Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-09-10 / 37. szám

Egészen természetes, hogy illetékes körök igyekeztek elkendőzni a botrányos leleplezést. Aser Jadlint ötévi börtönbüntetésre ítélték. Ofer halálának egyes körülményei a mai napig sem tisztázódtak. Köztudott, hogy az utolsó ember, aki halála előtt találkozott vele, Jitzaik Rabin akkori miniszterelnök volt. A Time amerikai hetilap ezt Irta: „Ha Ofer valóban ártatlan volt, akkor miért nem tett meg mindent Rabin, hogy megmentse munkatársát a meghurcolástól? Lehetséges, hogy valakinek érdeke fűződött Ofer eltűnéséhez? Vagy Rabin már maga is tudta, hogy a saját karrierje is hajszálon függ?“

Ofer halála után három hónappal a járásbíróság Lia Rabinnak, a miniszterelnök feleségének ügyét tárgyalta, akit azzal vádoltak, hogy törvényellenesen idegen valutákra szóló bankkontója volt külföldön. A vádlott elismerte bűnösségét, és pénzbírság vagy egyévi elzárás fenyegette. Don Levin járásbíró 250 000 izraeli font pénzbírsággal sújtotta.

így végződött az a botrány, amely Rabin miniszterelnök lemondásához, az Izraeli Munkapárt új vezetőjének megválasztásához, s magának a pártnak — 29 éves kormányzás után — a parlamenti választásokon elszenvedett vereségéhez vezetett. Korai lenne azonban még pontot tenni az ügy végére. A legnagyobb pénzügyi és gazdasági botrányok még csak ezután törtek ki.

Az Izraeli Korporáció csődje

Nagy csinnadrattával látta meg

1968-ban a napvilágot az ún. Izraeli Korporáció (Testület). Azzal a céllal alakult meg, hogy az izraeli gazdaság részére beruházásokat szerezzen cionista milliomosoktól, akik szívesebben élnek az „ígéret földjétől“ távol. Michael Zur, az Izraeli Korporáció volt vezérigazgatója 15 éves börtön- büntetését tölti a Korporáció pénzének elsikkasztásáért. Hasonló váddal került bíróság elé a Korporáció igazgatótanácsának elnöke, a csődbe jutott genfi Nemzetközi Hitelbank alapítója és elnöke, Tibor Rosenbaum is. A vádat a svájci rendőrség előtt az Izraeli Korporáció igazgatótanácsának maga az elnöke, Edmond Rothschild báró emelte.

Az igazgatótanács gondosan titkolja a Zur- és Rosenbaum-ügy körülményeit, de az a számos tény is, amely a sajtó révén a nyilvánosságra került, utal a botrány terjedelmére.

Az Izraeli Korporáció megalakulásával egyidejűleg az izraeli kormány törvényt hozott, amely adókedvezményeket biztosított a társulatnak, amennyiben összehoz 30 millió dollár értékű alaptőkét. Az alaptőke megszerzésének háromévi határideje letelt, de az amerikai részvényesek nem voltaik hajlandók mélyen nyúlni a-zsebükbe. Ekkor Zurnak sikerült nyugatnémet vállalkozók egy csoportjától megszerezni a szükséges összeget. Lebonyolították a tranzakciót, és létrehozták az Izraeli Korporáció pénzügyi alapját. Oj nehézségek támadtak azonban, mivel a nyugatnémet bankok nem voltak hajlandók hitelt nyújtani az Izraeli Korporáció operációihoz, ha a hitelekért nem vállal kezességet a nyugatnémet kormány. Ebben a helyzetben Zur és Rosenbaum bonyolult rendszert agyait ki, amely biztosította a nyugatnémet bankcsoportnak a szükséges pénzösszegeket olyan forrásokból,

amelyeket egyelőre nem sikerült kinyomozni. A pénzügyi műveleteket igen furcsa utakon bonyolították le. A nyugatnémetek kénytelenek voltak az Izraeli Korporációba szánt tőke- befektetéseket főként luxemburgi székhelyű különböző cégek és pénzintézetek közvetítésével eszközölni. E láncolatnak egyik láncszeme teljesen fiktív volt. Ez a „társaság“, amely személy szerint Zűré volt, nagy pénzösszegekkel manipulált, és províziókat szedett be ezért.

