Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-08-13 / 33. szám

pzsrn ■ * Olvasóink is bizonyára arról, hogy az elmúlt évadban jelen­tős átszervezésekre került sor a ma­gyarországi színházi életben. Meg­szűnt a Huszonötödik Színház és a Déryné Színház, művészi céljaikat ezentúl a Népszínház igyekszik ma­gasabb szinten megvalósítani. Sok ne­ves színész más társulathoz szerző­dött, s új igazgató, főrendező és veze­tő rendező került a Nemzeti Színház élére is. Nagy Péterrel a leghíresebb magyar társulat munkájáról, terveiről beszélgettünk. • Az új vezetés két tagja, Székely Gábor főrendező és Zsámbékl Gábor vezető rendező, jól ismeri egymást, egy korosztályhoz tartozik, de egy színházban még nem dolgoztak. Az igazgató azonban most ismerkedik mindkettőjükkel. Nyilvánvaló: nem könnyű a nézetek, elgondolások és a konkrét tervek egyeztetése. Mégis, mi az, ami a Nemzeti Színházról, a szín ház jelenéről, jövőjéről alkotott véle­ményükben közös? — Meggyőződésünk szerint igen jő társulatot vettünk át. Az együttest a sajtóban már ismertetett szerződteté­sekkel felfrissítettük, megerősítettük. És a következő években szeretnénk még tovább fiatalítani. De vitathatat­lan: ez Magyarország egyik legjobb társulata. Nehéz feladat egyetlen színpaddal minden színészt kielégítő­en foglalkoztatni. Jelenlegi létszá­munk bőségesen elég két színpadra is. Ez a tény műsortervünket is erő­sen befolyásolja. Mindez azonban csu­pán technikai, szervezési probléma. Elvileg mindhárman a színház vala­mennyi rendezőjével és vezetőjével egyetértünk abban, hogy a most kő vetkező periódusban közösen kell ki­dolgoznunk: mit is jelent a szocia­lizmus viszonyai között ez a megha­tározás: Nemzeti Színház. Ezt a kér­dést ugyanis így eddig nem tették fel. A Nemzeti Színház elmúlt száz­negyven éves, ebből száztíz-százhúsz évig feladata teljesen egyértelmű volt. De a színházak államosításával megváltozott a helyzet. Minden szín­ház nemzeti színház. A színházak sem szervezetükben, sem műsorrendjükben lényegesen nem térnek el egymástól. Valamennyi repertoárjátszásra törek­szik, magyar és külföldi klasszikuso­kat ad elő, új magyar drámákat jgyek szik inspirálni, bemutatni. Nekünk ezt a helyzetet tudomásul véve kell meg­fogalmaznunk azt, hogyan lehet a nemzet színháza a Nemzeti Színház. • Bizonyára erről is van már vala­milyen előzetes elképzelése. — A Nemzeti Színháznak minde­nekelőtt élő színháznak kell lennie, amelynek az a sajátos feladata, hogy a jó értelemben vett hagyományost a vezető rendező mellett Ascher Ta­más rendezőnek, kell méltó és meg­felelő bemutatkozási lehetőséget biz­tosítani. Ezért a műsor összeállításá­ban elsőrendű szempont volt, hogy ki-ki megtalálja a maga számára sa­ját mondanivalója kifejezésének esz­közét. Ugyanakkor az is igen fontos feladatunk, hogy lehetőleg nagy sze­mélyzetű színdarabokkal álljunk elő: a társulatnak minél előbb .egységgé kell ötvöződnie a munkában. • Mit láthat a jövő évadban a kö­zönség a Nemzeti Színház színpadán? — Első bemutatónk november vé­gén, december elején Georg Büchner vendégként Szinetár Miklóst hívjuk meg; lehet, hogy ez a bemutató már a következő évadra marad. ) • Oj magyar dráma bemutatását nem tervezik? — Egyetlenegyet sem örököltünk. Négy-öt szerzővel is tárgyaltunk. Biz­tosat még nem mondhatok. • Mi marad a repertoáron? — A hagyományoknak megfelelően a Bánk bánnal nyitunk. Játsszuk a Csongor és Tündét, a Mózest, a Ma­gyar