Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-27 / 35. szám
ÚJ szú ' 19 71. VIII. 27. Nincs kegyelem annak, akit a rendőrök késükbe kaparintanak (CSTK-felv.} Nem közlöm annak az embernek a nevét, aki több mint tíz esztendőt töltött a Fokváros közelében, a Robben-szigeti fegyházban. Nem közlöm, mert az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) elnevezésű dél-afrikai szervezet konspirativ munkára küldte. Még találkozásunk színhelyét sincs jogom elárulni, csak annyit mondhatok: egy afrikai országban került rá sor. Hősöm elbeszélését egyetlen szóval sem egészítettem ki. (A szerző) A Dél-afrikai Köztársaságban születtem, egy olyan faluban, amely azóta eltűnt a térképről: valamennyi házát elpusztították, lakóit kitelepítették. Ma ugyanis „csak fehéreknek“ körzet lett. Sikerült elvégeznem a középiskolát, az egyetemet, jogi doktorátust szereztem. így lettem ügyvéd. Nem térek ki arra, hogy szüleimnek, jómagámnak ez milyen erőfeszítésbe került. Szabotázscselekmények elkövetésének vádjával tartóztattak le, és tíz évre ítéltek. Fokváros közelében, a Robben-szigeti fegyházban töltöttem le büntetésem. Hogyan történhetett, hogy én, az ügyvédi kamara tagja, akinél többre fekete bőrű a Dél-afrikai Köztársaságban már nem viheti, börtönbe kerültem? Ennek sok oka van. Az egyik például az, hogy abban a városban, ahol éltem, vannak kerületek, amelyekben nem volt jogom dolgozni. Ennek megfelelően bőröm színe miatt nem foglalhattam helyet az ottani intézményekben. Van egy másik oka is: bebörtönzött vagy állampolgári jogaiktól megfosztott embereken próbáltam segíteni. A legfontosabb azonban az, hogy gyilkolták népemet. Gyilkolták, noha az emberek békés eszközökkel védelmezték jogaikat. Javaslatainkra, tüntetéseinkre golyó volt a válasz. A magánzárka mérete 2,1 X 2,4 méter. A csöppnyi ablak a belső udvarra néz. Reggel hét órakor mindenkinek a zárka ajtaja mellett kell állnia. Ellenőrzés. Motozás, amit felemelt kézzel kell tűrnünk. A legelső reggel jpegvertek, mert a börtönőr arcába mertem pillantani. A házirend szerint este 11 óra után mindönkinek aludnia kell, de a villanyt nem oltják el éjszakára. Vaságya csak néhány fogolynak van, a többiek a földön alszanak. Párnát nem kapunk, takaró helyett is csak egy vászonlepedőt. A kőbányában dolgoztam: egy nyolckilós kalapácscsal kőlapokat formáltam. A gödrökben térdig érő víz állt. Ha belezuhantak a kövek, úgy kellett a vízből kiemelnünk, hogy közben a lábszárcsontunk épségét kockáztattuk. Nagyon nehéz munka volt, különösen azoknak, akik azelőtt nem végeztek fizikai munkát. De a többi munkahelyen — a mezőgazdaságban vagy az erdő- és rönkirtáson — sem volt könnyebb. Egyszer rönkirtásnár felsorakoztattak bennünket. „Ki tud gépkocsit vezetni?“ — kérdezte az őr. A jelentkezőkhöz hozzácsapták a tanítókat és az ügyvédeket, aztán mindnyájan kaptunk ... egy-egy talicskát. Ez valóságos kínzóeszköz volt. Ha a hajcsár véleménye szerint lassan toltuk, egyszerűen ütlegelni kezdtek. Máskor kifejezetten azért állítottak mögénk köztörvényes bűnözőket, hogy lökdössenek a talicskájukkal. Egy ízben, amikor egyik társunkat is fellökték, nagyon felháborodtam. Bunkóval rámcsaptak, de ez nem térített észhez. Erre magához szólított az őr, megparancsolta, hogy vegyek egy zsák homokot a vállamra. Alig tettem néhány lépést, valaki elgáncsolt. Elestem. Azonnal éreztem, hogy valami történt a karommal. Este bementem a rendelőbe. „A politikaiak nem lehetnek betegek“ — ripakodtak rám. Másnap reggel nem tudtam felemelni a kezemet, ragaszkodtam hozzá, hogy