Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-27 / 35. szám
Népszerűsíti a tudományt A jelentős UNESCO-ren- dezvények közé sorolhatjuk azt a szemináriumot, amelyet A televízió szerepe a tudomány népszerűsítésében címmel nemrégiben redeztek Luxemburgban. A szemináriumon szaktekintélyek vettek részt a világ minden részéből, közöttük volt Szer- gej Petrovics Kapica professzor, a szovjet központi televízió tudományos kommentátora, aki évek óta egyik munkatársa a Nem csoda, valóság című tudomány os-ismeretterj esztő filmsorozatnak. Kapica professzor neve nálunk sem Ismeretlen, hiszen a Csehszlovák Televízió kassai (KoSi- ce) stúdiója is megkezdte a tudomány és technika világába kalauzoló sorozat rendszeres sugárzását. Az alábbiakban szemelvényeket közlünk Sz. P. Papica nyilatkozatából, amely a párizsi Radio UNESCO , adásában hangzott el. „Korunkban a tudományos ismeretek egyre jobban terjednek a széles néprétegek körében, mondhatjuk úgy is, a tudomány a tömegek felé fordul, és ezzel egy új, rendkívül fontos szerepet vállal magára. A tudomány a kultúra részévé vált, feladatot és lehetőséget kínálva a televíziónak is, amely nemcsak beszélhet a tudományról, hanem mutathatja is. Gondolom, közérdeklődésre tarthatnak számot a mi tapasztalataink, hiszen nálunk, a Szovjetunióban sokéves haMIRE MEGVÉNÜLÜNK Hatrészes tévéfilm Jókai regényéből gyománya van már a tudományos-ismeretterjesztő filmeknek és tévé-műsoroknak. A Nem csoda, valóság című sorozatot negyedik éve sugározzuk, mindén szombaton este, az első műsorban, úgyhogy a Szovjetunió egész területén láthatják a nézők. E sorozat egy-egy darabját úgy készítjük, hogy kiválasztunk egy kérdést, amelyről aztán jeles tudósok beszélgetnek. A szöveget általában filmekkel illusztráljuk. A sajtó, a rádió, a televízió és a film naponta ontja az információkat a tudomány területéről is, az újabb és újab találmányokról, fölfedezésekről, a tudományos problémák megoldásáról. Ezért kell segítenünk az embereknek, hogy eligazodjanak az információk világában. Fontos kérdés, hogy kihez szóljanak a tudományos tematikájú adások, szűk csoportokhoz-e csupán, vagy a szélesebb néprétegekhez. Nagy teret szentelt ennek a kérdésnek a luxemburgi szeminárium is. Ami a mi sorozatunkat illeti, mindenkinek szánjuk, úgy állítjuk össze, hogy a nézők műveltségi szintjétől függetlenül, mindenki számára közöljön valami érdekeset. Szinte mindenkit érdekelnek a filmbetétek. Arra törekszünk, hogy aiz egyes műsorok tartalmasak és hatásosak legyenek, hogy a néző beilleszthesse saját kérdését is az összefüggésekbe, amelyekről vitatkozunk; hogy az embereket gondolkodásra serkentsük arról, amit láttak. Fontosnak tartjuk, hogy szoros kapcsolatot teremtsünk a nézőkkel. Sok levelet kapunk tőlük, ezekre háromnégy havonként külön műsorban, a Levelek órájában válaszolunk. Bíráló észrevételek is érkeznek hozzánk - műsorainkkal kapcsolatban; ezekre szintén válaszolunk, illetve fölhasználjuk munkánkban. A tudományos-műszaki forradalom korában élünk. Többé-kevésbé mindnyájan egyetértünk, ezzel a meghatározással. De vajon milyen folyamat ez a valóságban, hogyan hatói be a tudomány a kultúra szférájába? Nemcsak fontos, hanem szükséges is ezt megértenünk. Valóban sok embert érint a kérdés, lényegében mindnyájunkat. Ezért vagyunk kötelesek megvilágítani, mi több, erősebb kapcsolatot teremteni a tudományos dolgozók és a tévé-nézők között. (A Televízió nyomán — brj Jókai Mór több mint száz éve a legolvasottabb magyar írók közé tartozik. A múlt század nagy mesemondójának alkotásait a könyvkiadók mellett a rádió, a televízió és a film is népszerűsíti. Az Egy magyar ná- bob, a Kárpáthy Zoltán, A kőszívű ember fiai és a Fekete gyémántok után most a Mire megvénülünk került sorra. Ez lesz a harmincötödik, és minden bizonnyal nem az utolsó Jó^ kai-regény, amely megmozgatta a filmrendezők fantáziáját. Aki ismeri Jókai életútját, bizonyára arról is tud, hogy az írót tízéves korában Pozsonyba küldték német szóra. Mint cseregyerek Zsigmondy Sámuel tanár családjánál két év alatt kifogástalanul megtanulta a német nyelvet. 