Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-10 / 37. szám
Még a Kis Földről jól ismertem Sza- lahutgyin Valliulint, a legjobb párt- szervezők közé tartozott. Aláírva a kitüntetéséről szóló oklevelet, elgondolkodtam az ilyen hőstettek természetéről. Ű kétségkívül tudta, hogy a biztos halál vár rá. De aligha mondta ebben a pillanatban magának: „Most hőstettet fogok végrehajtani.“ Nem, ez a bátorság nem festményszerü hősiesség, hanem szűkszavú, látványosságtól mentes, mondhatnám azt is, szerény, amit, a Háború és béke alapján ítélve, különösen nagyra értékelt Lev Tolsztoj. És a hőstett a szó tolsz- toji értelmezésében azt jelentette: az ember mindenek ellenére azt teszi, amit tennie kell. Természetesen, a halálfélelem ' az ember sajátja, ez természetes. Mégis, a kritikus percben a döntés mintegy magától értetődően született meg, az egész megelőző élet készítette elő. Tehát van egy határvonal, egy pillanat, amikor a harcoló hazafiban a haza iránti kötelesség tudata elfojtja a félelemérzést Is, a fájdalmat is, a halál gondolatát is. Vagyis ez a cselekedet, a hősiesség, nem ösztönös, hanem meggyőződést fejez ki az ügy igazságában és jelentőségében, ezért áldozza fel az ember tudatosan az életét. „Az a meggyőződés, hogy a háború igazságos — írta Lenin a polgárháború éveiben —, annak tudata, hogy fel kell áldoznunk életünket testvéreink boldogulásáért, fokozza a katonák harci szellemét és hallatlan nehézségek viselésére készteti őket. Ennek az a magyarázata, hogy minden egyes fegyverbe szólított munkás és paraszt tudja, miért harcol, és tudatosan ontja vérét az igazság és a szocializmus diadaláért.“ Leninnek ezek a nagyszerű szavai pontosan megmutatják a forrásait a nép erkölcsi erejének, népünk halhatatlan hősi tetteinek, amelyeket a Nagy Honvédő Háború éveiben vitt véghez az igazság és a szocializmus diadala érdekében. Szeptember 15-én Moszkva díszlövésekkel köszöntötte az Észak-kaukázusi Front és a Fekete-tengeri Flotta dicső csapatait. Befejeződött a nagy küzdelem. A kis Sztanyicska falu melletti kopár területen 7 hónapig állták csapataink az ostromot, és győztek. A hitleristák egy nagy várost szálltak meg, bevehetetlen erőddé változtatták, de mi hat nap alatt kivertük őket. A város felszabadítóinak példátlan hősiességét és dicsőségét a haza méltón értékelte. Tizenkilenc magasabb- egység és egység kapta meg a megtisztelő „novorosszijszki“ elnevezést. Több ezer katonát és tisztet tüntettek ki a Szovjetunió érdemrendjeivel és érdemeivel. Több tucat harcost jutalmaztak kiemelkedő hősiességükért a Szovjetunió Hőse kitüntető címmel. A novorosszijszki partraszálló hadművelet, amelyben valamennyi fegyvernem részt vett, az egyik legnagyobb volt a Nagy Honvédő Háború során. A Novorosszijszkért vívott ütközet úgy vonult be a háború történetébe, mint a szovjet emberek rendíthetetlen győzniakarásának, harci dicsőségének és rettenthetetlenségének, a lenini párt, a szocialista haza iránti végtelen hűségének példája. A Legfelső Főparancsnokság napi- parancsát rádión hallgattam egy félig szétrombolt- helyiségben: itt rendezkedett be a városi pártbizottság. A város .lakosságát nem hívtuk össze gyűlésre — lakosság nem volt. Aztán kimentünk az utcára. De ut£ák sem voltak. Csak romok. Az egész város tűzvészek martaléka lett. Valamelyik pincében találtunk egy öregasszonyt a macskájával, senki mást. Emlékszem, ott nemrég még gabonatároló volt, a tengerészklub mellett. A város bevétele előtti napon összefogták a mieinket, ide terelték, petróleummal leöntötték és elégették őket. Rettenetes látvány volt. Az utászok működésbe léptek, ártalmatlanná tették és elszállítottak több ezer aknát, repeszaknát, fel nem robbant bombát és lövedéket. Letépték a falragaszokat: „Minden lakost, akit a városban találunk, a helyszínen agyonlövünk.