Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-08 / 41. szám
t9<1 júniusában a fasiszta Németország hitszegö mádon megtamodta a Szovjetuniót. A hitien parancsnokság egyik legközelebbi célja Leningrad bevétele »oft A hitleristák ostromgyúrú- be zárták a várost, s ezzel hihetetlen szenvedésekre ítélték a lakosságot. A blokád 872 napja alatt Leningrádban csők az éhségtől 64! 803 ember pusztult el, köztük igen sok gyerek Am o varos nem adto meg magot oz ellenségnek. Az o kitartás, az a lelkierö, amely o takossag részéről megnyilvánult, példa nélkül álló oz emberiség egesz törteneteben. Két iro, Alesz Adamovics es Danyii Granyín a közelmúltban adta közzé munkáját A blokád könyve címmel. A mú alapjául a leningrádi blokádot ötéit férfiak es nők magnetofonszalagra rögzített elbeszélései szolgálták. Az alábbiakban részleteket közlünk a könyvből um. 1978. X. 8. mégis, sokan túlélték a blokádot. Az egyik asszony, Alekszandra Arszenyeva ezt így fogalmazta meg: Mindenkinek megvolt a maga megmentöje.“ És ez valóban így igaz. Nemcsak azért, mert a legnehezebb pillanatokban mindig akadt valaki, aki felsegítette az utcán az összeesőt, vagy aki megtalálta és visszaadta az elveszített élelmíszerje- gyet, vagy megosztotta az illetővel az utolsó falatját is. Más magyarázat is van. Az emberek azért maradtak életben, mert a kötelességtudat, a felelősségérzet egy gyermek, egy szeretett hozzátartozó iránt, vagy a szülőváros iránti szeretet tartotta bennük a lelket. Miközben egymást mentették, maguk is megmenekültek. S ha végül sokan meg is haltak, ennek előtte valakit felsegítettek az úton ... — Mentünk egyszer Laríszával, Lena barátnőm lányával a Bajor hídon, odalépett hozzánk egy tengerész, és azt mondta: M°. kislány, fogadd el ezt Vá- nya bácsitól!“ — és odanyújtott egy kilós húskonzervet. Futva tettük meg az utat hazáig, és úgy, ahogy volt, hidegen, négyesben megettük — emlékszik vissza Vera Pavlova. Ezeket az eseteket teljes részletességgel rögzítette az emlékezet. Egy egész életre agyába vésődött a Bajor híd, az ismeretlen tengerész alakja, s az is, ahogyan ették a húskonzervet, amelynek talán az életüket köszönhetik, és Larisza meg Kolja is, akik ma már felnőtt emberek, maguk is szülők. Amikor Vera Pavlova ellátogat Lena barátnőjéhez, aki már az unokáit nevelgetí, együtt emlékeznek a Bajor hídon felbukkant tengerészre, s ez az emlék élő valóság az unokáknak is, akik pedig maguk soha nem is látták. ,Jí raktárból szánnal szállította az élelmiszert egy asszony, aki mindig magával vitt két tizennégy éves forma fiút. Egyszer aztán rám került a sor. Kettőnk közül valaki mindig hátul maradt vígyázónak. A szán beszorult egy zösséget alakítottak ki, akadt valaki, aki megkövetelte, sőt kényszerítette társait a legszigorúbb fegyelemre, nem engedte, hogy elhagyják magukat. Marina Tkacseva anyja a blokád egész ideje alatt rászorította a gyermekeit a fogmosásra — ha nem volt fogkrém, akkor faszénnel mostak fogat. Sokat jelentett a család számára az is, hogy nem ették meg a macskát. Sőt, megmentették. Szinte szörnyeteggé vált az állat, tele volt égési sebekkel, azóta, hogy az izzó kályhához dörzsölte iaz oldalát. Mégsem ették meg. És ez az oly sok éven át megőrzött, tisztán gyermeki büszkeség volt az első, amelyről Marina Tkacseva említést tett az elbeszélésben. Az ilyesmi hozzájárult az emberi méltóság megőrzéséhez, sőt növeléséhez. A legkülönbözőbb esetek és történetek mind arról győznek meg, hogy a leningrádiak többsége nem a túlélés hogyanját, hanem az élet módozatait kereste. A nyugati irodalomban olyan okoskodással is találkozunk, vajon csakugyan szükeséges volt-e ezekre a mérhetetlen kínokra, az átélt szenvedésekre és áldozatokra? Katonai vagy más megfontolásokból vajon igazolhatő-e mindez? Hiszen Párizst például nyílt várossá nyilvánították ... S épségben maradtak más fővárosok is, amelyek megadták magukat. Amikor eljött az ideje, a fasizmust így is, úgy is szétzúzták és legyőzték ... E