vizsgáljanak meg. Az ápoló nem állt kötélnek. Csak két nap múlva, amikor megbénult a karom, vittek be fegyveres kísérettel Fokvárosba, röntgenre. Az, ami velem történt, voltaképpen nem is olyan fontos. Az a borzasztó, hogy mindenki szüntelenül ki volt téve kínzásoknak, megaláztatásoknak, ütlegelésnek — ilyen volt az a rendszer, amelyben a munka a büntetés egyik vállfája. A talicskát toló ember alig félórái munka után, még télen is megizzadt. A talicskával szorosan egymás nyomában, liba- sorban kellett haladnunk. Ha valaki feltartotta a sort, azonnal megütötték, azután a mögötte haladót és végül a sereghajtót, hogy meggyorsítsák a szállítást. Ha valaki megpróbált segíteni fogolytársának, azért ugyancsak verés járt. Jól emlékszem, egy ízben az őrök úgy beásták az egyik foglyot a homokba, hogy csak a feje látszott ki: így szórakoztak kínzóink. A földbeásottól megkérdezték, hogy akar-e inni. Az bólintott, mire a porkolábok levizelték. Most, hogy önnek beszámolok erről, nekem is egészen fantasztikusnak tűnik mindez. Valóban, nem rémálom az, amit láttam és átéltem? A fákat és a rönköket — bármilyen hihetetlen, de így van! — puszta kézzel rángattuk ki a földből: néhány ember addig hajlítgatta őket ide-oda, amíg ‘sikerült kitépniük. Az őrök ebből is tréfát űztek. De az embernek nem a saját fájdalma a legiszonyatosabb. Borzalmas érzés, amikor egy tizenhat éves fiú sír, kiabál, társait hívja segítségül, és az ember nem tud segíteni. Ez az igazi kínzás! A fokvárosi utat követő napon már természetesen dolgoztam. Az őr, amikor megpillantott, vidáman így kurjangatott: „Hát visszatértél? De meghíztál!“ És öklével az arcomba csapott. A szabály előírta, hogy a tiszt előtt le kell kapnunk a sapkánkat. Ha azonban talicskát tol az ember, ehhez meg kell álnla. így tettem én is, mire tüstént ott termett az egyik őr, és rám ripa'kodott: „Ne lazsálj, _hé!“ Odahívta a cimboráját, és amíg rámfogta a puskáját, a másik alaposan helybenhagyott. Vér ömlött a szememből, az orromból, a számból. Csupán hat hét elteltével láttam ismét annyira, hogy meg tudtam különböztetni a tárgyak körvonalait. Azóta vagyok rövidlátó. Mint láthatja, szemüveget viselek. A fajüldözők azt hitték, hogyha hosszú időre börtönbe csuknak, megfoszthatnak bennünket az aktív harc lehetőségétől. Vajon azt jelenti ez, hogy a súlyos körülmények közepette mit sem tehetünk? Egyikünk se gondolta így, Készültünk a további harcra, vitatkoztunk annak módjairól, gyarapítottuk tudásunkat. És a börtönben is ellenálltunk. Nem, nem, mi semmit sem kértünk a pretoriai fajüldözőktől. Mi követeltük tőlük a politikai igazságot. Jól emlékszem, egy alkalommal namíbiai harcosokat hoztak be: a Délnyugat-afrikai Népi Szervezet (a SWAPO) aktivistáit. Velünk egy szárnyon, de tőlünk elkülönítve helyezték el őket, mi azonban azonnal tudomást szpreztünk, hogy a „jövevények“ éhségsztrájkba kezdtek. Csatlakoztunk hozzájuk. Este bejöttek őreink. Kinyitották a zárkák ajtaját, mindenkit kizavartak és megparancsolták, hogy vetkőzzünk meztelenre. Általános motozást tartottak. Órákon át álldogáltunk ruhátlanul, pedig a kőből épült börtönben hideg volt. Azután mindnyájunkat úgy megvertek, hogy a falak sokáig őrizték rájuk fröcs- csent vérünket. Végül is kivívtuk azt a jogot, hogy munkaszüneti napokon kimehessünk a belső udvarba és átjárhassunk egymáshoz a szomszédos zárkákba. Kartonból sakkfigurákat készítettünk, azokkal játszottunk. Egy kis idő után újabb győzelmet arattunk: fedett étkezdét kaptunk. Azelőtt ott ettünk, ahol éppen voltunk. Bizonyára azt mondja erre, hogy