Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-24 / 39. szám
mm „Ne hazudd, hogy nincs lelkiisme- retfurdalásod, hogy nem érzel bűntudatot. Ne ámítsd se magadat, se mást azzal, hogy kényszerhelyzetben tetted, amit tettél. Nem igaz. Tudatosan és megfontoltan tervelted ki az egészet. Meg akartál szabadulni a szüléidtől, púpnak érezted őket a hátadon, fölösleges bútordarabnak a lakásban. Hát most jól érzed magad, hogy elintézted számukra az öregotthont? Ne válaszolj, úgy is szépítenéd a helyzetet, magyaráznád a bizonyítványodat; ezt tudod, de azt már nem, hogy vállald a szüléidét, az öregségükkel járó bogaraikkal, és a szere- tetükkel együtt. Ez vagy te! ... Nézz a tükörbe és köpd szembe magad ...“ „Te könnyen beszélsz. Apád már nem él, anyád alig múlt ötven. Takarít, főz rátok, vigyáz a gyerekre, bolond lennél tőle megválni, hiszen a feleséged a készbe megy haza a munkából. Nincs gond az óvodára sem. De majd meglátjuk, ha ő is magatehetetlen lesz; ápolni, gondozni kell, akkor majd hogyan vélekedsz?!...“ (Részlet egy kávéházban ellesett beszélgetésből.) — Jaj, lelkem, hosszú az én élettörténetem. Maga abból regényt írhatna, hogy mi mindenen mentem én keresztül, míg Ide jutottam, az öregotthon- ba. De azért, ha nem untatom, elmesélek valamicskét belőle: — Alig múltam tizennyolc éves, amikor elvett a férjem. Szegény szülők gyermekei voltunk mindketten, egyik napról a másikra tengettük az életünket. Lakást is az uram szüleinél kaptunk, szoba-konyhácskát az udvar végében. És alig telt el az első év, amikor megszületett Istvánka. Két kilő húsz dekával jött a világra, azt hittük, nem éli meg a másnapot, de — mit ad isten —, nagy örömünkrp életben maradt. Igaz, sokat betegeskedett gyermekkorában, mindig aprócska, vézna gyermek volt, mégis sikerült fölnevelnünk. Rá egy évre jött a második, János, majd utána lányunk Született, Margitka. A kislányt a férjem alig két hónapig láthatta, mert jött a háború, neki is mennie kellett. Egyedül maradtam a három gyermekkel, a nagy szegénységben. Ha az anyősomék nem segítenek, talán ott vesztünk' volna abban a nagy nyomorban ... Nem lett sókkal jobb nekem a front után sem. Hazajött néhány férfi a faluba a háborúból, de az uramról egyik sem tudott semmit. Azzal biztatott mind, hogy fogságba eshetett, majd hazaengedik őt rövidesen. Vártam. Eltelt egy év, két év, három év, tíz év, de csak nem jött haza az én uram azóta sem. Közben eljárt ' fölöttem az idő, nem mentem férjhez. Meg aztán nem is akartam új apát a gyerekeknek, tudhatja maga is, az már nem az igazi. ... De sok vesződés is volt a három gyerekkel! Egyedül biztosítani számukra a ruhát, az élelmet —- mindent. Iskolába járatni őket, megadni nekik mindent, mégha magamtól is vontam meg a falatot, hogy ne érezzék, nekik nincs apjuk. Megmondhatja magának bárki a faluban, nem is szenvedtek azok semmiben sem hiányt. Istvánnak ugyan nem tudtam szakmát adni a kezébe, de János elvégezte a mező- gazdasági iskolát, jő helyen dolgozik, Margitka meg kijárta a gimnáziumot. Mondtam neki, menjen főiskolára, fedezem valahogy a költségeket, de azt mondta, elég neki a gimnázium is, ne ! fájjon érte a fejem... Ma már mindnek családja van, gyerekeik, házuk. Margiték nemrég vettek autót. Azt mondják, városban nem lehet meglenni autó nélkül. Én nem tudom, még csak egyszer voltam náluk, de biztosan igazuk van. — De hogy megértse, el kell mondanom azt is, hogy már lassan hat éve elköltöztem a szoba-konyhás házamból. Istvánék hívtak magukhoz, mert nem volt iki vigyázzon a gyerekre. Szívesen hozzájuk költöztem, gondoltam, legalább nem leszek