Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-10-15 / 42. szám

Kmeczkó Mihályt költőként ismer­tem meg. Együtt szerepeltünk a fia­tal csehszlovákiai magyar költők Egyszemű éjszaka című antológiájá­ban 1970-ben, s a rákövetkező évben első — és azóta is egyetlen — ver­seskönyve (Mozdulatok) is megjelent. Körülbelül ez idő tájt hagyotrTel a tanítóskodással, Nagyszarváról (Ro- hovce) a fővárosba került újságírónak. Azután hivatásos népművelő, a Nép­művelési Intézet színházi főelőadója lett. 1975. január 1-től egyetlen ma­gyar nyelvű hivatásos játékszínünk, a komáromi (Komárno) Magyar Terü­leti Színház dramaturgja. Első szín­művét Mint jű jölé az árnyék címmel ez év elején mutatta be a színház kassai (Kosice) társulata. • Hogyan kerültél a színházhoz? — Ügy, hogy hívtak. Igaz, nehéz döntés előtt álltam, amikor fel kel­lett cserélnem a fővárost Komárom­mal, bár sosem szerettem a nagyvá­rosi életet, nem is laktam még addig Bratislavában soha. Mégis, amikor ar­ra gondoltam, hogy ott kell hagynom a nagyvárost, le kell mondanom a rendszeres hangverseny- és tárlatláto- gatásokről, a nagyváros adta művelő­dési lehetőségekről, a könyvtárak kö­zelségéről, egy kicsit bizony elszorult a szívem. Most viszont már úgy ér­zem, hogy innen nem kellene tovább­mennem. Egyrészt azért, mert az évek­kel együtt az embernek az ereje is fogytán van ahhoz, hogy döntő mér­tékben „átprogramozza“ magát, más­részt pedig az évek múlásával egyre kevesebb a valószínűsége annak, hogy a mai információáradatban az ember autodidakta módon tökéletesen el tudjon sajátítani egy új professziót, harmadrészt meg ideje lenne már megállapodnom a szakma- (vagy hi vatás?) -keresésben. Jó lenne már csupán egyetlen problémakörre össz­pontosítani, s az adott munkakörben nagyon-nagyon következetes munkát végezni... • A szépen hangzó kezdeti elhatá­rozások és programok ellenére máig sem tudott kialakulni a Magyar Terü­leti Színház és a csehszlovákiai ma­gyar irodalom között egy kölcsönös, mindkét irányban termékenyítőén ha­tó kapcsolat. Holott részben épp ez­zel magyarázható területi színházunk jelenlegi elszigeteltsége a csehszlová­kiai magyar szellemi és művészeti élettől s részben ezzel drámaírásunk siralmas helyzete is. 1978. X. 15. — Azzal az elhatározással jöttem ide, hogy tartós és folyamatos kap­csolatot kell teremtenünk a csehszlo­vákiai magyar írókkal. Ehhez elenged hetetlenül szükséges lenne, hogy ma­gunkra vonjuk íróink figyelmét, föl­ébresszük szunnyadó ambícióikat a drámaírás iránt. Eddigi munkáik — verseik, novelláik és regényeik — alapján^ ugyanis okkal mondható, hogy drámai erőnek, helyzet- és jellemte- remtö készségnek nincsenek híján ők sem, csupán színház és író kapcsola­tából hiányzik az a fajta ösztönző közelség és közvetlenség, amely mindkét irányban termékenyítőén hat­na. Egyrészt íróink nem mérlegelik és nem tudatosítják kellőképpen azt a tényt, hogy a színház — a színpad — olyan fórum, amely semmivel sem he- lyéttesíthető, semmivel sem pótolható. Másrészt a színházunk is ludas, mi vei ha hiányzik a kezdeményezés az írók részéről, a színháznak kell ezt megtennie. S mivel erre nem került sor, fokozatosan elszigetelődtünk a csehszlovákiai magyar kultúrától, közélettől, szellemi élettől, irodalom­tól, s mind a mai napig ebben az el­szigeteltségben élünk. Ki kell bővíte­nünk a munkatársi gárdánkat is. Hasznosnak látszik bekapcsolnunk a MATESZ munkájába mindazokat a csehszlovákiai magyar műfordítókat, képzőművészeket, tánc- és zeneművé­szeket, akik kedvet és tehetséget éreznek magukban a színházi munká­hoz. Amihez az lenne az első lépés, hogy közelebb kerüljenek a MATESZ- hoz és a színházhoz általában. • Bizonyos nézetek szerint a Ma­gyar Területi Színháznak egyebek mel- |! | lett a csehszlovákiai magyar dráma- írás össztönzése és föllendítése is feladata, mások szerint elsősor­ban ez a feladata. — Jómagam is ez utóbbi nézetet vallom. Jó színpadi művek születésé­hez ugyanis