1865-ben, negyvenéves korában, a Mire megvénülünk című regényében írta meg benyomásait a Zsigmondy- családről. Nemcsak az eseményeket idézi fel, hanem a kor hangulatát is. Úgy mutatja be a családot, ahogy gyermekszemmel látta, és az olvasó is a kis Dezső szemével és érzéseivel ismeri meg az új környezetet. Äronffy Dezső (Safranek Károly) mindenki kedveli. Bátyja, Loránd (Sárvári Győző) korán kerül új környezetbe — politikai okokból kell elhagynia a várost. Bár Kossuth tudósításainak másolásából Dezső is kivette a részét, a kicsapatást mégis sikerül elkerülnie. (A két testvér összetartása és egymás iránti szeretete valószínűleg Jókai és Károly bátyja viszonyára utal. Amikor anyja kitagadta Jókait, Károly latin nyelvű, levélben értesítette, hogy segítségére mindig számíthat. Még anyagilag is támogatta őt...) Loránd különcködő rokonánál, Topándynál (Zenthe Ferenc) kap állást, s az anyagias gazda meg az amerikai párbajban vesztes ifjú jól megértik egymást. Velük szemben áll Sárvölgyi (Márkus László), a farizeus, aki szent igéket mormol, s közben rablóbandával szövetkezik. Jókai kitűnő lélekrajzot ad Bálnokházy Melanie-ról, a regény női főszereplőjéről is. Alakítója, Frajt Edit, a Színművészeti Főiskola végzős hallgatója így beszél róla: — Melanie polgári származású lány; magatartásformáját meghatározza a hely, ahonnét jött. Anyja keveset foglalkozott vele, mert vándorszínésznő volt, apját pedig korán elvesztette. Egy ideig apácák között nevelkedett, később egy előkelő pozsonyi társaságban. Elhagyatva, szegényen érkezik meg a To- pándy-birtokra. Itt ismerkedik meg Lőránddal, aki álnéven él a birtokon. Sárvölgyi, akinek birtoka határos a Bálnokházyé- kéval, feleségül kéri Melanie-t. A lány mást szeret, tehát nem akar hozzámenni. A házasságkötésnek azonban meg kell történnie. Az esküvői nap Melanie életének legszomorúbb napja, mégis olyan méltósággal vesz tudomást róla, mintha semmi különös nem történne vele. — Melanie életének egyik szakasza, gondolom, a kényszerházassággal le is zárul. Ezzel végződik a szerepe is? — Korántsem. Sárvölgyi az esküvő után ugyanis nem akármilyen lépésre szánja el magát... — Első filmszerepét Esztergályos Károly Meztelenül című tévéfilmjében kapta. Horváth Ádámról, a Mire megvénülünk rendezőjéről mi a véleménye? — Nagyon precíz ember. Elképzelését a legapróbb részletekig kidolgozza, mégis örömmel veszi, ha ötlettel állunk elő. Elvárja a színésztől, hogy aktív alkotótársa legyen. — A forgatás lassan a végéhez közeledik. Volt-e olyan jelenet, amit az ön hibájából kellett megismételni? — Igen. Amikor Melanie princessz lesz a Topándy-blrto- kon, jóformán semmihez sem ért. Még a palacsintasütéshez sem ... Merem állítani, ha én valóban nem tudtam volna palacsintát sütni, gyorsabban megtanultam volna, mint azt, hogy a sütőből kirepült palacsinta pontosan a levesestálba essen. Mert jő pár palacsinta szétszakadt, amíg a jelenet filmszalagra került. G. SZABÚ LÁSZLÓ Forgatás közben: a világosítók minden fényt Bálnokházyné alakítójára, Almási Évára összpontosítanak (Kondz Zsuzsa felvétele) KAMERAKÖZELBEN 0 Cervantes regénye alapján hatrészes koproduk- ciós Don Quijote-sorozatot készít a szovjet és a spanyol televízió. Az első ilyen jellegű együttműködést jelentős filmben szovjet és spanyol színészek szerepelnek. 0 Halálzóna címmel tévéfilm készült arról a két osztrák alpinistáról, aki május 1 8-án oxigénpalack nélkül meghódította a Mount Eve- rest-t. # Fellini olasz—nyugatnémet koprodukcióban tévéfilmet forgat, Zenekari próba akadályokkal címmel. A filmhez szükséges 65 muzsikust háromezer jelentkező közül maga Fellini választotta ki. # Orson Welles bevezető- jável mutatta be a francia televízió a Mojszejev együttesről készített filmjét. 