Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-08 / 41. szám
:ott, azután rácsapott örömpölés nagy, ször- mintha egy csomó lába csomagolva dobiami emeletes ház ab- iné megfordult, azu- ve, kinyitotta a sze- wsszúságot és csökö- ejezett ki, de szóhoz manné, mert az öre- fiú odaugrott az ágy- a mellébe döfött. Az tlott, és a jobb kezé- hadonászott. A kiseb- az ágyon volt, és le- A nagyobbik kihúzta z anyja melléből, és jdöfte. Nem volt reá lár halott volt. A mel- san patakzott benn a idben van — mondot- —, most szedjük elő ekrényből az ékszere- íat, a melltűket, gyű- a hosszú arany óratan kirakták az asz- rzett, elhódított kin- ák, és egyértelműen a. link, meg fogunk mos- link. szobájukba, megmos- kiöntötték a vizet, de nem volt szükség, a nyoma se volt a vérvisszamentek a színibb Witman fiú kinyiszoba ablakát, és ott aki a Witmanné szo- ezárta, és az ablakon lépve, bejött a nyitott msötét volt, halálos tt, de sietni kellett, ra egyet ütött, és ők kariak. Levetkőztek, s az izgalmaktól holt- ■ pillanat múlva már mélyen aludtak, irítónő ébresztette fel g pontosan fél hétkor ökta már, hogy Wit- :el, és azért a szobáit. Az ebédlő tisztoga- lesen a fiúkat verte rosan megmosdottak, és eltűntek, zsebelkel. i előtt! son pontosan ott kell na különösen, irára úgyis hazahínak. a nyitva volt. Míg a y ajtajához jutottak, lálkoztak. Benyitottak, arccal, mélyen aludt, megcsókolták, azután ebeikből a drágaságo- a hasára, a melleire, : hoztuk, a tied. n, de mosolyogva tért ához ölelte a két go- íy kis koponyáit, ikö- atást, és befelé foraolnap jövünk, búcsúztak, és elsieti. Franz Fühmatin* HATÁRÁLLOMÁS A táj csupa szikla; a sziklafalak csaknem egyenesen a vasúti töltésről merednek az égnek, lucfenyőkkel borítva, rohanó csermelyek szelik ke- resztül-kasul. Dr. L. feszült figyelemmel szemlélte .a vidéket. Egyedül ült a fülkében, és a vonat egészen lassan haladt a határsávban, a német és a csehszlovák határállomás között. Annak idején, tizenkét éve, amikor L. huszonkét éves korában egyszer már átutazott Csehországból Németországba, száguldott a vonat, és az a vonat marhavagonokből állt; marhavagonokból, bedeszkázott ablaknyílásokkal, „Erre nem gondolunk!“ — mopdta magában dr. L. Kinézett az ablakon: a fejtőkalapáccsal durván lesimított fekete falak csaknem súrolták a vonatot. Sötét volt, és dr. L.-nek megint csak eszébe jutott a marhavagon. A vonat lépésben haladt; jelzőlámpák tűntek fel; drótok hátráltak a dübörgés elől. A mozdony sípolt és gözfelhőket eregetett. „A német határállomás“ — gondolta dr. L. Egyszerre nyugtalanság fogta el, mi több: szorongás. „Őrültség!“ — nyugtatta magát; csakhogy a szorongás maradt: nyomást érzett a gyomra mélyén, szúrást a két szemürege között, fülében hangok sejlettek, „őrültség!“ — ismételte meg magában dr. L.; és végiggondolta mindazt, amit saját országa sajtójából és ismerőseinek szemtanú-vallomásaiból megtudott erről a másfajta. Németországról, erről a szinte legendás Demokratikus Köztársaságról; pedig ő, történész lévén, nem szokott válogatás nélkül hitelt adni a tudósításoknak. Üticóljára gondolt, Berlinre; emlékezetében szürke házak jelentek meg és óriási füstfelhők és a barakkok és a gyár, és velük együtt a menetelő csapatok, amint azt üvöl- tik, hogy holnapra övék az egész világ. „Hiszen tudom, de elképzelni mégsem bírom — vallotta meg magának dr. L. —, nem tudom elképzelni, milyen lehet egy olyan Németország, amelyben nincsenek ezek a menetoszlopok, és nincs ez a dal, és nincsenek zergetollas kálapú, hájas képű urak, sem pedig ordítozó munkafelügyelők.“ Szeme előtt újra megjelentek a barakkok és a hatalmas gyár, amelyet katonák őriztek. „A legkomi- szabb mind közül az a hitlerbajszos volt“ — gondolta dr. L., és már hallotta is a hangot: »Majd én megtanítalak kesztyűbe dudálni, adta lusta dög csehe!« Dr. L. felriadt, a fülke üres volt. „Képzelődés az egész!