mindenekelőtt az kell, hegy az írók érezzék: van színházuk, ehhez, vagy ahhoz a színházhoz tar­toznak, ez vagy az a színház az övék. Nem véletlen, hogy a magyar dráma­írás csak a tizenkilencedik század elejétől vált tudatossá és rendszeres­sé, amikor létrejöttek az első magyar nyelven játszó színházak. De az euró­pai színháztörténet általában sok jó példával szolgál arra, hogy a színhá­zak mindig „nyitottak“ voltak, s hogy az elszigeteltség a színház halálét okozza. A legújabb kori színháztörté­net azt is nyomatékosan bizonyítja — de a régebbi időkből is találunk rá példát bőven, gondoljunk csak Mo- liere-re vagy Shakespeare-re —, hogy egy-egy jó színháznak — a jő színé­szeken kívül — általában, egy író­dramaturg vagy rendező-dramaturg volt az igazi motorja. Megint csak két nevet mondva: Brecht és Ljubi- movét. Ezek az emberek egyrészt a maguk — és a színház — bűvkörébe tudták vonzani az írókat, illetve más alkotókat, másrészt lelket tudtak le­helni a „holt“ — klasszikus — anyag­ba is ... Visszatérve a mi tájainkra: az sem célravezető, hogy „kívülálló­ként“ sok ember tud „bölcs“ tanácso­kat adni színházi ügyekben, de együttműködni velük vagy részt vál- lani valamely konkrét feladat megol­dásában, már nem hajlandó. Legutóbb is például, amikor a MATESZ igazga­tósága vezetőt keresett a kassai Thá- lia Színpad élére, a tizenkét felkért személy közül senki sem volt hajlan­dó „kötélnek állni“... De kanyarodjunk vissza a drámá­hoz. Jelenleg évadonként két — sőt, ha akad, három — szlovákiai magyar színmű bemutatására is módunk len­ne. E lehetőséggel teljes mértékben élni szeretnénk, kezdetben akár a bu­kás kockázatát is vállalva. Ogy vélem ugyanis, hogy — bár az irodalomban a mennyiség nem szükségszerűen fel­tétele a minőségnek — adott esetek­ben a rossz példák Is serkenthetnek jó eredményre. Ha két évadon keresz­tül bukdácsolunk is, de a harmadik­ban valaki tollából megszületik az a dráma, amelyet már régóta várunk, akkor volt értelme a kísérleteknek ... • Igen ám, csak nem vállalunk-e túl nagy kockázatot azzal, ha bizo­nyos szépen hangzó célok érdekében harmatgyenge, sőt eleve a dilettan­tizmus határait súroló színművecské- ket is színpadra segítünk? — Ogy érzem, hogy színház és írók kapcsolatában ma ott tartunk, megis­mételve azt, amit az előbb már meg­kockáztattam, hogy némelyek „rossz példája“ másokat jó — illetve jobb Lehet erről írni? — kérdezgették. Nem tudom, miért ne lehetne (Gyökeres György felvételei} — eredmények elérésére serkent. Az adott helyzetben én már ezt is ered­ménynek tartom, hiszen mindenképp a pozitív kapcsolatok létrejöttét — kezdetét? — jelzi. Hadd folytassam azonban a gondolatot egy másik irányban: huszonöt évvel ezelőtt, ami­kor a Magyar Területi Színház meg­alakult, ezek a „félkész“ — vagy ahogy te mondod: „harmatgyenge“ — színművek még „elmentek“ volna, de sajnos nemigen születtek meg. Az el- szalaszott alkalmak pedig — ez egyébként az élet és a művészet min­den területén igaz — megbosszulják magukat. Némi „megkönnyebbüléssel“ azonban — szerencsére? — már azt is elmondhatom — bár a nézők és kritikusok csak két-három éved eltel­te után észlelhetik majd —, hogy kapcsolatban vagyunk néhány olyan idősebb és fiatalabb — drámaíró-je­lölttel, akiknek a bemutatkozása való­színűleg mindnyájunk — szerző, szín­ház, néző, kritika — megelégedésére szolgál majd. Remélem, nem szóltam el magamat idő előtt?! • Első színpadi művedet, kicsit ta­lán bosszantóan is, az epikus szerke­zet jellemzi; a visszaemlékezéseknek, narratív elemeknek fárasztó egymás­utánját, az időbeli és térbeli visszakap­csolások egész sorozatát épp az általad is szorgalmazott színpadiasság, az el- játszhatóság sínyli meg. — Igen, tudom. így sikerült. Több okból is ... De hadd kanyarodjam vissza az alapkérdéshez, anélkül, hogy mentegetni vagy magyarázni próbálnám a tragikomédiámat. Már a Népművelési Intézet főelőadójaként is több írásban megfogalmaztam, hogy drámaírásunk az eddigi