ér, kiköti a csónakot, szemügyre veszi a tavat és az eget, halad az úton, mintha latolgatná a dolgokat, az út sárga és puha. A levelek elfáradnak és lehullanak. A felhők egy hónap múltán elfáradnak, éá lehullanak. Közeledik a tél. — Én soká éltem mondta az özvegy királyné. — Kitapasztaltam egyet s mást. A tél néha korábban jön, néha későbben. A felhők elfáradnak, és lehullanak. Ne akarj nekem tanácsokat adni! — Nem akarlak kioktatni — válaszolta a király —, télre be kell zárni az ablakot. Sok hónapon át majd nem beszélgethetünk. Lesz mivel az időt eltöltened? — Télen a nappalok rövi- --dek, az éjszakák hosszúak — jelentette ki az özvegy királyné. — Javarészt éjjel van. Kevés az idő, még a csillagok járását sem ér rá az ember megfigyelni. A halász evezett. — Fiam — mondta az özvegy királyné —, te most már felnőttél. Hozzád szólok. Ismered az évszakokat. Ugyanolyan korán megsejtetted a tél érkeztét. — Köszönöm, anyám — felelte a király. Az anya ritkán beszélt barátságosan a fiához, mert mulyának tartotta. A lovak miatt. — Nem — folytatta az özvegy királyné —, mosi nincs itt a sírás ideje. Fér' Mai finn elbeszélő fi vagy. Elhatároztam, hogy mától kezdve neked kell gondoskodnod önmagadról. A király nézte a sárga utat, a révet, a tavat, a halász evezett, a csónak fekete volt, fenekén semmi sem hevert. Fekete felhők vonultak a tó fölött, szüntelen, ugyanabba az irányba. A király hallotta, hogy az ablak becsapódik. Az özvegy királyné fel s alá járt emeleti szobájában. A király mindent hallott, ismerte a tél jeleit. A király sokáig járkált szobájában. Leült a trónusra, kezébe vette az országalmát, és nézte a kezét: benne volt az aranyalma. — A lovak! A király hasra feküdt az ablakdeszkán, és a lovakat szólította. A vörös téglafalon lefelé nézett. A földszinten kinyílt egy ajtó, apró lovak feje látszott. — Mit óhajt tőlünk -a király? — kérdezték a lovak. — Nem vettétek észre, mi történik? — felelt a király kérdéssel. — Nem — mondták a lovak —, hogyan vehetnők észre? — Hiszen az égen fekete felhők vonulnak a fák kopaszok, és nézzétek a tavat — válaszolta a király —, a tó puszta. A halász kikötötte csónakját a .révben, és a csónak üres volt. A halász nézi a tavat és az eget, megy az úton, az út sárga és lágy. A halász döntött. Holnap partra vonja a csónakot, nyílásával lefelé borítja^ és betakarja kátrány- papirossal. A felhők elfáradnak, és egy hónap múltán lehullanak. Lovak, közeledik a tél! — Így van, király — hagyták rá a lovak —, mi is éppen erről beszélgettünk. Mi lesz velünk, mondta valamelyikünk, mi lesz velünk, ha a király nem törődik lovaival. — Igen — mondta a király —, éppen erről van szó! Hogy mi történjék veletek? — Mi egész biztosan megdögölnénk — felelték a lovak. — Megdögölnétek! — szólt a király. — Meg! Lovak, ti már felnőttetek. Most nincs idő siránkozásra, lovak! — Nem, király — felelték a lovak —, mi még kicsinyek vagyunk. — Kicsinyek, kicsinyek — ellenkezett a király. — Itl az ideje, hogy irányt változtassunk. Elhatároztam, hogy mától kezdve nektek kell gondoskodnotok magatok ról! — Király! A király becsukta az ablakot. A szekrényhez ment, és elővette a szükséges dolgokat. Aztán előszedte azokat a tárgyakat, amelyeket az évek során gyűjtött ösz- sze polcain. Leült a földre, a szekrény előtt, és elgondolkodott a történteken. A földszintről zsivaj hallatszott. — Mit tegyünk? — Éhen veszünk! — Bátorság! — Én mégis elmegyek! — Én is! — Én is! Néhány ló a tó partjára futott, átúszta a tavat, és eltűnt az erdőben, ahol az éjszaka várta őket. A csónak a révdeszkának ütődött. A többi ló nézte, mint száll le az éjszaka a tóra. A felhők elfáradtak, és lehullottak. Amikor megjött az el?,6 hó, a lovak előbújtak, és meghengergőztek benne. Havat faltak. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a kaput be kell zárni. A király hallotta, hogy a szél csapkodja. Aggódott a lovak miatt, dé az ablakot jégvirágok borították be, és a király nem láthatott semmit. A király a húsvörösszín napot fújta. A lovakat belepte a hó. Az özvegy királyné emlékeibe merült. A király terveket kovácsolt a jövőre. Tavasz- szal a hó elolvadt. A jégvirágok lehullottak az ablakról, a nap fent járt az égen. A fekete földből tavaszi virágok sarjadtak ki, férgek fúródtak a lovak húsának televényébe, a televényből olykor pára szállt fel. —• Fiam! A király kitekintett. A halász kievezett a tóra. — Megjött a tavasz — szólalt meg a király —, a hálás,z kievezett a tóra, a tó kék, és a partokat zöld szegély koszorúzza. — Te akarsz engem kioktatni? — vetette oda az özvegy királyné — elég öreg vagyok ahhoz, hogy felismerjem a tavasz jeleit. Itt volna már az ideje, hogy te is abbahagyd az ábrándozást! Nézd, mi történt odalent. A király hasára fordult. Az apró lovak bordacsontjait és a zöld gyepet látta. — Ilyen kicsinyek voltak? — kérdezte a király. — És most megdöglöttek. — Meg — válaszolta az özvegy királyné —, lovaid megdöglöttek. Most talán megérted, hogy mégiscsak nagyobb lovakat kellett vol- ne kerítened, amikor király lettél. i — Rajtam most már nem segít, hogy megértem — mondta a király, é?,' úgy vonta ráncba homlokát, mint amikor az ember olyasvalakihez vészéi, aki a háta mögött van. — Hiszed-e, hogy a megértés valaha is segít? — kérdezte az özvegy királyné. — A bölcsességre csak akkor akad rá az ember, amikor az már nem segít egy csöppet sem. — Igen — mondta a király. De azt már nem hallotta, mit felelt az özvegy királyné. A király az árnyékot nézte, a keskeny és hosszú utat: ez az út vezetett a tóhoz, ezen tört be az éjszaka. A király a tó mélyén volt, nem látszott. A túloldali partra lovak jöttek. Mindnek a hátán lovas ült. A lovas,ok kezükkel beárnyékolták szemüket, és átnéztek a tó felett. ERDŰDI JÓZSEF fordítása Gyurák Eva: A PIAC című ciklusból