Mindez akkor derült ki, amikor hirtelen tönkrement a genfi Nemzetközi Hitelbank, amelynek Rosenbaum állt az élén. Megállapították ugyanis, hogy öt és fél millió dollár, amelynek a banknál kellett volna elhelyezve lennie, gyakorlatilag a Rosenbaum és társai tulajdonában levő egyetlen társaság kezében volt. A hitelbank számos valutaüzlete teljesen fiktív volt.

Edmond Rothschild felháborodása ellenére, akit különösen az a tény érintett kellemetlenül, hogy a csalók között volt személyes pénzügyi tanácsadója Zur is, aki ezért évente 25 000 dollár fizetést kapott, a botrány gyorsan elcsendesedett. Egy láthatatlan kéz eltépte a fonalakat, amelyek a leleplezéshez vezettek volna. Maga Rothschild kijelentette, hogy bizonyos személyek, akiket nem volt hajlandó megnevezni, ajánlották neki, hogy vonja vissza a Rosenbaum elleni vádat. Mint mondotta, egy bizonyos New York-i ügyvéd kártérítésül felajánlott néhány millió dollárt arra az esetre, ha nem kerül sor a Rosenbaum-ügy kivizsgálására.

„Annak a titoknak a magva, amely a korporáció 1968 és 1974 közötti tevékenységét leplezi, Rosenbaum különböző ügyletei s az a szerep, amelyet ebben egyes neves izraeli vállalkozók játszottak, megoldatlan marad“ — írta az Economist. — „Sőt, még a svájci hatóságok is halogatják a Rosenbaum elleni per megindítását izraeli és bizonyos nyugat-európai (nyilván cionista) körök nyomására.“

Ámde azok a nem túl jelentős tények is, amelyek nyilvánosságra kerültek, igen élénk reakciót váltottak ki az izraeli közvéleményben. Zur ugyanis szintén ott szerepel azoknak a névsorában, „akik Izraelben uralkodnak“. Ez a könyv egyebek között megemlíti, hogy „gyakran szóba került mint lehetséges kereskedelmi és iparügyi miniszter“.

Ben Sión és Begin

Az izraeli pénzügyi alapök meg- dézsmálásának rekordjával azonban sem Zur, sem Rosenbaum nem dicsekedhet. Ezt egy volt bankárnak, Jo- sua ben Sionnak sikerült elérnie, aki az irányítása alatt állt bankból 47 millió dollárt sikkasztott. 1975-ben ezért 12 évi börtönre ítélték, de azóta már szabadlábon van.

Ben Sión szabadon bocsátásáról nem más gondoskodott, mint maga MenahenT Begin, a mostani izraeli miniszterelnök, aki ezzel tanúságot tett a volt ellenzék, a jobboldali Li- kud-tömb és a nagy business vezéralakjai között. Noha Begin kijelentette, hogy tisztán „humánus meggondolásból“ cselekedett, „humanitásának“ háttere teljesen nyilvánvaló. A nyugati lapok emlékeztetnek a szoros kapcsolatokra Begin és ben Sión között, a „Nagy-Izrael“ mozgalom aktív előharcosa, a Gus Emuni vallásos nacionalista csoportosulás vezetője

között; a Gus Emuni kiadósán támogatta a mostani rendszert. Felmerültek olyan hírek, hogy a ben Sión által elsikkasztott pénzek Begin pártjának, a Herutnak a páncélszekrényébe kerültek. Ezért érthető, hogy amikor Begin a kormány élére került, nem feledkezett meg tolvaj hívének korábbi „érdemeiről“. Még az izraeli közvélemény körében is, amely pedig hozzászokott a legkülönbözőbb botrányokhoz, éles tiltakozásokat váltott ki ben Sión szabadon bocsátása. A fogoly kritikus egészségi állapotára való hivatkozás senkit sem győzött meg.

Zvi Berenson bíró, aki a ben Sión ellen az ítéletet meghozta, kijelenthette, hogy a bíróság előtt ismeretes volt a vádlott betegsége, amikor az ügyet tárgyalta. „Máskülönben, tekintettel az elkövetett bűncselekmények súlyosságára, sokkal szigorúbb ítéletet hoztunk volna“ — mondotta a bíró.

