Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-01 / 40. szám
ÚJ szó V. Kortunov: 1978. X. 1. Az enyhülés és a politikatudomány amerikai művelői Azt hihetnék, az amerikai politológusokat a történelmi tapasztalatok megtanították óvatosabb kijelentésekre, megfontoltabb következtetésekre és a társadalmi viszonyok mélyrehatóbb elemzésére. De nem ez a helyzet. Múlnak az évtizedek, változik a világ politikai térképe, bolygónk gazdasági és társadalmi folyamataira egyre nagyobb hatással van a tudományos-műszaki forradalom, s fokozódik a változások üteme. A nyugati monográfiákban és folyóirat-cikkekben azonban ma is, éppúgy, mint korábban, olyan gondolatrendszerek látnak napvilágot, amelyeknek az a céljuk, hogy „végre feleletet adjanak a kommunista kihívásra“. Ezek a koncepciók egyik szerzőtől a másikig vándorolnak. Vannak köztük olyanok is, amelyeket hivatalos politikai doktrínaként kezelnek. De egyik sem állja ki az élettel való egybevetés próbáját. Tanúbizonyságul szolgálhat erre a nemzetközi feszültség enyhülésének értelmezése. Az enyhülés tulajdonképpen az a téma, amelynél mélyebben semmi sem tárta fel, mennyire tehetetlen a polgári tudomány, ha a nemzetközi kapcsolatok mostani fejlődési szakaszát kell elemeznie. Kezdjük azzal, hogy a nyugati teoretikusok többsége egyszerűen nem vette észre az enyhülés kezdetét. A hatvanas és a hetvenes évek fordulóján a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó csaknem minden elmélet lényegében a hidegháború távlataiból indult ki. „Erőegyensúlyról“, „több pólusú világról“, „a fejlett országok közösségéről“ írtak, a világpolitika leghihetetlenebb rendszereit találták fel, de szó sem esett az enyhülésről. Pedig köztudomású, hogy a Szovjetunió már a 60-as évek első felében meghirdette az enyhülést a fejlett tőkésországokhoz fűződő kapcsolataiban. Leonyid Brezsnyev már 1965-ben kifejtette: „A mai éles konfliktusokkal és veszélyekkel terhes világban a Szovjetunió teljesen világos és határozott politikai vonalat követ. Az SZKP KB és a szovjet kormány a korábbiakhoz hasonlóan az államok közötti viták békés rendezésére, a nemzetközi feszültség enyhítésére törekszik, hogy ezen az alapon megteremtse a feltételeket a népek szabad és független fejlődéséhez és a béke megszilárdításához.“ Az amerikai politológusok csak akkor kezdtek felfigyelni az enyhülésre, amikor az általános nemzetközi légkörre lényeges hatást gyakorló rendkívül fontos egyezményeket aláírták, s amikor már az egész világ az enyhülésről beszélt. Ma közismertek az enyhülés konkrét eredményei. Közéjük tartozik az európai biztonsági és együttműködési értekezlet, a Nyugat-Berlin- ről szóló négyhatalmi megállapodás és a fegyverkezés korlátozását szolgáló egyezmények egész sora. Adatokkal bizonyítható a különböző társadalmi- gazdasági rendszerű országok gazdasági, tudományos-műszaki és más kapcsolatainak bővülése. Ami pedig a szovjet—amerikai viszonyt illeti, elegendő arra emlékeznünk, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok az enyhülés évei alatt több egyezményt és megállapodást kötött egymással különböző területeken, mint korábban a két ország diplomáciai kapcsolatfelvételétől számított egész idő alatt. Az amerikai politológusoknak azonban ezzel kapcsolatban meg kell oldaniuk egy fogas kérdést: hogyan egyeztethetők össze a Szovjetunió enyhülési törekvései a Szovjetunió agresszivitásáról, a hírhedt „szovjet fenyegetésről“ sok éven át hajtogatott kijelentésekkel? Nem kellene-e végre beismerni; az egész „fenyegetést“ csak azért eszelték ki, hogy az Egyesült Államokban háborús pszichózist és szovjetellenességet sulykoljanak a lakosságba, felduzzasszák a katonai költségvetést és elfojtsák a demokratikus mozgalmakat? A hidegháború és az antikommuniz- mus „régi gárdájának“ fáradhatatlan harcosai igyekeznek egy csapásra végezni minden lehetséges ellentmondással és elsöpörni az összes kétséget. Fáradhatatlanul ismételgetik, hogy a