“ — gondolta bosszúsan, de mialatt ezt végiggondolta, egy pillanatra fölködlött előtte a munkafelügyelő bajszos ábrázata, és dr. L. keze görcsösen összerándult. A kerekek ■ dübörögtek, akárcsak a műhelycsarnokban; szakadatlan remegés rázta a testét; körös-körül szürke falak; gőzsíp vijjogott; füstfelhők gomolyogtak; a levegőnek szétj- és koromszaga volt; vas csikorgóit a vason; üveg csendült keményen; Vörös és zöld jelzések villantak fel; kerekek csattogtak; szikraeső porzott; elmosódott hangok morajlottak; kormos gyámpillérek között emberek tülekedtek. „Hőttra verlek, lusta dög csehe!“ — hallotta megint dr. L.; abban a hektikás-rikoltó hangnemben hallotta, amely mindig elárulta, hogy az inspiráló százados a közelükben tartózkodik. Dr. L. ön* Ma élő NDK-beli író kéntelenül hártafordult, és akkor kinyílt az ajtó, és belépett a százados. Dr. L. halálosan elsápadt, és ültében megingott. Fel akart ugrani, de a lába hirtelen elgyengült, homloka jéghideg lett, és forgott vele a világ, csak ez az uniformis állt szilárdan, teljes életnagyságban, szürkén és mozdulatlanul. „Ez most teérted jött“ — gondolta dr. L., aztán szeme hirtelen újra a vasúti fülkét látta, és elővette az útlevelét, válaszolt, el-elakadó lélegzettel, a szokásos vámvizsgálati kérdésekre, közben pedig átfutott a fején: az a szürke, ez a szürke szín, zöldesszürke, mint a ... pokolé és ez az ezüstpaszomány rajta, mint sima kígyótest, és ez a derékszíj, akár a vízilóbőr-korbács és ... Zavarodottan elhallgatott. — Rosszul van, segíthetek valamiben? — kérdezte a vámos.- — Köszönöm — nyögte ki dr. L. —, már elmúlt. Tekintete a századost kereste; nem találta többé. A vámos továbbment. Dr. L. végigsimított a homlokán. Kinézett az ablakon. A százados odakünn álldogált élénk beszélgetésbe merülve néhány utassal. Körülöttük nyüzsgött a kis határállomás élete: az újságárusasszony kigördítette kiskocsiján és rikkantva kínál- gatta az áruját; a pincérek kekszet és cigarettát ajánlottak; fehér inges, kék nyakken- dős gyerekek csoportja sietett végig a pályaudvar mentén; két termetes férfi épp a hátizsákját gyömöszölte föl a vonatra; egy apáca a menetrendet tanulmányozta; egy kalauz kicserélt egy feliratot; a restiből foxtrott hangjai hallatszottak ki; a német és a Csehszlovák Köztársaság zászlócskái vörös lobogók körében lebegtek a csarnoktető alatt; poggyá- szos targoncák tülköltek; fűtők sört ittak; egy fiatal leány kezében iratokat tarva serénykedett végig a peronon; egy campingru- Más fiatalember utána fordult; egy gyerek rámutatott a mozdonyra; egy transzparensen a „Béke“, egy másikon pedig a „Barátságot minden néppel!“ jelszót olvashatta; katonák tisztelegtek, a százados fogadta; egy férfi detektívregényt vásárolt, lába közé fogva degeszre tömött aktatáskáját; verebek csiripeltek; egy őrmester kolbászt falt, s közbén egy újság vezércikkét olvasta: „Goa Indiához tartozik“; egy csecsemő bőgött és az anyja csitította, egy cingár férfi úgy rohant, hogy nekiment egy vasúti rendőrnek; egy öregasszony helyresimította a szoknyáját; egy kamasz cigarettára gyújtott; egy szikár asz- szony izgatottan magyarázgatott valamit egy kalauznak; az Elbáról átdudált egy hajó; a mozdony válaszolt neki. Dr. L. mohó pillantással fogta át az egész jelenetet, mintha valami egzotikus, soha nem látott tájat fürkészne, és úgy mustrálta a számára ismeretlen századost, mintha nyakának ráncaiból és kezének mozgásából kiolvasná az élettörténetét. Hosszan szemlélte a századost, és az, mintha érezte volna, amint ez a szempár végigtapogatja, megfordult, tekintete dr. L.