Elektrát és a Karnyónét, a Kü­löncöt, a Káint és Ábelt, műsoron ma­rad Szabó Magda műve, Az a szép fé­nyes nap, Örkény István Kulcskere­sőkje, a Téli rege, a Fővárosi Művelő­dési Házban a Nem élhetek muzsika­szó nélkül, az Erzsébet nap; felújítjuk A nép ellenségét és Csurka István Döglött aknák című komédiáját; éjjeli előadásban továbbra is játsszuk Ire- dinsky Örvényét, ugyancsak éjjeli elő­adásban tervezzük egy magyar mono­dráma és egy lengyel színmű bemuta­tását. • Sokszínű repertoár. A tervek ön­magukért beszélnek. De mit tart a műsor gyengéjének? — Egyfelől azt, amiről beszéltünk, hogy egyelőre nincs bemutatható új magyar drámánk. Másfelől azt, hogy nincs elég derű a műsorunkban. Né­hány hónap alatt egyik gondunkat sem tudjuk megoldani, de tisztában vagyunk azzal, hogy mindkét vonat­kozásban változtatnunk kell a jelen­legi helyzeten. • A gondok nyilvánvalóak, és sok van belőlük. Most mégis azt kérdem, mi volt eddig a legnagyobb öröme az eltelt néhány hét alatt? — A társulat tagjai, főként a színé­szek, bizakodással, segítőkészséggel fogadtak. Mindenki abban reményke­dik, hogy ha nem is néhány hónap alatt, a Nemzeti Színház méltó lesz arra, hogy az ország első színházá­nak nevezzék. • Atkozott hagyománya a Nemzeti Színháznak, hogy a vezetésben ellen­tétek zavarják a munkát. Hogyan áll ez most? — A színház jelenlegi vezetői na­gyon különböző területekről kerültek össze. A következő évad abban a te­kintetben is tanulőév, hogy ízlésben és módszerekben is egymáshoz kell illeszkednünk. Szűkebb és szélesebb értelemben egyaránt. A vezetésben és a társulaton belül. Három hónap ta­pasztalatairól annyit mondhatok, hogy együttműködésünk feltételei megvan­nak: mind a szándékban, mind az íz­lésben. Nyilvánvaló, mindannyiunkon múlik, hogy az egymás felé közelítő tendenciákat erősítsük, és ne hederít­sünk az újabb csatákat váró külső szurkolókra. barta andrAs értesültek NYITVA AZ ŰJ ELŐTT Es Ápolva a hagyományokat Beszélgetés Nagy Péter igazgatóval a Budapesti Nemzeti Színház új évadjáról és a modernet ötvözi. Nyitva kell len­nie felfogásában, játékában és bizo­nyos mértékig műsorában is az újító tendenciák előtt, de nem szabad sza­kítania saját legjobb hagyományai­val sem. • Mennyiben tükrözi a műsor ezt az elgondolást? — Igen hátrányos szorongatott helyzetben készültünk a jövő évadra. A színpadon semmit sem tudtunk elő­készíteni, pedig ez lett volna a nor­mális. Ismeretes, hogy a színházban hónapok óta bizonytalanság volt, tét­lenség bénította a folyamatos munkát. Semmi sem volt előkészítve. Ennek következménye, hogy a mostani mű­sorterv, és ezzel mindnyájan, akik dolgozunk rajta: egyetértünk, átme­neti. Nem valósulhat meg benne tel­jesen egyikünk szándéka, elképzelése sem. A lehetőségek és az Igények egyeztetése révén jött létre. A magam részéről különösen átéreztem annak a felelősségét és nehézségét, hogy három fiatalembernek,-a főrendező és Danton halála című színműve, Szé­kely Gábor rendezésében. A nagy és merész vállalkozás külön érdekessé­ge, hogy a színház új tagjai kis sze­repekben mutatkoznak be a közönség előtt. Ezután januárban, Zsámbéki Gá­bor rendezésében Gorkij Éjjeli mene­dékhelyét mutatjuk be. • Mindkét darabot az elméit évek­ben a Madách Színház is játszotta. — Véleményem szerint ez nem hi­ba. Sőt: kívánatos lenne, hogy egy- egy jelentős müvet egyszerre több színház is műsorán tartson. A nézők így alkothatnak maguknak képet a különböző rendezői elgondolásokról. • A további műsor? — Weöres Sándor Szent György és a sárkány című színművét Ascher Ta­más rendezi, Arnold Wesker A kony­ha című drámáját Zsámbéki Gábor ál­lítja színpadra. Shakespeare tragédiá­jának, a Julius Caesarnak rendezésére 1978. III. 13. 