Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-10 / 37. szám
Az éjszaka valóban hideg volt, de Albert nem érezte a hideget, annyira felhevítette a pálinka meg a vitatkozás. Az utcára kilépve körülnézett, ~és elégedetten dörzsölte kezét. Az utca kihalt volt, de a lámpások hosszú sora még vörösen világított, a tiszta égen csillagok tündököltek. „Nos?“ — szólt fel a kivilágított ablaknak Gyeleszov lakásában, azzal kezét kabátja alá, pantallója zsebébe süllyesztette, és előregörnyedve, nehézkes, bizonytalan léptekkel megindult jobb felé. Lábában, gyomrában ólomsúlyokat érzett, feje zúgott, valami láthatatlan eró taszigálta jobbra, balra, de csak ment, ment előre, Anna Ivanovna lakása felé. Agyában furcsa, összefüggéstelen gondolatok kóvályogtak. Hol Zaharral való veszekedése ötlött eszébe, hol a tenger, meg a hajóút, mikor először érkezett Oroszországba — hol egy jókedvű éjszaka, amikor barátjával mulatott a kocsmában, amely mellett éppen elhaladt, hol ismerős dallam zendült fel képzeletében és eszébe jutott szerelmének tárgya, a szörnyűséges éjszaka a színház nézőterén. Mindezek az emlékek, bár összefüggéstelenül, de oly elevenen támadtak fel képzeletében, hogy szemét lehunyva nem tudta, mi a valóság: az-e, amit csinál, vagy az, amit gondol. Nem tudta, nem érezte, hogyan mozognak a lábai, hogy tántorogva hogyan ütődik neki a falnak, hogyan néz maga körül, s hogyan rója egyik utcát a másik után. Csak azt tudta és azt érezte, ami torz nyüzsgésben váltakozva képzeletébe tolult. A Malaja-Morszkaján "Végighaladva megbotlott és elesett. Egy pillanatra föleszmélve óriási, pompás épületet látott maga előtt, és folytatta vándorútját. Az égen nem látszott sem csillag, sem hajnali derengés, sem hold, az utcai lámpások sem világítottak már, de azért minden tárgy tisztán kivehető volt. Az utca végén magasló épület ablakai világítottak, de fényük imbolygott, mint vízbeli tükörkép. Az épület egyre közelebb, közelebb, egyre tisztábban láthatóan tornyosul Albert elé. De a fények eltűntek, mihelyt belépett a széles kapun. Benn sötét volt. A boltozatos folyosókon magányos léptek visszhangzottak, közeledtére menekülő árnyak siklottak tova. „Miért jöttem ide?“ — kérdezte magától Albert; de ellenállhatatlan erő vonzotta egyre tovább, egy hatalmas terem mélyére... Valami emelvény állt ott, s akörül fura kis emberkék sorakoztak némán. „Ki fog beszélni?“ — kérdezte Albert. Senki sem1 felelt, de az egyik emberke az emelvényre mutatott szótlanul. Az emelvényen már ott állt egy magas, sőrtehajúj sovány ember, tarka háziköntösben. Albert azonban felismerte barátját, Petro- vot. „Milyen furcsa! Hogy kerül ide?“ — gondolta Albert. „Nem, barátaim! — mondotta Petrov valakire mutatva. — Nem értették meg ezt az embert, aki köztetek élt; nem értettétek őt! Nem megvásárolható virtuóz, nem zenegép, nem elmeháborodott, nem elveszett ember. Hanem zseni, zenei lángész, mely észrevétlenül és értéktelenül pusztul el köztetek.“ Albert azonnal megértette, hogy barátja kiről beszél, de nem akarván őt feszélyezni, szerényen le- horgasztotta fejét. „Mint szalmaszálat, úgy emésztette el őt a szent tűz, melyet mindannyian szolgálunk — folytatta a hang —, de megvalósította mindazt, amit Isten be-1 léhelyezett, s ezért nagy embernek kell őt mondanunk. Megvethettétek, kínozhattátok, megalázhattátok — folytatta a hang egyre erősödőn —, de hiába, ő mérhetetlenül nagyobb volt és lesz mindendannyiótoknál. Ő mindenkit egyformán szeret, vagy megvet, ami egyre megy, és csupán annak szolgál, amit felsőbb hatalmak oltottak beléje. Egyet szeret csupán: a szépséget, a világnak ezt az egyetlen igazi áldását. Igen, ilyen ez az ember! Boruljatok le előtte, boruljatok térdre!