ezek jelentéktelen könnyítések. Csakhogy mi, a szigorított fegyház viszonyai között vívtuk ki azokat! Egyiket a másik után harcoltuk ki. Kiköveteltünk magunknak harisnyát, hosszúnadrágot, meleg holmit is. Nekünk, politikaiaknak nem volt szabad újságot vásárolnunk, tilos volt rádiót hallgatnunk, csak nagyritkán engedélyeztek beszélőt a családtagjainkkal. Magától értetődően minden beszélőn ott ültek az őrök, leveleinket pedig cenzúrázták. Egy ízben Nelson Mandela megmutatta a feleségétől kapott levelet. A cenzúra csupán a feladót, a megszólítást („Kedves Nelsoni“}, és az aláírást hagyta benne. Rendkívül szigorúan ellenőrizték a levelezésünket. Semmit sem volt szabad tudnunk a világban végbemenő eseményekről. A -dolgok olyannyira az abszurditásig fajultak, hogy a cenzúra nem engedte át azokat a propagandabrosúrákat sem, amelyeket „fémről“, Pretóriáből küldtek nekünk! Mi tartotta bennünk a lelket ilyen embertelen körülmények között? Mindenekelőtt az, hogy nem adtuk fel a harcot. Az aktív politikai élet segített abban, hogy kitartsunk, és józanul tudjuk szemlélni a világot. Be-beszivárgott némi értesülés arról is, ml történik az országban, Afrikában és annak határain túl. Minden új fogoly friss hírekkel érkezett. Tudtuk, hogy odakint is folytatódik a küzdelem. Ami engem illet, azért is sikerült kitartanom, mert azt vallottam, hogy ebben a harcban nekem kell győznöm. Ha tehát engedtem volna valamiben, máris hiábavalókká válnak az általam hozott áldozatok. Szabadlábra helyezték, helyesebben száműztek egy faluba, amely nagyon messze esett eredeti lakóhelyemtől. Alkalmanként is csialk egy emberrel volt szabad beszélgetnem. Eltiltottak a tanítástól. Nem tehettem be a lábam (nemcsak munkáért — egyáltalán nemi) egyetlen gyárba, bíróságra, ügyvédi irodába sem. Meg kell jegyeznem, hogy kaptam a hatóságoktól egy házat. Teljesen csupaszt, csak falai voltak. Sem ágyat, sem ágyneműt nem találtam benne. És akkor, első este, átmentem új szomszédaimhoz. Természetesen, egyikük sem ismert. De anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna, egyikük adott egy lócát, a másik egy takarót. Apám, anyám, feleségem Fokvárosban vártak rám. Senki sem közölte velük, hogy hova irányították a „szabadultat“. Csak egy hét múlva találtak meg. Az Afrikai Nemzeti Kongresszussal azonban már a következő napon felvettem a kapcsolatot. Azt az utasítást kaptam a szervezettől, hogy meneküljek külföldre. Elmenekültem. Tudom, hogy hazámban a körözöttek listáján szerepelek. Tudom, hogy figyelik a feleségemet. Tudom, hogy gyerekeim az én nyomdokaimban haladnak-. De hogy mikor és hol találkozom velük, s hogy egyáltalán találkozom-e, azt nem tudom. A szerző megjegyzése: Néhány estét töltöttünk együtt. Egy ízben feltettem neki a kérdést: nem fél-e attól, hogy ismét a fegyház poklába kerül. Ezt válaszolta: „Egyesek azzal jönnek ki a börtönből, hogy „egy életre elegem lett belőle. Mások — kevesen vannak ilyenek — hajlandók „együttműködni a hatóságokkal, Akadnak aztán olyanok, akik szabaduláskor lélekben még erősebbek, mint voltak.. Eljön az az idő — s bizonyos vagyok benne, hogy nem is a nagyon távoli jövőben — amikor nevén nevezhetem azt az embert, aki számomra egy szabadságra törekvő nép hősiességének jelképévé vált. ALEKSZANDR IGNATOV Novoje Vremja „Terror könnyfakasztó gázzal“ a címe lesler Hammond dél-afrikai riporter felvételének, amelyen a dél-afrikai rendőrség durva beavatkozása látható a tüntető afrikaiak ellen (A „World Press Photo 1977“ pályázat díjnyertes képe — CSTK — ÖPI) A XVMMEI^~SMí!GE FOGIVA
