Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-08-27 / 35. szám

ÚJ szú ' 19 71. VIII. 27. Nincs kegyelem annak, akit a rendőrök késük­be kaparintanak (CSTK-felv.} Nem közlöm annak az embernek a nevét, aki több mint tíz esztendőt töltött a Fokváros kö­zelében, a Robben-szigeti fegyházban. Nem közlöm, mert az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) elnevezésű dél-afrikai szervezet konspi­rativ munkára küldte. Még találkozásunk szín­helyét sincs jogom elárulni, csak annyit mond­hatok: egy afrikai országban került rá sor. Hő­söm elbeszélését egyetlen szóval sem egészí­tettem ki. (A szerző) A Dél-afrikai Köztársaságban születtem, egy olyan faluban, amely azóta eltűnt a térképről: valamennyi házát elpusztították, lakóit kitelepítették. Ma ugyan­is „csak fehéreknek“ körzet lett. Sikerült elvégeznem a középiskolát, az egyete­met, jogi doktorátust szereztem. így lettem ügyvéd. Nem térek ki arra, hogy szüleimnek, jómagámnak ez milyen erőfeszítésbe került. Szabotázscselekmé­nyek elkövetésének vádjával tartóztattak le, és tíz évre ítéltek. Fokváros közelében, a Robben-szigeti fegyházban töltöttem le büntetésem. Hogyan történhetett, hogy én, az ügyvédi kamara tagja, akinél többre fekete bőrű a Dél-afrikai Köz­társaságban már nem viheti, börtönbe kerültem? Ennek sok oka van. Az egyik például az, hogy abban a városban, ahol éltem, vannak kerületek, amelyek­ben nem volt jogom dolgozni. Ennek megfelelően bőröm színe miatt nem foglalhattam helyet az otta­ni intézményekben. Van egy másik oka is: bebörtön­zött vagy állampolgári jogaiktól megfosztott embe­reken próbáltam segíteni. A legfontosabb azonban az, hogy gyilkolták népe­met. Gyilkolták, noha az emberek békés eszkö­zökkel védelmezték jogaikat. Javaslatainkra, tünte­téseinkre golyó volt a válasz. A magánzárka mérete 2,1 X 2,4 méter. A csöppnyi ablak a belső udvarra néz. Reggel hét órakor min­denkinek a zárka ajtaja mellett kell állnia. Ellen­őrzés. Motozás, amit felemelt kézzel kell tűrnünk. A legelső reggel jpegvertek, mert a börtönőr arcába mertem pillantani. A házirend szerint este 11 óra után mindönkinek aludnia kell, de a villanyt nem oltják el éjszakára. Vaságya csak néhány fogolynak van, a többiek a földön alszanak. Párnát nem kapunk, takaró helyett is csak egy vászonlepedőt. A kőbányában dolgoztam: egy nyolckilós kalapács­csal kőlapokat formáltam. A gödrökben térdig érő víz állt. Ha belezuhantak a kövek, úgy kellett a víz­ből kiemelnünk, hogy közben a lábszárcsontunk ép­ségét kockáztattuk. Nagyon nehéz munka volt, kü­lönösen azoknak, akik azelőtt nem végeztek fizikai munkát. De a többi munkahelyen — a mezőgazdaságban vagy az erdő- és rönkirtáson — sem volt könnyebb. Egyszer rönkirtásnár felsorakoztattak bennünket. „Ki tud gépkocsit vezetni?“ — kérdezte az őr. A jelent­kezőkhöz hozzácsapták a tanítókat és az ügyvéde­ket, aztán mindnyájan kaptunk ... egy-egy talicskát. Ez valóságos kínzóeszköz volt. Ha a hajcsár véle­ménye szerint lassan toltuk, egyszerűen ütlegelni kezdtek. Máskor kifejezetten azért állítottak mögénk köztörvényes bűnözőket, hogy lökdössenek a talics­kájukkal. Egy ízben, amikor egyik társunkat is fellökték, nagyon felháborodtam. Bunkóval rámcsaptak, de ez nem térített észhez. Erre magához szólított az őr, megparancsolta, hogy vegyek egy zsák homokot a vállamra. Alig tettem néhány lépést, valaki elgán­csolt. Elestem. Azonnal éreztem, hogy valami történt a karommal. Este bementem a rendelőbe. „A politi­kaiak nem lehetnek betegek“ — ripakodtak rám. Másnap reggel nem tudtam felemelni a kezemet, ra­gaszkodtam hozzá, hogy