egyedül, lesz kihez szőllnom, meg hasznomat is látták, segíthettem rajtuk. Mikor a gyerek aludt, kimostam, megfőztem, kitakarítottam a szobákat. De ez nem tetszett a menyecskének, mindenben talált valami hibát, állandóan biztatta ellenem a fiamat. Nem akartam én, hogy miattam veszekedjenek, elmentem hát Jánoshoz, a másik fiamhoz. Azoknak is volt már a városban házuk, megszületett a gyerek, mindketten dolgoztak, kellett ott is a segítség. De egyik gyerek után jött a másik, harmadik, nehezen fértünk el a kétszobás lakásban. A konyhában aludtam. Egyszer csak azt mondták, szeretnének valami új konyhaasztalt, meg ülőgarnitúrát venni a konyhába és akkor nem fér ßl az ágyam. Mondtam, elalszok ón a gyerekekkel a szobában, legalább vigyázok rájuk, ha éjjel valamelyik fölébred, de ez sem tetszett nekik ... — No, gondoltam magamban, mehetsz innen is. Maris, itt sincs már helyed. De hova? A házam már dülede- zőfélben van, oda nem mehetek. A lányom meg felém se néz, elment a nagyvárosba, az sem érdekli őt, hogy élek-e, halok-e? Rá nem számíthatok, és Istvánékhoz sem mehetek vissza. Hát arra kértem a fiamat, legalább még azt intézze el nekem, hogy a szociális otthonba mehessek. Nem telt bele egy hónap s azt mondta: „Mehetsz, ha nagyon akarsz!“ Nem akartam én menni, de ha ők sem akarják, akkor nem tesznek ki a konyhából és nem intézkednek. — Tudja, nem haragszom én egyikükre sem, mert az anyai szív nem tud haragudni a gyermekére. Hiszen itt hordtam őlgét a szívem alatt, azért kínlódtam értük, hogy jó legyen nekik, boldoguljanak az életben ... Ha rám már nincs szükség, akkor legyen így. Nem haragszom én egyikükre sem... Monológok idéződnek föl emlékezetemben. Erzsi nénik, Józsi bácsik lassan, elcsukló hangon kiejtett szavai, mondatai, életregényei. Sok-sok monológ, sok-sok sors. Sok-sok keserűség és sok-sok fájdalom. Nem megvetés, nem gyűlölet, még csak nem is harag, hanem olyan fájdalom, amit csakis a gyermeki hálátlanság idézhet elő. „Nem ír a fiam.“ „Már lassan két éve, hogy nem járt itthon a lányom, még az unokámat se hozza el megmutatni, pedig ...“ .......nem ismerem a címét sem, cs ak annyit tudok, a fővárosban él.“ ... Részletek beszélgetésekből, amelyekből még sok-sok tolakodna ide a papírra.-Amelyeket egy-egy kézmozdulat követ a szemgödör felé ... De ki kíváncsi rájuk, hol van időnk ezeket meghallgatni?! öreges siránkozásnak tekintjük, és jó, ha egy kéz- legyintésnyi figyelmet szentelünk szavaiknak. — Erzsi néni, mennyi van még a nyugdíjig? — intézem a kérdést a háziasszonyhoz, nem is a válaszért, inkább, hogy megtörjem a kínos csöndet. , — Két és fél évem van még, fiam. Ha az a tizenhét óv letelt egy munkahelyen, eltelik már ez is valahogy. De egyél már, ne kínáltasd magad! — emeli föl a hangját a törékeny termetű, férfiasán kérges kezű asszonyka. Nem kínáltatom tovább magam, nekikezdek, és egy-egy falat közben mustrálgatom a berendezést. Észreve szí ezt vendéglátóm is. — A múlt hónapban vettünk bútort, a jövő havi fizetésből meg majd kicseréljük a szőnyeget. Addig szedjük össze magunkat, amíg keresünk. Ki tudja, mi lesz azután?!... Jól keresek, ezer korona fölött kellene majd nyugdíjat kapnom, de mi az?!... Mindig kell valami ajándék az unokáknak, lányomnak, a vőnek. Most csizma kell a lánynak, akkor ahhoz pótoljak, kabát kell télre már mondtam neki, hogy majd én kifizetem. Tudod, hogy van? Csak rájuk dolgozik az ember, a sírba nem vihet magával semmit, meg nem mondhatok rájuk egy rossz szót sem. Csak igyekszem a kedvükben járni, hogy ne maradjak úgy, mint a szomszédasszony, aki fölnevelt két gyereket és