Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-09-24 / 39. szám

1 B eváltottam a bátyámtól kapott ötven- dolláros hadikötvényt, aztán meglép­tem hazulról. Álldogáltunk feltartott kézzel az út szélén, én meg az egyik haver, ő is otthonról szökött. Texasban történt, a háború alatt. Ócska Hudson állt meg, egy fekete vezette, mellette a „halálülésen“ egy fehér ült, hátul meg egy keleties kinézésű, csepp kis nő. — Hova mennétek? — kérdezte a fekete. — Mexico Citybe — válaszoltuk. Farmer volt rajtunk, és rövid ujjú trikó. — Oké — mondta a fekete —, szánjatok be! A fehér az első ülésen önmagáról me­sélt. Mondta, hogy táncdalszerző, ő írta a „Mikor reggel Kentuckyban limonádét it- tunk“-ot. Hogy hallottuk-e már ezt a szá­mot? Bevallottuk, hogy nem, de érzékeltet­tük, hogy ez csakis a mi hibánk — puszta tájékozatlanság. Mondta, hogy annak idején sokáig élt Hawaiiban. Meg hogy a felesége itt hátul hawaii. A fekete foglalkozására nézve dzsesszdobos volt. Meglepő véletlen, épp Mexico Citybe tartott. Mexico City­ben laktak mindhárman, ott volt üzleti vál­lalkozásuk. A határt Laredónál léptük át. Hermannal, a barátommal egypezósokra váltottuk be az összes pénzünket, csak a bankjegyköteg te­tejére tettünk egy ötvenpezóst. Odamutat­tuk nagy tüntetőén a pénzcsomót a határ­őröknek: nem leszünk terhére az államuk­nak. Filmekből tanultuk ezt a trükköt. A másik határállomást is elhagyva, a ko­csi megállt egy ház előtt, mindenki ki­szállt, hogy a gumikat kicseréljék. A do­bos meg a táncdalszerző lefeszegette a kül­sőt mind a négy ráfról, mi Hermannal se­gédkeztünk. Mind a négyre rézdrót volt tekercselve, legalább száz méter! Csem- pészkedtek a barátaink, a rézhuzal hiány­cikk volt a háború idején. Megszületett szökésünk első eredménye. Még sohasem találkoztunk valódi csempészekkel. Megérkeztünk Mexico Citybe, a táncdal­szerző meg a dobos munkát adott ne­künk. Azzal foglalkoztak, hogy amerikai zenegépeket hoztak be és alakították át mexikói zenegépekké. Nekünk kellett az automaták pénzbedobónyílását tágabbra re­szelni, hogy a valamivel nagyobb mexikói érmék is beleférjenek. Egy hétig marad­tunk. Utána' hazamentünk. 2 Katonai terv hárommillió madár fagyasz- tásos kiirtására Milan, Tennessee, jebr. 14. (AP/ A had­sereg fagyasztásos eljárással akar kiirtani hozzávetőlegesen hárommillió feketerigót. A madarak két évvel ezelőtt fészkelték be magukat a milani fegyvertárba. A terv kidolgozásában az Egyesült Álla­mok belügyminisztériuma is részt vesz. A madarakra a tervek szerint kétfajta vegy­szert permeteznek, ami a testhőmérséklet rohamos csökkenését idézi elő — jelentette be tegnap Paul Le Febvre minisztériumi szó­vivő. Az akciót egy olyan éjszakán hajtják végre, amikor a hőmérséklet fagypont alá süllyed. 3 Átellenben a házunkkal áll egy általános iskola, a 421. sz. Ált. Isk. A közoktatásügyi minisztérium mostanában busszal szállítja a gyerekeket a város elmaradott negyedeiből a 421. sz. Ált. Isk-ba (a miénket fejlett ne­gyednek tartják), a 421. sz. Ált. Isk. tanu­lóit meg a város elmaradott negyedeibe viteti, hogy az iskolákban helyrebillenjen a faji egyensúly. A 421. sz. Ált. Isk.