“ A fasiszták féltek a szovjet emberektől... A tengerészklubnál volt egy burgonyaföld, Itt előre mentem. Kolonyin megkérdi: — Hát te hova sietsz? — Te a haditanács tagja vagy — feleltem —, én viszont a politikai osztály vezetője. Nekem két lépéssel előtted kell járnom ... Novorosszijszk felszabadítása után szívesen kifújtuk volna magunkat, de egy órára sem állhattunk meg. A sikeres ostrom megnyitotta az előrenyomulás útját az egész hídfőben. A németek, csapataink nyomására, a szó szoros értelmében rohantak visszafelé; elfoglaltuk az úgynevezett ördögkaput, és megnyílt az út Anapa felé. A hitlerista parancsnokság kénytelen volt a Krimhilda-hadműveletet (a csapatok tervszerű átdobása a Tamany-félsziget- ről) a Brünhildára (sürgős kiürítés) felcserélni. De még ez a mondabeli hölgy sem segített rajtuk. Hajnalban az országúton robogtunk, amikor közölték velünk, hogy előttünk a légierőnk német egységeket támad. Kolonyin, Zarelua, én és Kravcsuk segédtiszt volt az autóban. Nyilván már kialakult bennem az az érzék, ami harcok tüzében támad, mert felkiáltottam: — Fiúk, mindjárt minket bombáznak! Feküdj! Kiugrottunk, lefeküdtünk az út szálén, s mégis majdhogynem a saját légierőnk csapott le ránk. A repülőket azonban nem hibáztathatjuk. Ilyen volt az előrenyomulás lendülete, valameny- nyien így iramodtunk akkor előre. 1943. szeptember 21-én hadseregünk páncélos és gyalogsági egységei hatalmas csapást mértek Anapára, felszabadították a várost és kikötőjét, az ellenség fő ellenállási gócpontját, a Krím felé vezető úton. Rohamunk any- nyira heves volt, hogy a megszállók mindenüket hátra hagyták, az elrabolt javakat, sőt, még a tengerre való kifutáshoz előkészített tizenhat olajszállító tartályhajőt is. Csapataink támadó lendülete napról napra nőtt. Óriási, leküzdhetetlen erőt jelentett a harcokban szerzett tapasztalattal párosult lelkesedés. Ám semmi esetre sem állíthatjuk azt, hogy könnyen vívtuk ki a sikert. Elkeseredett, erős, állig felfegyverzett hitlerista egységek álltak szemben velünk. Igyekeztek időt nyerni, ezért gondosan megerősítették utolsó vonalaikat a Krímhez-vezető utakon, a kárhozottak elkeseredésével kapaszkodtak minden településbe, minden magaslatba. És csakis az Észak-kaukázusi Front, a Fekete-tengeri Flotta és az Azovi Flottilla hajóinak, tengerészgyalogságának és légierejének szakadatlan nyomása eredményezte azt, hogy 1943. október 9-ére végleg felszabadítottuk a Ta- many-félszigetet. A Kercsi-szoros partján láttunk valamit, ami mélyen megdöbbentő képet nyújtott a hitleristák megátalkodott- ságáról. Parancsnokok egy csoportjával én is messzelátőn néztem az ellenség távolodó és már alig kivehető szállítóhajóit. Jól láttuk, hogyan vágták el útjukat bombázó és vadászgépeink. Mégis, amikor célpontjaik fölé értek, megfordultak és elrepültek. Nem értettünk semmit. Majd a pilóták jelentették, hogy a hajók fedélzete tömve volt gyerekekkel és nőkkel. Repülőink nem dobhatták le bombaterhüket — a fegyverrel a fedélzetre ikényszerí- tett emberek szolgáltak fedezékül a hajótérben megbújó