„Az általános elégedetlenség — írta az Economist — még növekszik azzal kapcsolatban, hogy Beginnek a ben Sión megmentésére indított akciója nem volt az egyedüli. A bűnözők iránti elnézés és a velük való szoros kapcsolatok rendszerré lettek.“

A svájci kormány kérte Izraeltől Ruben Peschechowicz kiadatását, akit azzal vádolnak, hogy jogtalanul eltulajdonított mintegy 4 millió dollárt és hogy okmányokat hamisított, amelyek alapján szélhámos módon nagy összegű kölcsönt vett fel az egyik svájci banktól. Begin azonban úgy döntött, hogy a csalót nem adják ki Svájcnak.

A francia kormány viszont a csalással vádolt Flatto Sáron kiadatását kéri, akinek több mint 200 millió francia frankot kell megfizetnie. Flatto Sáron különböző machinációkat hajtott végre építőipari és más vállalatok hálózatának alapításával, amivel a párizsi Paternelle tröszt csődjét okozta. Sáron Izraelben talált menedékre, Begin vette védelmébe. Nyugodtan él ott, és új terveket sző. Sáron ugyancsak foglalkozik mezőgazdasági vállalkozások tervével. Amint azt a Haarec című lap megírta, élén áll egy pénzügyi csoportnak, amely Venezuelában ezer hektár földet vásárolt, hogy ott zöldségfélék nagyüzemi termelésével foglalkozzék.

De ez még nem minden. A szélhámos jelöltette magát a parlamenti választásokon, és meg is választották parlamenti képviselőnek. A képviselői mentelmi jog védelmet biztosít neki az Interpool előtt, amely továbbra is azon igyekszik, hogy a szélhámost letartóztassák, és kiadják a francia hatóságoknak. Begin, aki kezdettől fogva védelmébe vette Flatto Saront, nyilván számolt azzal, hogy hűséges híve lesz. Ez a szélhámos képviselő nyilván mindig a kormányon levő Likud-tömbre szavaz annak az elvnek az alapján, hogy kéz kezet

mos.

Hasznot hajtó háború

A kormánykörök korrupciója, milliós pénzügyi machinációk és sikkasztások, olyan helyzet, amikor a rend- őrségileg körözött szélhámos szédítő politikai karriert csinálhat, és a parlament tagja lehet — ez jellemző a jelenlegi izraeli helyzetre. „Izraelben embereknek egy kis csoportja van hatalmon, akik kölcsönösen kapcsolatokat tartanak fenn egymás között, amit a kölcsönös jótállás rendszerének lehetne nevezni“ — írják a Ki uralkodik Izraelben című könyv szerzői. Ez a rendszer az alapja a Rabin —Ofer, a Begin—Flatto—Sarin csoport szövetségének és az egész izraeli társadalom szerkezetének.

Azok az események, amelyek Izraelben az elmúlt néhány esztendő folyamán lejátszódtak, csak igazolják annak a nézetnek helyességét, hogy Izraelben egy kis csoport uralkodik, tekintet nélkül arra, melyik politikai párt van hatalmon. Az Izraeli Munkapárt veresége a legutolsó parlamenti választásokon és a Likud-tömb kormányátvétele gyakorlatilag semmiféle változást sem jelentett (nem számítva azt, hogy az addigi kormányzópárt helyet cserélt az ellenzékkel a parlament padjaiban). Sokatmondó például az a tény, hogy a volt hadügyminiszter — Mose Dajan — a munkapárti kormányban azonos a mostani kormány külügyminiszterével. A jelenlegi izraeli kormány nyilvánvaló példája annak, hogyan olvad össze a politika a businesszel. Megfigyelők megállapítják, hogy Begin miniszterelnök kivételével, aki kispolgári szintén él, kormányának valamennyi tagja jelentős vagyonnal rendelkezik.

Az uralkodó körök nyereségvágya határozza meg Izrael külpolitikáját is. A háború igen komony haszon forrása az izraeli burzsoázia számára. „A hadügyminisztérium szállítóinak jövedelmei — állapítja meg a Zu Ha- derech című lap — 1976-ban meghaladták a 11 milliárd izraeli fontot, és előzetes adatok szerint 1977-ben 14 milliárdra növekedtek.“ Azok a vállalkozók, akik a Sínai-félszigeten létesített izraeli települések erődítési, munkálatait végezték, mesés nyereségre tettek szert, amely Olykor a száz százalékot is elérte. Egyes hadiipari vállalatokat mentesítettek az adófizetési kötelezettség alól, így profitjaik még jobban növekedtek.