-ba járók szülei nem lelkesednek ezért, de mivel mindnyájan jó honpolgárok, érzik, hogy en­nek így kell lenni. Az elmaradott negye­dekben lakó tanulók szüleinek se nagyon tetszhet, hogy olyan messze elkerül a gye­rek, de minden bizonnyal érzik ők is, hogy ez az eljárás valamilyen módon az oktatás javítását szolgálja. A zöld iskolabuszok minden reggel beállnak az iskola elé, az egyik fekete és Puerto Ricó-i tanulókat hoz a 421. sz. Ált. Isk.-ba, a másik innen viszi el a helybéli — javarészt fehér — gyereke­ket. És aki mindezt irányítja: az iskola­busz-felügyelő. , ' Az iskolabusz-felügyelő testes, középkorú, fehér asszonyság, nem kövér, csak testes, kék posztókabátot visel, sállal a nyaka kö­rül. Kezében menetrend. Ö vezényli a gye-, rekeket fel a buszra, le a buszról, szaporán, szaporán, s kiáltozik hozzá: „Gyerünk, gye­rünk, GYERÜNK!“ Olyan hangja van, hogy negyven gyereket is túlkiabál. Ha dugig tele a busz, még egy gyors pillantást vef a menetrendre, aztán szól a sofőrnek: „Oké, Jósé!“ A busz az utca közepén áll, mögötte az egymásra torlódott járművek hosszú so­ra, nem tudnak elmenni tőle, a vezetők türelmetlenül tülkölnek. Amikor aztán már túl bőszen nyomkodják a kürtjeiket, az is­kolabusz-felügyelő eílép a busztól, odaüvölt nekik, olyan a hangja, hogv túlkiabálja a ti­zennégy egymásra torlódott kocsi dudakon­certjét: „Nyugi! Nem kell mindjárt felkap­ni a vizet!“ Aztán a buszsofőrnek: „Oké, Jósé!“ Hátralép, mikor a busz nekilendül. * * Mai amerikai író. Az új regény ismert képviselője. 1932-ben született. szakszerű mozdulattal (akár az edző, ha új játékost küld pályára), rápaskol a hátul­jára, ahogy elhúz mellette. Aztán int a du­góba került kocsiknak, hogy mehetnek; szakszerűen, minden egyes kocsinak külön. Ott szakszerűsködik még akkor is, amikor már réges-rég nincs rá semmi szükség. 4 Dunkerque Egyszer a nagyapám beleszeretett egy driádba — egy erdei nimfába; ezek a fák belsejében laknak, minden fa szent előt­tük, könnyű tüllruhát viselnek, levélzöld színűt, abban táncolnak a fák körül, és ha­talmas nagy, ezüstcsillogású szekercéjükkel odavágnak, ha a fák állapotának, lelki ép­ségének valaki ártani próbál. Nagyapám az idő tájt a fakitermelésnél dolgozott. Az első világháború alatt történt. Meg­rendelést kapott egymillió négyzetláb tíz­szer egyes, igen rossz minőségű, katonai barakknak való faanyagra. Az volt a kikö­tés, hogy vederszám csurogjon belőle a se- tétveres fagyánta, úgy meg legyen vete­medve, mint viharos tengeren a hullámta­réj, lyuggassák emberfejnyi görcshelyek, hogy átsüvítsen rajta a hideg, hadd edződ­jék a gyalogbaka (ahogy akkoriban mond­ták). Nekiindult nagyapám Kelet-Texasnak. Oda szólt a kitermelési engedélye tízezer hold déli sárgafenyőre, a tömjénfenyők fajtájá­ból. Satnya harmadnövés volt, hitvány, gir- be-gurba — épp amilyen a katonáknak kel­lett. Nem járhat vele rosszul. Neki is ké­szülődött az embereivel, hát ahogy fognak hozzá, egy csapásra köröttük termett öt tucat gyönyörű szép driád meg hamadriád, könnyű tüllruhát viseltek, levélzöld színűt, s hatalmas nagy, ezüstcsillogású