fasisztáknak. Most a Krím következett. A harcosoknak felolvastuk az Észak-kaukázusi Front parancsnokának 1943. Október 9-én kelt 51. sz. napiparancsát: „Dicsőséget és hírnevet szereztek harci útjaikon a 18. hadsereg csapatai — hangzott a parancs. — Hősi harcukkal a Kis Földön, Miszhakón, a novorosszijszki hegyekben, Novorosszijszk városának és kikötőjének merész és vakmerő ostromával alapozták meg dicsőségüket. A 18. hadsereg csapatai Anapa és Tamany bevételével elsőként teljesítették az ellenségnek a Tamany- félszigeten történő szétzúzására kapott feladatot.“ Az 1943. november 1-re virradó éjjel hatoltak be a Kercsi-szorosba a 318., immár novorosszijszki lövészhadosztály deszánthajói. Erős viharban, állandó tüzérségi tűz alatt haladva át a harminckílométeres aknásított tenger- sávon, sikeresen léptek szárazföldre a krími parton, a Kercshez közeli Elti- gen halászfalu körzetében. Partraszállás előtt a főhadiszállás képviseletében Tyimosenko marsall azt mondta, hogy a 318. hadosztály part- raszálló hadműveletének sikere a Krím felszabadításának biztosítéka. Mint ismeretes, e szavak teljes mértékben igazolódtak. Tulajdonképpen ez minden, ami engem a Kis Föld fogalmához kapcsol. A Nagy Honvédő Háború egyik lapja ez. Mindössze egy, de felejthetetlen lap. A Legfelső Főparancsnok utasítására szerelvényekbe rakodtunk, hogy átmenjünk a Harmadik Ukrán Frontra. A Kis Föld harcai után, Novorosszijszk ostroma után ez jószerivel üdülésnek tetszett. Ám a háborús élet szeszélyes, és a sors mást rendelt számunkra. 1943. november 6-án, miután felszabadították Kijevet, csapataink tíz nap alatt százötven kilométert nyomultak előre nyugatra, sok településből, közöttük Zsitomirből és Fasztovból is kiverve az ellenséget. Átvágtak fontos közlekedési vonalakat, melyek a Közép, és a Dél-hadseregcsoportot kötötték össze. A hitlerista csapatok számára kialakult helyzet veszélyessége nyilvánvaló volt. A németfasiszta parancsnokság ezért friss erőket dobott át Franciaországból, s Zsitomirtól és Fasztovtól délre másfél tucat páncélos, gépesített és gyalogos hadosztályt vont össze. Szemmel láthatóvá vált a hitleristák terve: csapást mérni délnyugatról, likvidálni hídfőnket a Dnyeper jobb partján, és visszafoglalni Kijevet. A fasiszta ellentámadás sikerrel járt, másodszor is bevették Zsitomir városát. Elzárni az áttörés útját, feltartóztatni az ellenség előrenyomulását — ezt a parancsot kapta 18. hadseregünk, Katukov páncélos hadserege és más magasabb egységek. Útközben az N. F. Vatutyin tábornok parancsnoksága alatt álló Első Ukrán Front hadműveleti területére vettük az irányt. Az ellenség ekkor már a zsitomiri országút 74-es kilométerkövénél állt, úton Ukrajna fővárosa felé. Az a szerelvény indult elsőnek, amelyben a haditanács, a hadsereg- törzs és a politikai osztály tartózkodott. Utánuk következett a többi szerelvény az egységekkel. Gyorsan haladtunk, csak mozdonycsere céljából álltunk meg. Éjszaka túljutottunk Bag- lej állomáson, amely Dnyeprodzer- zsinszktől mindössze hat kilométerre van. Egy másik, egészen közeli állomáson álltunk meg. így tértem meg szűkebb hazámba. Szél fújt, hideg volt, körös-körül vaksötét, amikor kiszálltam a vagonból. Szemem a sötétbe révedt, úgy tűnt, mintha érezném a szeretett Dzer- zsinszkij-gyár füstjét, a gyárét, ahol apám dolgozott, s ahol én is kezdtem mint kazánfűtő, majd folytattam, mint az energiaszolgáltató üzem mérnöke. Valami úgy vonzott, legalább