“ — kiáltotta a hang. De most másik hang szólalt meg halkan a terem másik végén. „Nem vagyok Részlet az azonos című hosszabb lélegzetű elbeszélésből. hajlandó térdre borulni előtte — mondotta ez a hang, s Albert nyomban felismerte benne Gyeleszov hangját. — Miért lenne nagy ez az ember? És miért kellene előtte leborulnunk? Talán bizony becsületesen, rendesen viselkedett? Vagy hasznot hajtott a társadalomnak? Hisz tudjuk mind, hogy pénzt kért kölcsön és nem fizette vissza, hogy elvitte egy művésztársa hegedűjét és zálogba tette... („Szent Isten, honnét tudja mindezt?“ — gondolta Albert, s feje még mélyebbre horgadt.) Hisz tudjuk, hogy milyen alávalóan hízelgett a legjelentéktelenebb embereknek, pénzért hízelgett nekik! — folytatta Gyeleszov. — Tudjuk, hogy csúfosan elker.' gették a színháztól! Hogy Anna Ivanovna már a rendőrséggel akarta elvitetni.“ („Istenem, uram, ez mind igaz, de védj meg engem — suttogta Albert —, hiszen csak te tudod, miért tettem mind ezt.“ „Elég volt, szégyellje magát! — mennydörgőit ismét Petrov nagy hangja. — Milyen jogon vádolja őt? Hiszen nem élte az ő életét, nem ismeri révületeit! („Igaz, igaz!“ — suttogta Albert.) A művészet az ember nagyságának legmagasabb rendű megnyilvánulása. Csak ritka kiválasztottaknak jut osztályrészül, és a kiválasztottat olyan magaslatra emeli, hogy beleszédül és nehezen őrizheti meg ép eszét. A művészetben is, mint minden harcban, vannak hősök, akik mindenüket feláldozzák hivatásuknak, és mégis belepusztulnak, nem érnek célhoz.“ Petrov elhallgatott, Albert fölemelte a fejét, és fennszóval elkiáltotta magát: „Igaz, igaz!“ — De hangja elhalt, hangtalanul. „Magának ehhez semmi köze! — szólt rá szigordan Petrov, a festő. — Igen, akárhogy megvetitek, lenézitek — folytatta ismét a többiekhez fordulva —, valamennyiőtök közül mégis ő a legjobb, a legboldogabb!“ Albert túláradó boldogsággal, a lelkében hallgatta ezeket a szavakat. Nem állhatta meg tovább, odament barátjához, és meg akarta csókolni. „Hordd el magad innét, nem ismerlek — förmedt rá Petrov. — Eredj utadra, mert sosem érsz célhoz ...“ — Vigyázz magadra, részeg vagy! így sosem érsz célhoz — kiáltotta a rendőr a keresztezésnél. Albert megtorpant, összeszedte maradék erejét, s tőle telhetőén szilárd léptekkel befordult a mellékutcába. Innen már csak pár lépés volt Anna Ivanovna házáig. Az előszobából fénv hullott a havas udvarra, a kapu előtt szánok, kocsik várakoztak. Albert gémberedett kezével a korlátba kapaszkodva felszaladt a lépcsőn és becsengetett. A szolgáló kidugta álmos képét az ajtónyíláson, és mérgesen pislogott Al- bertre. — Nem szabad! — rivallt rá. — Magát nem szabad beengedni — s azzal becsapta az ajtót. Zeneszó, női beszéd, kacagás hallatszott ki a lépcsőházba. Albert leült a padlóra, fejét a falnak támasztotta, és behunyta a szemét. Az összefüggéstelen, de ismerős látomások tömege abban a pillanatban újult erővel lepte el,' hullámai a hátára vették, és ringatva vitték valahová messze, az ábrándok szabad, gyönyörű világába. Az ajtón polka hangjai szűrődtek ki. Ezek a hangok is azt mondták, hogy ő a legjobb és a legboldogabb! A közeli templomban misére harangoztak, s a harangszó is azt mondta: „Igen, ő a legjobb és a legboldogabb!