szeker- cét suhogtattak. — Jól van már, no — szólt oda nagy­apám a fődriádnak —, várj csak egy csep­pet, várj csak, még baja esik valamelyi­künknek. — Ügy van — szólal meg erre a lány, és baljából átcsúsztatja a szekercéjét a jobb kezébe. — Azt hittem, hogy tinéktek driádoknak csak a tölgyekben van lakozásotok — mondja nagyapám —, ez meg itt fenyő. — Vannak, akik a vénséges vén, tere­bélyes, szép szál tölgyet szeretik — mond­ja a lány —, vannak, akik a karcsú fehér nyírt, s vannak, akik ott laknak, ahol tud­nak. Hanem csuda mulatságos látvány lesz­tek majd levágott lábakkal. — Nem ülhetnénk le tárgyalni? — kérdi nagyapám. — A háború miatt van az egész, no meg aztán te vagy a legcsinosabb te­remtés, akivel életemben találkoztam, mi­nek is hívnak? — Megwindnek — mondja a lány —, meg Sophie-nak is. Sophie éjjel vagyok, Megwind nappal, de akár éjjel, akár nap­pal, csapok, én olyan szépen szóló zene­bonát a szekercémmel, hogy keserves lesz nektek attól kezdve láb nélkül járni az élet útját! — Ugyan, Sophie — szólal meg nagy­apám —, üljünk csak ide a fa alá, elő egy butykossal abból a jóféle papramorgó- ból, aztán beszéljünk meg mindent, ahogy értelmes emberekhez illik. — Verőfényes nappal csak ne használd az éjszakai nevemet — mondja a lány —, meg aztán nem is vagyok emberi lény, és különben sincs semmi megbeszélnivalónk! Hanem miféle az a te papramorgód? — TEMETŐBE VISZ KI — mondja nagy­apám —, hét határban nem találni párját. — Megkóstolnék egy kuplcányit — mond­ja a lány —, nővérkéim is elfogadnak egy- egy kupicával, aztán körbetáncoljuk ezt a fát, míg megvan a lábatok a táncra, utána pedig szépen elmentek innen, embereiddel együtt. — Hörpintsd csak fel — mondja erre nagyapám —, tudd meg, hogy az asszony­népek közt, akikkel eddig összeakadtam, te vagy a legeslegcsinosabb. — Én nem vagyok nő — mondja Meg­wind —, én szellem vagyok, bár elismerem, külső formám félrevezető. — Várj csak egy cseppet — mondja nagyapám —, azt akarod ezzel mondani, hogy kettőnk közt semmiféle testi termé­szetű kapcsolatra nincs kilátás? — Képes vagyok én arra is — válaszol­ja a lány —, ha úgy döntök. — Te döntőd el? — kérdi nagyapám. — No, hajtsál csak fel még eggyel! — Hát egy csók — kérdi nagyapám — elcsattanhatna-e, hogy gondolod? — Képes lennék én arra is — mondja a driád —, nem vagy te világcsúfja, meg mostanában olyan ritkán vetődik emberfia erre a tájra, mivelhogy satnyák a fák, hit­ványak, girbe-gurbák, magad is láthatod. — Megwind — mondja nagyapám —, gyönyörű szép vagy! — A külső formám igézett meg, ami, be­ismerem, valóban gyönyörű szép — mond­ja a lány — de tudd meg, hogy ez alz alak, amit most látsz, nem szükségszerű, csak esetleges; egyszer szép barnaszeplős tojás vagyok, másszor a föld pórusaiból előszökő pára, néha meg armadillo. — Hát ez elképesztő — mondja nagy­apám —, hiszen te képes vagy átváltozni! — Bizony, képes vagyok én arra is — mondja a lány —, ha úgy döntök. — Mondd csak — kezdi nagyapám —, képes lennél a kansasi Rort Riley rakodó­vágányán állomásozó vagonokba szaksze­rűen berakodott egymillió négyzetláb tíz­szer egyes igen rossz minőségű