motívum, sőt ilyen jellegű vita, kimondva és kimondatlanul gyakran felvetődik egyes nyugati szerzők munkáiban, könyveiben, cikkeiben. Mennyire cinikus, hálátlan dolog ez! Hiszen, ha legalább a tulajdon logikájukat következetesen végígvinnék! Vajon, nem azért gyönyörködhet-e ma az emberiség Párizs és Prága, Athén és Budapest gazdag építészetének történeti értékeinek szépségében, s megannyi más kulturális értékében, vajon nem annak köszönheti létét európai kultúránk a maga egyetemeivel, könyvtáraival, képtáraival, s vajon, nem azért nem borult-e ránk az „ezeréves Reich“ kilátástalanul súlyos korszaka, mert akadtak, akik másoknál kevésbé sajnálták magukat, akik városaikat — fővárosukat és A BYfKKH fS A HAIOIHÍ „Amint kiléptem a házamból, észrevettem, hogy a kertajtó mellett egy kisfiú kuporog. Hatéves formának véltem. Megkérdeztem tőle: Hát te mit csinálsz itt? Azt mondja erre: Idejöttem meghalni. Meghalni? No nézz oda, miféle gyerek vagy te, ha egyszer ide tudtál jönni, nem halsz meg! Hol laksz? A Mojkánál. Nálunk olyan sötét az udvar, meg a lakás is nagyon sötét. Itt meg milyen világos van. Idejöttem meghalni. Én meg a kislányaimmal magamhoz vettem őt __Megitattuk meleg vízzel, va lami kenyérhéjat is adtunk neki, meg asztalosenyvet... Aztán mondta: Ha életben maradok, mindig enyvet fogok enni.* [L. A. Manikina elbeszéléséből f A gyerekek visszaemlékezései, pontosabban azoké, akik a blokád idején voltak gyerekkorban, eltérnek a felnőttekétől, noha most felnőtt emberekként mesélik, akik maguk is apák és anyák, sőt, nagyanyák lettek. A gyermeki emlékezet rendkívül sokat őrzött meg, pontosan, világosan tartalékolt egészen napjainkig. Mai tudatos énjük szinte meg sem tud fejteni egy-egy emlékképet. Vityának, az akkor hatéves kisfiúnak (Viktor Korbunovnak) valamennyi bombatámadás közül az vésődött az emlékezetébe, amelyiknél egy hatalmas szekrény táncra perdült a tulajdon lábain. És az is, hogy a bombatámadás után az óvodában üvegcserepek borították a kiságyakat. A hatesztendős Kolja (Nyikolaj Hlu- dov) emlékezetében a hő az éhséggel kapcsolódik össze: „Amikor elkezdett hullani a hó, elkezdett gyötörni az éhség.“ E két fogalom így vált eggyé a számára. A nyolcéves Zsanna (Zsanna Umansz kaja) mint rettenetes hidegre, úgy emlékszik vissza a blokádra. Szüntelenül fázott. Fázott a takaró alatt, a bundájában, mindenhogyan fázott. Irina Kurjajeva a gyermekkórházból egy kislányra emlékszik vissza. Amikor behozták, már haldokolt; idősebb volt Irinánál. „Azf mondja nekem: kérlek edd meg a kenyeremet Ide hát mennyiről volt szó — tizenkét és fél deka volt a kenyéradag!/, mert én nem érem meg a holnapot. Ott feküdt, közvetlenül mellettem. Emlékszem, egész éjszaka nem tudtam elaludni, azon töprengtem, hogy elfogadjam-e a kenyeret vagy sem. Mindenki tudta, hogy a kislány már nem tud enni. De ha elveszem a kenyeret, még azt hiszik, hogy elloptam. Viszont rettenetesen éhes voltam. Szörnyű harcot vívtam magammal: hiszen olyasmiről volt szó, ami a másé. Végül mégsem fogadtam el. Es amikor mostanában azt hallom, hogy az éhes ember mindenre képes, még a lopásra is, akkor mindig eszembe jut, hogyan éreztem egykor, gyermekként, amikor — noha oda is adták — mégsem volt erőm, hogy elvegyem azt, ami a másé. A kislány pedig tényleg meghalt, de a kenyérdarab nála maradt a párna alatt.“ Amikor megérkeztek a Nagy Földre (a hátországba), mindenki rögtön felismerte bennük: leningrádi gyerekek! Ám mégsem ismerték fel őket. A Vologda i területre kerültünk, egy faluba. Kiderült, hogy a szomszéd faluban éltek egykori szomszédasszonyom rokonai. A kislányuk valamikor nála vendégeskedett Leningrádban, és hozzánk is be-bejárogatott. Amikor most a faluba érkeztünk, ez a kislány beszaladt, és hozzám fordult: Mént, merre van Gálja?“ — Ezt önnek, az akkori tizenhárom éves kislánynak mondta? Úgy volt öltözve? — Úgy voltam öltözve, de meg csupa csont és bőr voltam. ,Jtlánya — mondtam neki — én vagyok Galja.