“ — „Visszamegyek abba a terembe — gondolta Albert. — Azt akarom, hogy Petrov még sok mindent, nagyon sok mindent mondjon nekem.“ De a teremben nem volt senki, Petrov helyett az emelvényen maga Albert állt és hegedűjén játszotta mindazt, amit azelőtt a hang mondott el. De az a hegedű nagyon furcsa szerkezetű volt: teljes egészében üvegből készült, és mindkét kézzel meg kellett ölelni és lassan magához szorítani ahhoz, hogy hangot adjon. A hangja pedig olyan finom és elbűvölő volt, amilyenhez foghatót Albert még soha életében nem hallott. Minél erősebben szorította magához az üveghegedűt, annál édesebb boldogság töltötte el a szívét. Minél erősebben zengett a hegedű hangja, annál fürgébben menekült az árnyék, s annál jobban megvilágosodtak a terem falai áttetsző, derengő fénnyel. De nagyon óvatosan kellett játszani a hegedűn, nehogy eltörjön. Albert óvatosan, szépen játszott az üveghangszeren. Olyan dallamokat csalt ki belőle, amelyeket — ezt érezte — soha többé nem fog hallani senki. Lassan már kezdett kifáradni, amikor más, távoli, tompa hang ütötte meg a fülét. A harang szava volt az, és a harang azt mondta: „Igen.“ Valahol mesz- sze, messze a magasban ezt zengte a harang: „Szerencsétlennek hiszitek, megvetitek őt, pedig ő a legjobb és a legboldogabb! Soha többé senki sem fog játszani ezen a hangszeren.“ Ezek az ismerős szavak egyszerre olyan bölcsnek, újnak, helytállónak tetszettek, hogy Albert abbahagyta a hege- dülést, kezét, szemét égnek emelte, s igyekezett nem mozdulni többé. Szépnek és boldognak érezte magát. Bár a teremben egy lélek sem volt, kidüllesz- tette a mellét, fejét fölemelte, s úgy állt ott az emelvényen, hogy mindenki láthassa. Egyszer csak könnyű kéz érintette vállát; megfordult, és a félhomályban női alakot pillantott meg. Szomorúan nézett rá, és rosszallón csóvál-' ta a fejét. Albert azon nyomban megértette, hogy amit cselekszik, helytelen, és szégyellte magát. „Hová megyünk?“ — kérdezte tőle; a nő még egyszer hosz- szan, merően nézett rá, és bánatosan meghajtotta fejét, ö volt az, tökéletesen és teljesen ő volt, akit Albert szeretett; még a ruhája is ugyanaz volt, telt fehér nyakán gyöngysor ragyogott, gyönyörű karja könyökig födetlen volt- Megfogta Albert kezét, és kivezette a teremből. „Kijárat a túlsó oldalon“ —• mondotta Albert; de a nő nem válaszolt,' csak mosolygott és kivezette a teremből. A küszöbön Albert meglátta a vizet és a holdat. De a víz nem volt lenn, mint ahogy lenni szokott, a hold pedig nem volt fenn az égen — fehér tányér, egy helyütt, ahogy az ember megszokta. Nem, a hold és a víz együtt voltak,, és mindenütt — fönn is, lenn is, oldalt és körös-körül minden felé. Albert a hővel együtt belevetette magát a vízbe- holdba, és tudta, hogy most végre szabad megölelni azt, akit mindennél jobban szeret ezen a világon; megölelte és elviselhetetlen boldogság ömlött el rajta. „Vajon nem álom-e mindez?“ — kérdezte magától. De nem! Valóság volt, több mint valóság: valóság és emlék, volt egyben. Érezte, hogy az a kimondhatatlan boldogság, amelyet abban a percben élvez, elmúlt és soha többé vissza nem tér. „Miért sírok?“ — kérdezte szerelmétől. A nő szótlanul szomorúan nézett vissza rá. És Albert megértette, hogy ezzel mit akar mondani- „Hogyhogy, hiszen élek!