kommunisták nem változtak, s a kommunizmus — mint R. Bauman kongresszusi képviselő bizonygatta — továbbra is harcos ideológia, amelynek célja a világuralom, s a Szovjetunió az enyhülést csak „a világ meghódítását szolgáló stratégiai frázisnak tekinti“. O. Zinam, a Cincinnati Egyetem munkatársa pedig a világméretű kommunista összeesküvés valóban rosszat sejtető képét rajzolja fel. „Bizonyos felderítési adatok szerint — közli bizalmasan Zinam — Brezsnyev állítólag kijelentette a kelet-európai vezetők előtt, hogy az enyhülés tulajdonképpen csak taktika, amelyet a Szovjetunió arra használ fel, hogy a körülbelül a 80-cs évek közepére vagy végére gazdasági és katonai fölénybe kerüljön a Nyugattal szemben.“ Ilyen légből kapott „adatokból“ arra következtet, hogy meg kell tagadni az enyhülést, amíg nem késő, erősíteni kell a NATO védelmét, „kemény politikát“ kell folytatni a Szovjetunióval szemberi és így tovább. Vagyis vissza kell térni a hidegháborúhoz. Bizonyára vannak, akik logikusnak találják az ilyen hamisításokat. De minden józanul gondolkodó emberben felmerül a kérdés: hogyan segítheti elő az enyhülés a szovjet világhegemóniát? A világprőblémák közös megoldása miért kell hogy megingassa az Egyesült Államokat és megszilárdítsa a Szovjetuniót és miért nem tételezhető fel, hogy mindkettőjük hasznára van? Ugyan milyen veszélyeket jelent az amerikai nép számára a kölcsönösen előnyös tudományos-műszaki együttműködés? És vajon a Szovjetunió miért akkor javasolta az enyhülést az Egyesült Államoknak, amikor amerikai vélemény szerint elérték a két ország közötti stratégiai egyensúlyt? Múlóban van azonban az idő, amikor ilyen cirkuszi mutatványokkal lehetett manipulálni az Egyesült Államok közvéleményét. A Zinamnál komolyabb teoretikusok maguk is értik a nyílt megközelítés veszélyeit. Ezért többen úgy állítják be az enyhülést, hogy a kommunisták „új módon közelítik meg“ a külpolitikát, s a Szovjetunió eltér a korábbi — szerintük — agresszív politikától. Az enyhülés ilyenféle magyarázata azonban azt jelenti, hogy a nyugati olvasót teljesen elmaradottnak tekintik, s azt hiszik, hogy évtizedekig aludt, és mit sem tud a Szovjetunióról, a szovjet békepolitikáról. Pedig ez a politika az első lenini dekrétumokkal kezdődött, és folyamatossága nem szakadt meg a szovjet állam fennállásának hatvan esztendeje alatt. A Szovjetunió békepolitikájának újabb szemléletes megnyilvánulása volt Leonyid Brezsnyevnek a közelmúltban lezajlott látogatása a Német Szövetségi Köztársaságban, a Vorwärts című hetilapnak adott interjúja, s a nyugatnémet televízióban elhangzott nyilatkozata. A látogatás alatt aláírt dokumentumok, az ott tartott beszédek világossá teszik az enyhülés lényegét is: a háborús veszély felszámolása, a leszerelés, a népek javát szolgáló sokoldalú jószomszédi viszony. Az enyhülés nyugati kutatói azonban ezt a lényeget nem akarják észrevenni és. megérteni. Egy alapvető hiba jellemzi általában mindazokat a kísérleteket, amelyekkel megpróbálják meghatározni a Szovjetunió politikai érdekeit az enyhülésben: az, hogy a nyugati teoretikusok saját kalapjukat próbálják mások fejébe nyomni. Abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a Szovjetunió „az erőegyensúlyra“ alapozza politikáját, politikájának módszerei és eszközei pedig lényegében nem különböznek az imperialista hatalmak „hagyományos“ módszereitől és eszközeitől. A „szovietológusok“ magától értetődőnek tartják: a Szovjetuniónak az a fő célja az enyhüléssel, hogy megszilárdítsa politikai befolyását a világban. a lehető legjobban meggyengítse a többi „erőközpontot“ minden eszközzel aláaknázza a „szabad világot“ s megszerezze a világuralmat. A lényeg valójában az, hogy a Szovjetunió számára az enyhülés végső célja a nemzetközi kapcsolatok alapvetően új, az „erőegyensúly rendszerétől“ gyökeresen különböző rendszerének kialakítása, olyan kapcsolatrendszer megteremtése, amelyben elfogadhatatlanok az imperialista