faanyaggá átváltozni? — Képes lennék én arra is — feleli a lány —, csakhogy semmi szépséget nem látok benne. — Az a szép benne — magyarázza nagy­apám —, hogy négyzetlábja két cent. — És mi a quid pro quo? — érdeklődik a lány. — Csak nem azt akarod mondani, hogy a szellemek is szoktak alkudozni? — kér­dez vissza nagyapám. — Semmiből semmit, semmiért semmit, ez az élet törvénye — mondja a lány. — A quid pro quo az — mondja nagy­apám —, hogy az embereimmel meghagyjuk ezeket itt, ni, satnya, hitvány, girbe-gurba mind. Neked meg annyi lenne a dolgod, hogy átváltozol katonai barakká, a háború végén majd szétrombolnak, akkor aztán hazarepülhetsz. — Áll az alku — mondja a driád erre —, de mi lesz azzal a testi természetű kap­csolattal, amit az előbb emlegettél? Leme­nőben a nap, mindjárt Sophie leszek, és olyan, de olyan átkozottul rég nem járt férfiember errefelé. — Sophie — mondja nagyapám —, akár a világosság, olyan szép vagy, hadd hozok még egy butykossal a stráfszekérről, s már állok is rendelkezésedre. Aztán nem egészen így történt. Csak én fantáziálgatok. Az az igazság, hogy simán kivágta nagyapám a fákat. 5 Műtőasztalon feküdtem. A lábam steril lábzsákban volt. Kezemre steril törülközőt csavartak. Sterif partedli takarta a szakál­lamat. Óriás hatszemű lámpa fénye világí­tott a szemembe. Behunytam. Jobboldalt a fejem mellett állt egy orvos. Baloldalt egy másik. A jobb oldali a kezelőorvosom volt. A bal oldali akkor tanulta a mesterséget. Kínai volt, mármint ez a bal oldali. A ke­zelőorvosom a műtősnővel beszélt, aki mű­szereket adogatott a kezébe. — RebeccaI Nem azért van itt, Rebecca, hogy állan­dóan társalogjon az ügyelőnővérrel. Magá­nak, Rebecca, ide kell figyelnie, rám! — Azért gyűltünk össze .ebben a teremben, hogy eltávolítsunk egy darabkát a felső ajkamból, ahol is valami rosszindulatú sejtburjánzás kezdődött. Magamban úgy képzeltem, hogy a rossz­indulatú sejtdaganat olyan, mint egy picike szarvasgomba. — Tengerészeknél meg farmereknél elég gyakori — mondta annak idején az orvos. A naptól van. — Én viszont jobbára vil­lanyfényben ülök. — Számításaink szerint akár egyharmadát is nélkülözheti, mármint az ajkának, kellemetlen következmények nélkül — mondta az orvos. — Nyúlik az elég jól. — Be is mutatta, mutatóujjával előrehúzta a felső ajkát. Nagy darab, jóké­pű ember volt az orvos, ezüstkeretes szem­üveget hordott. Tranzisztoros Toshiba rádió­mat hallgattam a kórteremben, Randy Newman énekelte azt, hogy „Perzseljük fel a búzaföldeket“. Vártam a reggelt, a mű­tétet. Barátságos franciskánus barát nyitott be, barna csuhában. — A beteglapján a „vallása“ rubrikába miért azt írta, hogy Nincs? — kérdezte ba­rátságosan. Ezen magam is eltöprengtem. Előadtam neki vallásosságom történetét. Megvitattuk a különböző szerzetesrendek — basiliánusok, kapucinusok — közötti legfon­tosabb különbségeket. Szó esett katolikusok között nemrégiben enthuziazmusról. — Rebecca! — orvos a műtőben. — Rebecca rám! Beadtak egy morfiuminjekciót ba, mellé egy sor különféle érzi Kezdtem magam jól érezni! A fri azelőtt sokáig élt a Távol-Keleter Keleten magam is megfordultam