“ — mondotta- A nő nem válaszolt, mozdulatlanul nézett maga elé. „Iszonyú! Hogy értessem meg vele, hogy élek? — gondolta Albert rémülten. — Istenem hiszen élek, értsen meg!“ — suttogta. „Ű a legjobb, a legboldogabb!“ — zengte a hang. De valami egyre jobban fojtogatta Albertet. A hold meg a víz volt-e az, vagy a nő ölelése, vagy köny- nyei — nem tudta; de érezte, hogy nem ér rá mindent kimondani, amit kellene,, és nemsokára mindennek vége. Két vendég, Anna Ivanovnától kilépve, belebotlott a küszöbön elnyúló Albertije. Egyikük visszament és kihívta a háziasszonyt. — Micsoda kegyetlenség — mondotta. — Akár meg is fagyhatott volna szegény. — Jaj, ez az Albert, hát itt kuksol! — sopánkodott a háziasszony. — Annuska! Vigye csak be és fektesse le valamelyik szobában — utasította a szolgálót. — De hiszen élek, miért temetnek el? — motyogta Albert, amikor eszméletlenül bevitték a szobába. SZOLLÚSY KLÁRA fordítása Szorongó igyekezettel lóg előtti küszködik a kéz, hogy be- kezéből t fűzze a cérnát. Ezüstragyo- — Ne gású szikra a tű, ha megvil- meg ne i lan olykor a tetőről aláhul- Számta 16 fényben. így, ha i Az asszony a vastag szem- ban is; a üvegen át a tű fokába fúrja lása, a di meretf tekintetét. Hol a bal olyan ny kézzel rosszul tartott lyuk az élet i szökken odább a cérna meg- tükröződi sodrott csúcsa elől, hol pe- A csöp dig a cérna nem talál bele a összegyű nyílásba. De akár így, akár ben, ahoi úgy, a kéz tehet róla, vagy az angya a kéznél is inkább az éle- A cérn, sen csattanó hang, amely az — Egy ebédlő felől jön. magam, — Mintha nem is én vol- nébe! nék a kereső a háznál! — Arti Onelio Jorge Cardoso CÉRNA ES I Három napja szólt a var- Harsan rás miatt, de még most ben kör sincs meg. Már indulnia dés volt kellett, nem várhatott to- ölni is k vább és csak most jutott deiklő ki eszébe az asszonynak, hirte- hogy ser len döbbenetében, a szaka- a kötéléi dás. je, hogy Az alig látható kis szösz, maradjor mint sarkantyú a cérna vé- apa s Isi gén, beleakaszkodik a tű fo- lem már kának peremébe, a szál az utcai meghajlik. Újra kell kezde- A csöp ni. Az asszony a foga közé can, szót veszi a cérnát, harapdálja. Bámulj A jóformán nem is látható ott lóg a kis szöszt szeretné letépni úgy lesz róla. a cérnas Most úgy tetszik, hogy Ott van i éppen beletalál. Csak az s ha a fi kell, hogy két kezének min- már nem den mozdulását jól vigyáz- Meg ki za, hogy villanásnyi időre kapaszkc csendesedjen a bujkáló féle- át kell t lem, s az ujjak meg ne is- mentén e mételjék előbbi ügyetlensé- De a fi güket. ja be cs — Még csak az kéne, akarja; e hogy én magam varrjam ne ráhe meg! kell, de I És újra mellészalad a cér- ja, valair na; megint meghajlik, s zajt, hoj még be sem ment, már ki- sa a sza’ vül kerül. És ak Nincsenek magukban, egy reze mert: itt van az asszony, itt harsogva a tű meg a cérna, amott Hallani i meg a férfi és fölcsattanó hangja a szava. bői jön. És az ötéves fiúcska is itt fülében ; van. Az anya éppen csak ül Egy ha az ágy szélén, az apróság a clrkuszbj két térde közt áll; a ruhája És Iá föl van gyűrve, és ahogy elő- rajta a v rehajol, csöppnyi kis kezével rágot, ah megtámaszkodva, majdnem le égés; teljes súlyával ránehezedik bújtatott az anyja combjára. csatos ö' És nézi a cérnát, amely ott len a tői Lev Tolsztoj Kvéta Kolcáková: Oravai táj