még vizet sincs neki ki adjon. A szomszédok visznek neki néha egy kis főtt ételt, azok gyámolítják szegényt. No, itt már nem megy le több falat, és mint a:ki torkig jóllakott, eltolom magam elől a tányért és megköszönöm az étket. De nem oda Budai Itt nem lehet csak úgy finnyáskodni, enni, inni kell mindenből, ha kínálnak. És tudni kell azt is, hogy valóban szívesen adják, meg azt ds, hogy van miből. Találkozni szeretnék a lányá val, a vejével, de nincsenek itthon. Az autószerelőként dolgozó vő a kocsmában van, .a lánya meg a barátnőjéhez ment. A hároméves gyereket itthon hagyták, gondolva, a nagymama majd vigyáz rá. A nagymama, aki hetente ingázik munkahelyére, kemény fizikai munkát végez. Péntek este érkezik, s hétfőn hajnalban már indul. De a két nap alatt sincs pihenése. Főz, hogy „legalább ilyenkor egyenek főtt ételt a fiatalok“, mos, mert „a lányom nem ér rá egész héten a gyerek mellett, meg munkába is jár“, talpon van hajnalitól estig, hogy a kedvükben járjon minden mozdulatával, nehogy a szomszéd néni sorsára jusson öreg napjaiban. Hattyúdal itt minden mozdulat, minden kedveskedés, kínálgatás — még az idegennel szemben is. Szeretnék neki kezet csókolni, de félek, elszégyellné magát, zavarba hoznám őt. Megmutatom az eddig elkészült írást egyik ismerősömnek. „Talán azt is beleírhatnád — mondja nyögdécsel- ve —, hogy miért is kell a fiataloknak öreg korukra gyámolítani a szüleiket? Hogy miért ás tartoznak nekik hálával? Hiszen csak azt tették, ami a kötelességük volt...“ Kikapom a kezéből a kéziratot. Jóval akartam megbeszélni ezt a problémát én is! — gondolom magamban. Töredékek e riporthoz vágó élményeimből: Halotti tor. Hajbakap a két testvér, kié legyen a hagyaték: „Én ennyit és ennyit áldoztam a mamára“ — így az egyik. „Te beszélsz? — a nyugdíjának a felét mindig elvetted tőle“ — kapja meg a választ. Hároméves élmény. A múltkoriban jártam abban a temetőben, ahol a „mama“ nyugszik. Rendezetlen, giz-gazzal benőtt a sírja. Z. bácsit drága apuskának nevezték mindaddig, míg a fiára nem íratta a házát. Másnap már csak „apu“-nak, egy hét múlva „öreg“-nek szólították. Aztán kiebrudálták őt abból a házból, amelyet ő épített, amelyben fölnevelt három gyereket, amelyet ott- tartózkodása utolsó napjáig gondozott, tatarozott Most a lányánál él megértésben, nyugalomban, szeretetben. Tudom, pozitív példákat is felhozhatnék, hiszen nem minden gyermek felejti el véreit, szüleit. Talán több is lennie az ilyen példa, de ez a több még nem ellensúlyozza azok fájdalmát, akik a kevesebbek közé tartoznak. És hogy számuk nem kevés, azt bizonyítja az is, hogy a szociális otthonokba fölöttébb nehéz, „bejuttatni“ a szülőket, hogy egyre többen élnek falun és városon egyedül, magukra hagyottén, pedig vannak tehetős fiaik, lányaik: Nem kellene, hogy a társadalom, a rokonok, a szomszédok gondjaira szoruljanak. — Ne értben félre: én tisztelem, becsülöm, szeretem a szüléimét. De hozzánk nagyon sok vendég jár, és nagyon zavaró volt, hogy apám mindegyiknek elmesélte háborús élményeit, hogy odafurakodott közénk, amikor a vendégekkel beszélgettünk, szórakoztunk. Aztán mindig csendben kellett lenni, mert a mama nem tud aludni, mert a mamát ez, meg az zavarja... Nem illettek már közénk. Ügy gondoltuk, jó helyük lesz az öregotthonban. Magukhoz illő emberek között lesznek, mi lejárunk őket meglátogatni, viszünk nekik mindig valamit, nem feledkezünk meg véreinkről. — Mikor volt utoljára látogatóban? — Az utóbbi hónapokban sok minden összejött, már vagy fél éve nem voltunk náluk, de... ZOLCZER JANOS ÚJ szú (GYÖ KERES GYÖRGY felvétele)