Izrael jelentős hasznot húz a megszállt arab területek kiaknázásából. Nemcsak új militarizált települések létesítéséről és további földterületek mezőgazdasági termelésre való felhasználásáról van szó, hanem az arab államokat illető természeti kincseknek a szó szoros értelmében vett elrablásáról is.

Amint azt a francia Le Monde megállapítja, az izraeliek olcsó munkaerőhöz jutottak a megszállt területen, és ráadásul újabb piacra tettek szert az izraeli termékek elhelyezésére, ezzel jelentősen felélénkítették az izraeli gazdaságot. Pozícióit megszilárdította a katonai-ipari komplexum, növekszik a tőkebeáramlás — főként az Egyesült Államokból — beruházások céljaira. A dollárfolyam az uralkodó osztály, a tábornokok és az olyan szélhámosok páncélszekrényeibe áramlik, amilyenek a Zűrök, a Rosen- baumok és a ben Sionok, akiknek közvetlen érdeke a háborús konjunktúra fenntartása a Közel-Keleten.

A mostani felkészültségnek folytatódnia kell, s ehhez bármilyen módszerek, eszközök és manőverek jók. Begin miniszterelnök például nem hajlandó leülni a tárgyalóasztalhoz a Palesztinái Felszabadítási Szervezet képviselőivel azzal az ürüggyel, hogy nem szándékozik „terroristákkal“ tárgyalni. Ez az érv némilySpp furcsán hat Begin szájából. Amint arra nemrég a Press Association brit sajtó ügynökség emlékeztetett, Begin a második világháború folyamán vezetője volt az Irgun Zvai Leumi terrorista szervezetnek, amely Palesztinában tevékenykedett. Begin volt az, aki terrorista csoportjával felrobbantotta a jeruzsálemi King David szállót, ahol abban az időben a palesz- tinai brit erők főhadiszállása volt, s ezért a brit hatóságok Begin ellen körözőlevelet adtak ki.

1976-ban jelent meg az Izraeli ranglétra című könyv, amelynek szerzője Arie Eliav, egykori kereskedelmi, iparügyi és bevándorlási miniszterhelyettes, az Izraeli Munkapárt volt főtitkára. Könyvében élesen bírálja az izraeli állapotokat. „Egymillió ember él nálunk, akik nem izraeli állampolgárok; jogfosztott palesztinai arabok ezek, akik a megszállt területeken nyomorognak; a félmillió izraeli állampolgárságú arab állandó rettegésben él. A Keletről származó egymillió zsidó úgy érzi, hogy kitépték a gyökereit. Mindezek fölött, a társadalmi ranglétra legfelsőbb fokain áll a burzsoázia — az „urak“. Ezeket az „urakat“ az izraeli kormány képviseli. Ennek már semmiféle eszményei nincsenek, számára már csak az a fontos, hogy „hatalmon tartsa maigát“ írja Arié Eliav.

A szerző kifejezést ad annak a meggyőződésének, hogy az 1967-es háborúban elfoglalt területek megszállásának fenntartása tragédia mind az arabok, mind-az izraeliek számára. „Megragadtunk a pokol tornácában. Egyetlen nemzet sem viselheti el a megszállást a végletekig“ — állapítja meg Eliav.

E vallomás olvasásakor visszagondoltam a Sínai-félszigeten 1973 októberében tett utazásomra, azokra az izraeliekre, akik életüket áldozták, hogy politikai és gazdasági vezetőknek egy kis csoportja tovább gazdagodhassák.

Egy izraeli helyőrség megadta magát az egyiptomiaknak. Felmerül előttem Naum Valban katonaorvos fáradt, lesoványodott arca. Elmondotta, hogy egységének tagjai közül öten elestek és hogy a többi 37 katona és tiszt, akik közül 15 sebesült volt, megadta magát. Azok a húszéves fiúk nem akartak meghalni. Sokaknak közülük a háború — akárcsak Izrael — idegen volt.

Amikor nemrég megint ellátogattam a Közel-Keletre, ismét láttam a háború által felperzselt földet — az izraeli légierő által elpusztított libanoni falvakat.

Továbbfolytatódik tehát a háborús üzlet.

ZA RUBEZSOM, MOSZKVA

Jurij Gluhov II«

U MUHI

HALDIÁBAN