-re siklott, ő pedig zavartan, mint aki bocsánatot kér valamiért, rámosolygott és mintegy üdvözlésként bólintott felé, és a százados, most már szembenézve az idegennel és legalább ugyanolyan zavartan, visszamosolygott rá. KOVÁCS VERA fordítása ■ A laddinov női fodrásznak különös álma volt: odament hozzá egy nagyszakállú aggastyán és így szólt: — Szálem alejkum, tiszteletre méltó férfiú! Mi vei szép frizurát csináltál a feleségemnek, megajándékozlak egy csodalámpával. Csak meg kel! dörzsölnöd, máris megjelenik előtted egy dzsinn és teljesíti minden kívánságodat... Így szólt és eltűnt, Aladdinov pedig annyira elcsodálkozott, hogy felébredt és villanyt gyújtott. Hát látja, ott áll előtte a lámpa, mintha csak azt várná, hogy megdörzsöljék. Aladdinov egyáltalán nem hitt a csodákban, de azért néhányszor végighúzta a kezét a lámpán. Abban a pillanatban, mintha csak az ágy alól bújt volna elő, egy szürke köpenyes magas férfi állt előtte. Aladdíwóv először azt gondolta, hogy ez a dzsinn, de amikor jobban szemügyre vette, látta, hogy ez Fegya bácsi, a házkezelőség lakatosa. Elcsodálkozott, amiért a lámpa ilyen hibát vétett. — Tűnj el! — mondja. Fegya bácsi el is tűnt. Aladdinov pedig töprengeni kezdett, hol követte el a hibát. Talán piszkos kézzel dörzsöltem meg a lámpát, gondolta, megyek kezet mosni... Nyikolaj Jelin - Vlagyimir Kasajev ALADINOV CSODALÁMPÁJA Úgy is tett. Kezet mosott szappannal, a pizsamájában megtörölte a kezét és ismét megdör- zsölte a lámpát. Megint csak a Fegya bácsi jelent meg. Aladdinov méregbe gurult. — A fene vinne el! Mi az, itt ragadtál? Nincs más dolgod a házban? Tűnj el! A lakatos sóhajtott egyet és eltűnt. — Disznóság! — gondolja magában Alaiddímov. A vén csaló biztosan egy selejt-lámpát adott nekem! Megpróbálom még egyszer. De ha most sem sikerül, megállj, legközelebb olyan ronda frizurát csinálok a feleségednek, hogy meg sem fogod ismerni! Aladdinov megborotválkozott, lezuhanyozott, tiszta inget vett fel, és 'minden erejéből ismét megdörzsölte a lámpát. De megint csak Fegya bácsi jelent meg előtte. — Megint te vagy az? — mérgelődött a fodrász. — Menj a fenébe! Nem mondtam,' hogy tűnj el? — Nem tűnök! — feleli Fegya bácsi. — Miért nézed Le a dolgozó embert?! Egyszer azt akarod, hogy megjelenjek, aztán meg, hogy tűnjek el! Nem vagyok taknyos kölyök, nem fogok neked ide-oda szaladgálni! — De én nem hívtam magát — tért rá Aladdinov a magázásra, mert megijedt, hogy a lakatos bepanaszolja őt a házkezelőségen. — Hogyne hívtál volna! — mérgelődött Fegya bácsi. — Akkor miért dörzsölted meg a lámpát? — A lámpát? — hebegte Aladdinov. — De hiszen én a dzsinnt hívtam ... ' — No és ón ki vagyok? — mondja Fegya bácsi. — Hát én vagyok a dzsinn! f — Maga? — kérdezte a fodrász. — Maga a dzsinn? — Én vagyok! Ki más lenne? — Hát akkor miért dolgozik itt mint vízveze- ' ték-szerelő? — kérdezte hitetlenkedve Aladdinov. — Hát másként hogyan lennék képes csodákat tenni? — csodálkozott el a dzsinn. — Te például, uram és parancsolóm, mit óhajtasz? — Én? Akarok egy kétszobás lakást, erkéllyel és telefonnal! E héten már át is akarok költözni! — Megcsináljuk — mondta Fegya bácsi. — Itt lakik a harmincegyes számú lakásban a lakáshivatal főnöke. Csinálok neki finn szaunát, ő még aznap kiutalja neked a lakást... — És ha nem utalja ki? —■ Akkor kikapcsolom nála a vízszolgáltatást. Mit tehet? Tehát ne félj, uram és parancsolóm, legkésőbb szombaton az új lakásban vagy. — No és ez mi? — kérdezte Aladdinov. — Minden csodát így csinálnak? — Természetesen. Hogyan másként? — vont vállat a dzsinn. — Ki hinné! — csóválta a fejét a fodrász. — Én azt gondoltam, hogy valami varázslat kel! hozzá ... Fekete meg fehér mágia, meg ilyesmi... — Hi-hi-hi! — vigyorgott Fegya bácsi. — Nevetséges vagy, uram és parancsolóm! Felnőtt létedre hiszel ilyen ostobaságokban! Sokra mennél a fekete mágiával, sokra bizony! — Várj csak, várj — törölte meg a homlokát Aladdinov. — Hogy is van ez? Manapság az összes dizsinnek vízvezeték-szerelők? — Miért lennének éppen vízvezeték-szerelők? Van például olyan dzsinn, aki a bútorüzlet igazgatóhelyettese, a másik színházi pénztáros, a harmadik a telefonközpont főnöke... — És olyanok, akik csak dzsinnek, nincsenek? Akiknek nincs másodállásuk? — Nincsemek — mosolyodon el lekicsinylőén a vízvezeték-szerelő — olyanok már régóta nincsenek. Manapság nem olyan időket élünk. Mindenkinek a munkájából kell élnie ... Sóhajtott egyet, búcsút vett Aladdinovtól és elindult, hogy teljesítse új urának és parancsoló- jának kívánságát... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása RHU Kanuvits György felvétele