egy napra, egy órára, néhány percre szerettem volna benézni oda. Előző nap kaptam levelet anyámtól, ő már hazatért az evakuálásból. Éreztem leveléből, sok mindenen ment át. De dudált egy rövidet a mozdony, fel kellett ugranom a vagonba. És csak jóval később, a háború után láthattam viszont az enyéimet. Vili. Gosztómel pályaudvarán rakodtunk ki a szerelvényből. A törzs Kolonscsi- na faluban rendezkedett be. Ott csak ritkán tartózkodhattam, állandóan a közeli állomásokra utaztam, segítettem a csapatok, mindenekelőtt a tüzérség gyorsabb kirakodásának megszervezésében, hogy széttagolódhassanak a Zsitomir—Kijev országút menti erdősávokban. A december 11-ről 12-re virradó éjszakán egy óraikor telefonált nekem a hadseregtörzs hadműveleti osztályának parancsnokhelyettese. N. A. Szo- lovejkin alezredes: az ellenség áttört Sztavicse falu körzetében, mindössze pár kilométerre tőlünk. Kapcsolatot létesítettem Leszelidzé- vel és Kolonyinnal. A parancsnok már riasztotta a lövészezredet, már elindultak a helyszínre a harckocsik, de legalább egy órába telik, amíg odaérkeznek az áttörés körzetébe. Elhatároztuk, hogy odaérkezésükig bevetjük a törzs csaknem teljes tiszti állományát. Ezt a végszükség esetére hozott intézkedést az indokolta, hogy semmilyen körülmények között nem engedhettük meg az ellenségnek a kijevi országút átvágását és birtokba vételét. Szolovejkin telefonhívása után azonnal riasztottam a politikai osztály tisztjeit. A parancsnokkal vagy három percig beszéltem csupán, s amikor helyére akasztottam a kagylót, elégedetten láttam: harminc ember áll már készenlétben géppisztolyokkal és gránátokkal. Meghatároztuk, ki merre tartson. Magam mellé vettem I. Kravcsuk segédtisztet és egy géppisztolyost. A gondos sofőrnek még sikerült berakni a gépbe mintegy három tucat gránátot. Az egész utcában felbögtek a beindított motorok. Elindultunk a legközelebbi ezredparancsnoki állás felé. Miután ott a legfontosabb tudnivalókkal elláttak, száguldottunk tovább. Az első vonaltól másfél kilométerre az erős aknatűz miatt kénytelenek voltunk kocsinkat otthagyni. A lövöldözés hangjának irányába mentünk és hamarosan rábukkantunk egy futóárokra, ahol sebesültek nyögdécsel- tek, s egy fiatal hadnagy kiáltozott valamit. A mellvédhez simulva, két tucat géppisztolyos ontotta a tüzet. Az állványos géppuska rövid sorozatokat adott le. Ijedt hang hallatszott a sötétből: — Vonuljunk el innen.... — Hallgass, te gyáva — kiáltotta a hadnagy. E pillanatban még nem tudtam, hogyan is alakult a helyzet. Nem tudtam, hogy a futóárkoknak a második vonala a fasiszta támadás után már első vonallá alakult át. Nem tudtam, hogy az ellenség elhatározta, nem engedi, hogy megerősítsük állásainkat, s újra támad. Mindezt csak akkor értettem meg, amikor láttam, hogy a gyalogosok gyér tüzében szökellve közelítenek a fasiszták, géppisztolysorozatokat adnak le ránk, és a mi gép- puskatüzünkre lehasalnak. Megnyugtattam a hadnagyot, s utasítottam, adja tovább: csupán percekig kell kitartaniuk, teherautókon lövészezred van útban ide, és teljes sebességgel közelednek a harckocsijaink. A hadnagy megörült, szaladt a harcosokhoz, a másik oldalon pedig Kravcsuk vitte tovább a hírt. Megmaradt bennem, ahogy vég nélkül ismételte: — Ez itt a komisszár, a politikai osztály vezetője! (Folytatjuk) IIIIIIIIIUIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIU Leonyid lljics Brezsnyev: ■F^ ] I ■ V/ ■ I LI ■ II ■