vizsgáljanak meg. Az ápo­ló nem állt kötélnek. Csak két nap múlva, amikor megbénult a karom, vittek be fegyveres kísérettel Fokvárosba, röntgenre. Az, ami velem történt, voltaképpen nem is olyan fontos. Az a borzasztó, hogy mindenki szüntelenül ki volt téve kínzásoknak, megaláztatásoknak, ütle­gelésnek — ilyen volt az a rendszer, amelyben a munka a büntetés egyik vállfája. A talicskát toló ember alig félórái munka után, még télen is meg­izzadt. A talicskával szorosan egymás nyomában, liba- sorban kellett haladnunk. Ha valaki feltartotta a sort, azonnal megütötték, azután a mögötte haladót és végül a sereghajtót, hogy meggyorsítsák a szál­lítást. Ha valaki megpróbált segíteni fogolytársának, azért ugyancsak verés járt. Jól emlékszem, egy ízben az őrök úgy beásták az egyik foglyot a homokba, hogy csak a feje látszott ki: így szórakoztak kínzó­ink. A földbeásottól megkérdezték, hogy akar-e inni. Az bólintott, mire a porkolábok levizelték. Most, hogy önnek beszámolok erről, nekem is egészen fan­tasztikusnak tűnik mindez. Valóban, nem rémálom az, amit láttam és átéltem? A fákat és a rönköket — bármilyen hihetetlen, de így van! — puszta kézzel rángattuk ki a földből: néhány ember addig hajlítgatta őket ide-oda, amíg ‘sikerült kitépniük. Az őrök ebből is tréfát űztek. De az embernek nem a saját fájdalma a legiszonyato­sabb. Borzalmas érzés, amikor egy tizenhat éves fiú sír, kiabál, társait hívja segítségül, és az ember nem tud segíteni. Ez az igazi kínzás! A fokvárosi utat követő napon már természetesen dolgoztam. Az őr, amikor megpillantott, vidáman így kurjangatott: „Hát visszatértél? De meghíztál!“ És öklével az arcomba csapott. A szabály előírta, hogy a tiszt előtt le kell kapnunk a sapkánkat. Ha azon­ban talicskát tol az ember, ehhez meg kell álnla. így tettem én is, mire tüstént ott termett az egyik őr, és rám ripa'kodott: „Ne lazsálj, _hé!“ Odahívta a cimboráját, és amíg rámfogta a puskáját, a másik alaposan helybenhagyott. Vér ömlött a szememből, az orromból, a számból. Csupán hat hét elteltével láttam ismét annyira, hogy meg tudtam különböz­tetni a tárgyak körvonalait. Azóta vagyok rövidlátó. Mint láthatja, szemüveget viselek. A fajüldözők azt hitték, hogyha hosszú időre bör­tönbe csuknak, megfoszthatnak bennünket az aktív harc lehetőségétől. Vajon azt jelenti ez, hogy a sú­lyos körülmények közepette mit sem tehetünk? Egyi­künk se gondolta így, Készültünk a további harcra, vitatkoztunk annak módjairól, gyarapítottuk tudá­sunkat. És a börtönben is ellenálltunk. Nem, nem, mi semmit sem kértünk a pretoriai faj­üldözőktől. Mi követeltük tőlük a politikai igazsá­got. Jól emlékszem, egy alkalommal namíbiai harco­sokat hoztak be: a Délnyugat-afrikai Népi Szervezet (a SWAPO) aktivistáit. Velünk egy szárnyon, de tő­lünk elkülönítve helyezték el őket, mi azonban azon­nal tudomást szpreztünk, hogy a „jövevények“ éh­ségsztrájkba kezdtek. Csatlakoztunk hozzájuk. Este bejöttek őreink. Kinyitották a zárkák ajtaját, min­denkit kizavartak és megparancsolták, hogy vetkőz­zünk meztelenre. Általános motozást tartottak. Órá­kon át álldogáltunk ruhátlanul, pedig a kőből épült börtönben hideg volt. Azután mindnyájunkat úgy megvertek, hogy a falak sokáig őrizték rájuk fröcs- csent vérünket. Végül is kivívtuk azt a jogot, hogy munkaszüneti napokon kimehessünk a belső udvarba és átjárhas­sunk egymáshoz a szomszédos zárkákba. Kartonból sakkfigurákat készítettünk, azokkal játszottunk. Egy kis idő után újabb győzelmet arattunk: fedett étkez­dét kaptunk. Azelőtt ott ettünk, ahol éppen voltunk. Bizonyára azt mondja erre, hogy ezek