politika „hagyományos“ módszerei és formái. A polgári teoretikusok arról is mindig megfeledkeznek, hogy a Szovjetunió az enyhülés legközelebbi céljaként mindig azt jelölte meg, hogy csökkentsék egy új világháború kirobbanásának veszélyét, majd távlatilag teljesen kiküszöböljék azt. Csakugyan a kommunisták ármányos politikai lépésének lehetne tekinteni mindazt, amit a háború megakadályozásáért, a népek közötti béke - megőrzéséért tesznek? Avagy lehetséges, hogy a béke és a nemzetközi biztonság csupán a Szovjetuniónak előnyös, a nyugati államoknak viszont úgy kell a hidegháborús légkör, mint pingvinnek az antarktiszi jég? Az -ilyen kérdéseket a nyugati politológusok bosszúsan elhárítják. Ezekre csak úgy lehetne válaszolni, ha teljesen felülvizsgálnánk a két rendszer kapcsolatairól kialakított nézeteiket, s lemondanának a sematikus gondolkodásmódról. A politikatudomány amerikai művelői szigorúan megróják a nyugateurópai országokat, mert túlságosan odaadóan kötődnek az enyhüléshez. R. Pipes, a Harvard Egyetem professzora úgy véli: „Nyugat-Európát megrengetik a fogyasztói orgia rohamai“, s évről évre csökkenti érdeklődését a külpolitika és a nagyszabású védelmi erő- jfeszítések iránt. Mindezt olyan országban jelentik ki, ahol nem is olyan régen még ódákat zengtek a „fogyasztói társadalomról“. R. Pipes „veszélyes perspektívának“ minősíti az európai kollektív biztonsági rendszert, mert az „Európa politikai-gazdasági széthullásához, majd az Egyesült Államoktól való elkülönüléséhez“ vezet. Vajon nem az Európa „elkülönülésétől“ és önállósodásától való félelem-e a mozgatója R. Pipes és kollégái „filozófiai“ kötéltáncának? „Az enyhülés szakértői“ szerint egyetlen kiút van, éspedig az, hogy az Egyesült Államokkal az élen egységes frontba tömörülve nyomást gyakorolnak a Szovjetunióra. A jól ismert „Szovjetunió-kutató“, Brzezinski azt vallja, hogy a nyugati országok ilyen szövetségének „könnyebb lesz elérnie az igazi enyhülést, amelynek célja nem a mesterségesen részekre osztott földgolyó, hanem az olyan világ, amelyben eltűnnek a kizárólagos befolyási övezetek“. Brzezinski a „kizárólagos befolyási övezetek“ eltörlésén a szocialista országok szolidaritásának gyengítését, magában a Szovjetunióban pedig a „liberalizálódást“ érti. Szerinte az enyhülésnek „szinte észrevétlenül kell részenként lebontania a kommunista doktrína épületét, ezzel is erősítve a kelet-nyugati kompromisszumot“. Számtalan hasonló példát lehetne említeni az enyhülés efféle értelmezésére, bár ez aligha szükséges. Nyilvánvaló a tanulság: a politikatudomány nyugati művelői — miközben az enyhülésről tanakodva a hagyományos, jóllehet reménytelenül idejétmúlt imperialista fegyverkezési és agressziós politikát próbálják védelmezni — valójában megrekednek a hidegháború álláspontján. Márpedig az enyhülés, s végül is ez adja meg az értelmét, nemcsak a nemzetközi kapcsolatokban hivatott haladást előidézni, hanem az államok közötti viszony módszereiben, eszközéiben és módozataiban, e kapcsolatok elveiben is. Hiszen — mint a mondás tartja — „senki nem tölt idei bort régi tömlőbe“. Ezért az amerikai politológusok által kidolgozott enyhülési koncepciók éppen az enyhülés szellemének mondanak ellent, és nem szolgálhatnak konstruktív külpolitika alapjául. S ha az amerikai vezetés több alkalommal meg is kísérelte külpolitikájában alkalmazni az ilyen koncepciók egyes elemeit, ez nem vezetett és nem is vezethetett kedvező eredményre. A Szovjetunió mindig kitart A szovjet—amerikai kapcsolatok alapelvei-ben foglaltak mellett. Az enyhülés önkényes és elfogult értelmezési kísérleteit határozottan visszautasítva a Szovjetunió eloszlatta azokat az illúziókat, amelyeket egyesek tápláltak. „A -tárgyalások korszaka nem hozott sem harmonikus világot, - sem olyan körülményeket, amelyek között a regionális konfliktusokat a szuper- hatalmak megállapodásával el lehetne hárítani... — állapította meg kesernyésen két külpolitikai szakértő, C. és T. Gáti. — Nem a békét hirdette meg ez a korszak, hanem a nyugtalan tűzszünetet.