1978. VIII. 27. ‘S3 valaki a szobájában és verset olvas. Ha ismeri a nyelvet és van jártassága a művészi megformálás dekódolásában is, akkor megérti a költő üzenetét, átéli azt az élményt, amelyet a költő műalkotásába foglalt. Most vizsgáltjuk meg azokat az eseteket, amikor a forrás és a befogadó közé — tehát a költő és az olvasó közé — a könyv helyébe beékelődik egy harmadik, majd egy negyedik tényező. A harmadik tényezőről akkor beszélhetünk, amikor a vers pódiumon hangzik el. A tolmácsolást akkor fogadjuk el hitelesnek, illetve sikeresnek, ha fölerősíti, gazdagítja a költő és olvasó közötti kapcsolatot, és elégedetlenek vagyunk, ha a tolmácsolás esetleg erőszakos értelmezéseket tartalmaz, vagy ha magamutogatásával eltereli a fiigyeimet a lényegről. Igazuk van azoknak, akik az utóbbi veszélyektől félve tagadják az előadóművészet jogosultságát? Nyilvánvalóan nem! Egy-egy vers, éppen meghatározatlan targyiassága következtében koronként és szituációnként más-más oldalával, értékével! ragadhat meg bennünket. Ha az előadó a versben rejlő hangsúlyok, színek felerősítésével megteremti a kapcsolatot a versben megformált modell és az adott kor, szituáció fogékonysága között, olyan közvetítés jöhet létre, amely nagymértékben segíti a vers élményének átélését. Ilyen értelemben adja Eizenstein magyarázatát annak, miért jelent újra és újra relevációt egy- egy kiváló művész kora világához szóló Hamlet 'értelmezése, alakítása. Mi történik akkor, iha a költő és a befogadó között nemcsak az előadóművész, de a tévé is közvetítő szerepet vállal? A vers megszólal a képernyőn. Azt kell vizsgálnunk, mikor él igazában lehetőségeivel a televízió, és mikor él vissza eszközeivel? A legnagyobb élményt azok a megoldások hagyják a nézőben, amikor a vers jól megválasztott előadója adja a közvetítés képi anyagát. A verset előadó művész küzdelme a megformálással, -szemének, gesztusainak hitelesítő ereje segítheti azt, hogy az élmény a vers befogadójában nagyobb erővel bontakozzék ki. A látószögek és a képkivágások a tartalomnak, ritmusnak alárendelt megválasztása nem tereli el a figyelmet a lényegről 'és nem avatkozik be abba a lélektani folyamatba, ahogy a vers költő képei a saját tapasztalataink, a saját élményeink alapján rekonstruálódnak. Előfordult már, hogy az egy gépállással közvetített vers mozgalmasnak, dinamikusnak tűnt azért, mert a látott kép, az előadó arca elősegítette a vers lényegének megragadását, a művészi élmény átélését. Elmondhatjuk, hogy ilyen esetben a televíziós adaptáló lemond a televíziós kifejezés számos eszközéről, s megteremti a mű lényegéhez illő egynemű közeget. És éppen ez a leszűkítés teszi lehetővé a mélyebb élményt, a mű teljességének kialakulását a befogadóban. A legtöbb olyan próbálkozás, amely a vers képi világának ábrázolásával igyekezett a hatást fölerősíteni, rendszerint teljes kudarccal járt. Már a látószögek és képkivágások önkényes kezelése is figyelmet elterelő tényező. Mennyire az, ha a környezet más üzeneteket tartalmazó tárgyai meg nem érdemelt hangsúlyt kapnak. De a legsúlyosabb probléma a költői kép és a valóságos kép fogalmának összekeveréséből adódik. Itt a magyarázata annak, hogy azok a kísérletek, amelyek egy-egy vers képi anyagának naturális feldolgozását próbálták megvalósítani, legtöbbször kudarccal jártak. A kivételek esetében is többnyire olyan képi anyagot találtunk, amely nem annyira a költői kép ábrázolására, mint inkább asszociációk kiváltására törekedett. Tapasztalatunkat így összegezhetjük: a tévé a verset, iLletve annak képi, hangzó változatát mi'lliós példányban reprodukálhatja, de a játékfilmtől eltérően itt már bizonyos adaptációról is beszélnünk kell. A tévének adaptálnia kell a verset ahhoz, hogy az előadóművészéhez hasonló fölerősítő szerepe megvalósuljon. Ha ez a fölerősítő szerep — ugyanúgy, mint a jő előadó esetében — a mű értékeinek, szépségeinek megragadásához ságit hozzá, ebben az esetben az adaptálás sikeresnek mondható. Ha a rendező megbontja a vers szerkezetét, (avatatlanul in- terpetál, vagy pedig megfontolatlanul él a közege adta lehetőségeivel, akkor az adaptálás elveszti értelmét, értékét. Ügy tűnik, a legfontosabb törvény a vers egynemű közegéhez szorosan illeszkedő televíziós közeg megválasztása. Ez ugyan megkívánja, hogy lemondjunk a televíziós kifejezési eszközök jó részéről, azonban ez a lemondás a befogadóban rendszerint aktívabb részvételt, átélést vált ki. SÁNDOR GYÖRGY VERS A KÉPERNYŐN