jelentéktelen könnyítések. Csakhogy mi, a szigorított fegyház vi­szonyai között vívtuk ki azokat! Egyiket a másik után harcoltuk ki. Kiköveteltünk magunknak haris­nyát, hosszúnadrágot, meleg holmit is. Nekünk, politikaiaknak nem volt szabad újságot vásárolnunk, tilos volt rádiót hallgatnunk, csak nagyritkán engedélyeztek beszélőt a családtagjaink­kal. Magától értetődően minden beszélőn ott ültek az őrök, leveleinket pedig cenzúrázták. Egy ízben Nelson Mandela megmutatta a feleségétől kapott le­velet. A cenzúra csupán a feladót, a megszólítást („Kedves Nelsoni“}, és az aláírást hagyta benne. Rendkívül szigorúan ellenőrizték a levelezésünket. Semmit sem volt szabad tudnunk a világban végbe­menő eseményekről. A -dolgok olyannyira az abszur­ditásig fajultak, hogy a cenzúra nem engedte át azokat a propagandabrosúrákat sem, amelyeket „fém­ről“, Pretóriáből küldtek nekünk! Mi tartotta bennünk a lelket ilyen embertelen körülmények között? Mindenekelőtt az, hogy nem adtuk fel a harcot. Az aktív politikai élet segített abban, hogy kitartsunk, és józanul tudjuk szemlélni a világot. Be-beszivárgott némi értesülés arról is, ml történik az országban, Afrikában és annak határain túl. Minden új fogoly friss hírekkel érkezett. Tudtuk, hogy odakint is folytatódik a küzdelem. Ami engem illet, azért is sikerült kitartanom, mert azt vallottam, hogy ebben a harcban nekem kell győz­nöm. Ha tehát engedtem volna valamiben, máris hiábavalókká válnak az általam hozott áldozatok. Szabadlábra helyezték, helyesebben száműztek egy faluba, amely nagyon messze esett eredeti lakóhelyem­től. Alkalmanként is csialk egy emberrel volt szabad beszélgetnem. Eltiltottak a tanítástól. Nem tehettem be a lábam (nemcsak munkáért — egyáltalán nemi) egyetlen gyárba, bíróságra, ügyvédi irodába sem. Meg kell jegyeznem, hogy kaptam a hatóságoktól egy házat. Teljesen csupaszt, csak falai voltak. Sem ágyat, sem ágyneműt nem találtam benne. És akkor, első este, átmentem új szomszédaimhoz. Természe­tesen, egyikük sem ismert. De anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna, egyikük adott egy lócát, a má­sik egy takarót. Apám, anyám, feleségem Fokvárosban vártak rám. Senki sem közölte velük, hogy hova irányították a „szabadultat“. Csak egy hét múlva találtak meg. Az Afrikai Nemzeti Kongresszussal azonban már a következő napon felvettem a kapcsolatot. Azt az utasítást kaptam a szervezettől, hogy meneküljek külföldre. Elmenekültem. Tudom, hogy hazámban a körözöttek listáján szerepelek. Tudom, hogy figyelik a feleségemet. Tudom, hogy gyerekeim az én nyom­dokaimban haladnak-. De hogy mikor és hol talál­kozom velük, s hogy egyáltalán találkozom-e, azt nem tudom. A szerző megjegyzése: Néhány estét töltöttünk együtt. Egy ízben feltettem neki a kérdést: nem fél-e attól, hogy ismét a fegyház poklába kerül. Ezt vá­laszolta: „Egyesek azzal jönnek ki a börtönből, hogy „egy életre elegem lett belőle. Mások — kevesen vannak ilyenek — hajlandók „együttműködni a ható­ságokkal, Akadnak aztán olyanok, akik szabadulás­kor lélekben még erősebbek, mint voltak.. Eljön az az idő — s bizonyos vagyok benne, hogy nem is a nagyon távoli jövőben — amikor nevén nevezhetem azt az embert, aki számomra egy sza­badságra törekvő nép hősiességének jelképévé vált. ALEKSZANDR IGNATOV Novoje Vremja „Terror könnyfakasztó gázzal“ a címe lesler Hammond dél-afrikai riporter felvételének, amelyen a dél-afrikai rendőrség durva beavatkozása látható a tüntető afrikaiak ellen (A „World Press Photo 1977“ pályázat díjnyertes képe — CSTK — ÖPI) A XVMMEI^~SMí!GE FOGIVA

Next

/
Oldalképek
Tartalom