eredmé­nyei alapján alig-alig nevezhető drá Mint fű fölé az árnyék — pillanatfelvétel a sokat vitatott Kmeczké-darabból mairodalomnak, ezért mindnyájunk — színház és irodalom — közös és elodázhatatlan feladata ennek „meg­teremtése“. Ezt a célt szolgálták gya­kori drámapályázataink is, amelyek hoztak ugyan némi eredményt, főleg ami a mennyiségi gyarapodást s az ideig-óráig a drámaírás felé forduló figyelmet illeti, de sajnos, ezeket a drámákat — a harmadvirágzásnak csaknem az egész színműtermését ide értve — a világ bármely nyelvén, bár­mely országában megírhatták volna, annyira általános jellegűek voltak. Hiányzott belőlük a sajátos csehszlo­vákiai magyar valóság, a csehszlová­kiai magyar szerző kézjegye. • Igen, erre a tényre színikritiku­saink és irodalomtörténészeink is nemegyszer fölhívták már dráma­íróink figyelmét, de ugyanez a köve­telmény már szlovák részről is el­hangzott néhányszor. A Hlas ludu kri­tikusa például azt írta tizenöt évvel ezelőtt, hogy a csehszlovákiai magyar színpadi szerzőktől „olyan jó színmű­veket várunk, amelyek végre a ma­gyar nemzetiségű állampolgáraink életéről fognak beszélni“. — Erre gondoltam én is, amikor el­határoztam, hogy ha nincs, aki líránk­hoz és epikánkhoz hasonlóan a drá­mában is összegezze, vagy legalábbis megkísérelje összegezni nemzetiségi életünk sajátságos jegyeit és sorskér­déseit, akkor magam próbálkozom meg a feladattal. S bár színpadtech­nikai és drámaelméleti ismereteim ko­rántsem voltak teljesek, halaszthatat­lanul fontosnak tartottam az „első fecske“ megjelenését — épp az előbb már említett fölismerések miatt. Egy­részt tehát valóban a téma ösztönzött a drámaírásra, a rólunk és nekünk írni kényszere, de ugyanekkor arra is törekedtem, hogy eddigi hagyomá­nyos szerkezete — modellje — he­lyett egy frissebb, a mi korunk játék­színi tendenciáinak inkább megfelelő modellt alkalmazzak. • A szándék azonban nem hozott, s talán nem is hozhatott teljes ered­ményt. Tragikomédiádban mindenek­előtt a fölvállalt mondanivaló és technikai-formai megoldások olyan zavaró bősége kísért, amit egyetlen színmű aligha bírhatott el. — Az előbb már említettem: hogy első színjátékom végül is nem lett olyan, amilyennek lennie kellett vol­na — vagy amilyen lehetett volna, ab­ban sok minden közrejátszott. Nem kis ellenállásba ütköztem például a témája miatt. Mivel nemzetiségi lé­tünk sorskérdéseinek számbavételén a költészetünk és prózaírásunk már ko­rábban túljutott, a magam részéről semmi akadályát sem láttam annak, hogy e kérdések összegezése a szín­padon is elkezdődjön. Közvetlen mun­katársaimtól megértést és támogatást vártam, ezzel szemben értetlenül, ké­telkedve fogadtak. Lehet erről írni? — kérdezgették. Nem tudom, miért ne lehetne. Elég az hozzá, hogy ki ezt, ki azt nem merte vállalni a da­rabban, így sok minden egész más­képp került színpadra, mint eredeti­leg elképzeltem. A legutolsó próbasza­kaszban is, amikor pedig már a szö­veget kellett volna csiszolni, tökélete­síteni, illetve a modellre, a szerkesz­tés következetességére, a színpadias­ságra ügyelni, még mindig az alap- gondolat, tehát eredeti elképzeléseim megvédése kötötte le minden erőmet. Föltételezhető, hogy a második ilyen jellegű színmű sorsa, útja a megvaló­sulásig — írja meg bárki — már könnyebb lesz, mint az enyémé volt. Persze, az imént mondottakkal me­gint csak nem a darab hiányosságait akarom mentegetni, hiszen utólago­san már jómagam is sok mindent át­írnék benne. De talán így is sikerült megtörnöm ezzel a színművel egyfaj­ta — egészségtelen? — közegellenál­lást, s ezért vállalom, minden hibájá­val együtt, úgy, ahogy van. S végső soron — a maga módján — a színház vezetése is letette a garast azáltal, hogy felvállalt egy újabb hazai ma­gyar szerzőt, akinek tragikomédiája ugyancsak mozgásba hozta a „közvé­leményt“ — a szakmát és közönséget egyaránt... TÖTH LÄSZLÖ AZ ,ELSŐ FECSKÉRŐL1 ÉS EGYEBEKRŐL Beszélgetés Kmeczkó Mihállyal

Next

/
Oldalképek
Tartalom