“ Zokogásban tört ki, és azt mondta: „Wem ismerek rád." I Galina Marcsenko visszaemlékezéseiből j Rengeteg történetet vettünk fel magnószalagra, amelyekből nyilvánvaló, hogy az objektív körülmények alapján szinte mindenki halálra volt Ítélve, s gödörbe, megdőlt, s a szójababból készített édesség a dobozokból a hóra ömlött. Egyetlen másodperc alatt szoros gyűrűt alkották körülöttünk az é[r pen arra haladó járókelők. Az asszony akkora hadonászásba és jajgatásba kezdett, hogy mindenki megértette: az édességet a gyermekotthonba viszik: mi ketten, két összegémberedett kisfiú, jó illusztrációként szolgáltunk ehhez. A tömeg kinyújtott kézzel, égő szemmel sötétlett körülöttünk, de senki nem hajolt le. Mi meg visszatettük a széthullott édességeket a dobozokba, összeszedtük a zacskókat, helyretettük a szánt, s tovább indultunk. Az emberek pillantása még hosszan kísért bennünket.“ I Alekszandr Ljubimov visszaemlékezéseiből f Marija Maskova különös történetet mondott el: egy kisfiúnak és az édesanyjának az esetét. A történetet akkor érthetjük meg igazán, ha számításba vesszük az éhező városban kialakult helyzetet, amelyet nem mindenki tudott elviselni. Hiszen az éhség, mintegy felfalja az izmokat és az agyvelőt, gyakran eszét veszi az embernek. A kisfiú elvesztette az élelmiszerjegyeket és a már-már beszámíthatatlan anya elkergette öt hazulról. A gyerek elpusztult. S amikor minden visszatért a régi kerékvágásba — ennivaló is volt, helyreállt az emberek lelki egyensúlya, nos, akkor ez az asszony úgy érezte, hogy nem tud tovább élni. A kisfiú halála miatt érzett bűntudat öngyilkosságba kergette. így torkollt tragédiába az emberi személyiség széthullása. A blokád alatt a végletekig fokozódtak az emberi szenvedélyek — a legsötétebb mélységektől egészen az emberi értelem, szeretet, odaadás legnagysze rűbb megnyilvánulásáig. Amikor az iránt tudakozódtunk, hogyan, milyen módon sikerült életben maradniuk az embereknek, mi segítette a túlélőket, akkor lépten-nyomon azt tapasztaltuk: összefogott a család, egyik a másikat segítette, egy-egy vállalatnál, intézménynél egy összetartó, erős köáltalában a városaikat — az utolsó le- heletükíg védték e halálos küzdelemben, valamennyiük holnapját védve? ... Párizst is — a franciáknak éppúgy, mint az egész emberiségnek — itt mentették meg, a lángokban áiló Sztálingrádban, az éjjel-nappal ostromlott Leningrádban, a Moszkva alatti harcokban ... Pontosan az a kín és állhatatosság mentette meg, amelyről most a leningrádiak adnak számot. Amikor az európai országok újra és újra nyílt várossá nyílvánították egy-egy fővárosukat, mindig megmaradt számukra a titkolt remény: Hitler számára még ott van a Szovjetunió. Párizs is tudta ezt. És Moszkva, Leningrád, Sztálingrád is tudta, hogy talán ő a emberiség utolsó reménye... És ők nem másokban reménykedtek. Moszkvát és Leningrádot — egész lakosságával együtt — teljes pusztulásra ítélték. Ezzel kellett volna széles körben kezdetét vennie annak, amit Hitler úgy fogalmazott meg, hogy „az orosz népnek, mint népnek a teljes szétzúzása“ a feladat. Ám a leningrádiakat mégsem a teljes pusztulás veszélye indította a hőstettre. A blokádnak azokban a keserves napjaiban, a Moszkva környéki hóbuckák között csak találgattuk, csak megpróbáltuk magunk elé képzelni, hogy mi folyik Leningrádban: a dokumentumok csak később igazolták sejtéseinket. Nem, Itt másról volt szó: arról az egyszerű, elvitathatatlan vágyról, amellyel a leningrádiak meg akarták védeni életmódjukat. Hiszen valakinek ezt is meg kellett tennie. Valakinek mégiscsak fel kellett vennie a harcot a fasizmussal, útját kellett állnia, megvédenie a szabadságot, az emberi méltóságot. Ez hát Leningrád hőstettének érteim» és igazolása. Ettől mentették meg a leningrádiak magukat, s valamennyi szovjet ember önmagát és az emberiséget. Ezért voltak készek minden szenvedésre, kínra úgy, hogy még csak eszükbe sem jutott a „nyílt város“ lehetősége. Valakinek szembe kellett szállnia ... (A Szputnyíkból l