beszálltunk a csapatszállító hajói róhídon, azt játszotta a kato hogy „Pá, pá, drága, Enyém vagy drága“. — Szeretném, ha rendbe mondta az akkori orvosom —, nagyon előrehaladott állapotban — és a felső ajkamra mutatott most elküldöm egy jó szakembei látszott legokosabbnak. Kinyitott memet. Vakító fény. — Tizes szikét kérek — mondt —, tízes szikét kérek. — Valan kedtek ott bent, a fogsorom föl — Finoman, finoman! — szólt zelőorvosom a kollégájának. Mi gél bejött egy helyes kis thaiföle kezében narnncszselé, nARANYcí rancslé. — Fájdalmai vannak? - dött. A szarvasgombám vizsgálat c kórboncnokhoz került. Éreztem felvidulok a morfiumtól. Az jár ben: milyen gyönyörű egy kórhá Szép arcú jamaicai nővérke lé Vegye fel, kérem! — adott ide fehér ruhadarabot, aminek sem nem volt. — Zokni nem kell! se! Alsónadrág se?! Felkecmeregtem egy széles tol begurítottak a műtőbe. Az orvost szülődtek, hogy helyrehozzák az mat. A kezelőorvosom hívta a tort, hogy jöjjön, vájkáljanak eg nARANYcsüdítöt meg a naranc gyasztottam. Telefonált a felesé egy olyan, de olyan Wellington szített marhasültét evett ebédre, ivott is egy pohárkával. Valahát solyogtam, mindig megfeszült t varratban. Kint/ álltam az elbocsátófü! előtt, felöltözve, és nagyon-nagy hatnékom volt. — A uihont 1 mondtam. — Köhönök héhen t 6 ős Elmentem vendégségbe, egy ismerős hölggyel. — Üdvözlöm! — szólítottam mi terhes? Kismamaruhának néztem, ami — Nem — mondta nem, — Taxi! S most vajon hol lehetsz? Biztosan sétálgattok a férjei írt egy gyönyörű verset, s kell vegő, hogy felfrissüljön. Csodálj mihez nyúl — siker. Hívják Eas ba előadásokat tartani, óriási i Csodálom őt, de az irántad é: latom .. . Gondolod, hogy észrev da bolondság! Hiszen olyan fel egy falragasz, olyan egyértelmi kitagadás. Kanadai Királyi Lovasrendőrk szabályosan magas, fehér hon lesztve... Két fehér lábad e terített ászt rosan egymás mellett... Biztosan a SoHóban sétálgatt del, és látjátok, milyen irányza nak meg az ifjú művészek abl ban, hogy legyen honnan újrak' A művészek szemügyre veszi bori kalapodat, fehér lábadat, úristen!“ — mondják, és vis manzárdszobáikba. A hangodat akartam hallat küldtem telefonüzenetet, de áll dériek veszi fel. — Nos, Frederick — érdekl lyesen —, milyen bámulatra rt arattál e mai nap folyamán? Stdnfordban díszhivatalt, az 1 kezési vállalatnál díszravatalt fel neki. ötszázezer dollár a 1 azon az árverésen, ahol leheleti lagos birtoklási joga kerül elai És vajon ... A díszebéden csipkés szalvét a kezedet, jelentett volna ez \ Ott a díszebéden feltörted tojásom végét, azt jelezte vol remélhetek? Gyerekeket fogok elnevezni adáskor sokan kérnek tőlem Gyanús lesz majd, ha annyi bukkan fel a városban, de a sz: menet közben, az idő múlásává ki, s ez megnyugtató. A jövőt elképzelni sem mondtad meg világosan, mik — ha vannak szándékaid egy jó ez a szerencsétlenkedés? gyök! Veterán! Negyvenéves! kötöttem! Nagy hajó fedélzeti felkapaszkodni, most, kiold1 a kabinokba bekészítve a viri zott az ebédre hívó gongütés, szem, a fedélzeten jó ebéd vái ted, hogy tőlem hajózol el! PINCZÉS ISTV

Next

/
Oldalképek
Tartalom