“ De hát valójában fel sem lehet tételezni, hogy az enyhülés automatikusan a Szovjetunió és az Egyesült Államok teljes egyetértéséhez vezet, s ily módon kizár mindenféle eltérést a nemzetközi problémák megközelítésében. Az ilyen eltérések természetesek, s azok a két állam osztályalapjaiban meglevő különbségekből fakadnak. Így tehát az ellentmondások elkerülhetetlenek, de fontos, hogy ezek ne vezessenek a két nagyhatalom konfrontációjához, s ne bontakozhassanak ki olyan nemzetközi válságok, amelyek egy új világháború veszélyét hordoznák magukban. Az enyhülés hasonlóképpen soha nem jelentette a világban meglevő társadalmi-politikai status quo megkövesedé- sét. Ezt egyébként sem tehetné meg semmiféle enyhülés, mivel az osztályharc, a haladás jellege objektív, s azt nem lehet nemzetközi egyezményekkel megváltoztatni. A tőkésországoban egyszerűen senki sem tudja megakadályozni az ellentmondások fokozódását, mivel azok az adott országok belső fejlődési folyamataiból erednek. Mindezt kezdettől fogva 'magától értetődőnek tekintették. A polgári tudósok azonban, úgy látszik, csak most ébrednek e számukra kedvezőtlen helyzet tudatára. Indulatos kijelentések kíséretében utasítják el az enyhülést, mondván, hogy az végeredményben a kapitalizmus állásait gyengíti: „eddig is megvoltunk, ezután is megleszünk nélküle“. Pedig tévednek, akik így gondolkodnak. Korántsem az enyhülés okozza az imperializmus állásainak gyengülését. Az iniperializ- mus pozícióinak gyengülését a történelmi fejlődés logikája, magának a tőkés államalakulatnak a logikája idézi elő. A nemzetközi kapcsolatok gyökeres átalakításáért megkezdett folyamatok továbbvitelét megkövetelik a népek létérdekei s a tartós béke érdekei is. Az enyhülés folytatását megkövetelik a gazdasági és a tudományos-műszaki haladás igényei, s azok a világproblémák, amelyeket csak az egységes emberiség tud megoldani. „Az enyhülés ma, nem elmélet, nem jelszó, és nem jóindulatú óhaj. Sok jó, teljesen konkrét és kézzelfogható szolgálatot tett már az enyhülés. Európában az enyhülés lett az államközi kapcsolatok alapja, s átfogta életünk különböző területeit. A béke szempontjából új módon, minden konjunkturális ingadozás ellenére kedvezőbben áll most a szovjet-amerikai viszony. A népek elismerik és támogatják az enyhülést, mint nehéz korunk nemzetközi politikai fejlődésének egyetlen ésszerű útját.“ A Szovjetunió Leonyid Brezsnyev szavaival így értékeli az enyhülést. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy az Egyesült Államok politikájában a béke ügyét veszélyeztető változások mennek végbe. Az amerikai kormánykörökben már néhány éve éles harc folyik az enyhülés, valamint a Szovjetunióhoz és más szocialista országokhoz fűződő kapcsolatok kérdései körül. És ahogy múlik az idő, mind több jel vall arra, hogy ebben a küzdelemben azoknak a csoportosulásoknak a képviselői kezdenek felülkerekedni, amelyek szeretnék aláaknázni az enyhülést, visszafordítani a világot a hidegháború, az újabb szembenállás és a féktelen hadászati versengés felé. De az enyhülés egyik vagy másik politikus óhajától vagy elutasításától függetlenül folytatódni fog, mert nincs más válaszútja. Az amerikai politológusok azonban az egész nemzetközi fejlődés és az értelem szava ellenére tovább keresik ezt az alternatívát. Oiabb változásokban terjesztik ejő a „több pólusú világ“ gondolatát, tovább vitatkoznak „a kölcsönös függőség“ aspektusairól, az „erőegyensúly“ távlatairól. Vita folyik arról, hány „erőpőlus“ kell hogy legyen a jövő világban, kit kell befogadni a „fejlett országok közösségébe“ s kit jobb kihagyni abból, milyen világpolitikai szerepük lesz a nemzetközi monopóliumoknak ... Fantáziáinak, jósolnak, fejtörő sémákat és elméleteket vetnek papírra, szóval pezseg a „tudományos gondolat“. Az élet azonban megy tovább a maga útján.