15 A népszerű Arbuzov Alekszej Arbuzov moszkvai otthonában Alekszej Arbuzov, a ná­lunk is népszerű szovjet drámaíró nemrég töltötte be hetvenedik életévét. Az első világháború végén árván maradt Alekszej igen korán találkozott a színház­zal; már tizenéves fejjel egy vándortársulat tagja. Színészkedik, minden sze repkört végigpróbál a drá­mai hőstől a bonvivánig, mígnem harmincéves korá­ban, a Tánya sikerével drá­maírói hírnevet szerez ma­gának. Alekszej Arbuzovot Cse- hov-tanítványnak tartják. Színjátékait mély líraiság jellemzi. Ez éppen úgy vo­natkozik a Vándorévekre mint az Irkutszki történetre. Arbuzov vérbeli színházi ember: nemcsak darabot ír — szerepeket is! Színészkö­zéppontú színpadi író, de közönségközéppontú is. Édrekes, hogy az angliai Bristol színháza, amely há­rom helyiséggel rendelke­zik, tavaly egyszerre mind a három színpadán Arbuzo­vot játszott! Ugyanaznap es­te tartották Az Arbat me­séi, az Esti fény és Az én szegény Maratom premier­jét. Peggy Aschkroft, a hí­res londoni színésznő is Ar- buzov-darabot választott fél évszázados színészi jubileu­mára: a Kései találkozást. Talán Alekszej Arbuzov az egyetlen szovjet dráma­író, aki eddig még soha nem járult hozzá, hogy va­lamelyik színdarabjából fil­met forgassanak. Először most tett kivételt: a Kései találkozásból film készül. Vannak olyan színészek és rendezők, akik igyekeznek elhi­tetni környezetükkel, hogy őket nem érdekli, mit írnak róluk a kritikusok, mert a kritikából úgysem tanulnak semmit. Kép­telen próbálkozás, póz ez a ja­vából. A gyakorlatból ugyanis tudjuk, hogy minden színházi ember — rendező, színész, dísz­lettervező, író, zeneszerző stb. — kíváncsi arra, mások mikép­pen vélekednek teljesítményé­ről. A többség ezt be is vallja, néhányan ezt a természetes kí­váncsiságukat leplezni igyekez­nek. A színész és a rendező telje­sítményének legegyszerűbb fok­mérője a taps. Egyetlenegy mű­vész számára sem lehet közöm­bös, hogy mikor tapsol a néző, és mikor nem. A színházi kritikus egy a né­zők közül. Rendszerint alapo­san felkészült ember, tisztában van a színházi elméletekkel, is­meri a színháztörténetet, szak­mai tudása, eszmei fölkészült­sége és erkölcsi kvalitásai ké­pessé teszik őt arra, hogy hoz­záértően elemezzen egy-egy előadást, színészi, rendezői tel­jesítményt. Elemzéseiben össze­függéseket is keres, ezekbe ágyazza be a látottakat. Amióta színház létezik, azó­ta tart a feszültség a színhá­ziak és a kritikusok között. Ez a feszültség csak akkor szűnik meg, amikor a kritikus kritikát­lanul dicshimnuszokat zengedez egy-egy előadásról vagy szín­házról, s megszűnik tárgyilagos értékelő lenni, s valamiféle propagandamunkássá válik. De még a propagandamunkásnak. sem szabadna rossz előadáso­kat népszerűsítenie ... A kritikus — amint azt F. X. Salda szépen megfogalmazta — a holnapért harcol, s egy bari­kádon áll az igazi művészek­kel. Egy a céljuk: a korszerűbb, a nézőket még inkább megfogó és magával ragadó színház. A kritikus nem ellensége, s még csak nem is ellenfele a színhá­ziaknak. A különbség talán annyi, hogy a kritikus más lá­tószögből, jobb szó híján kívül­ről látja az előadást, míg a rendező és a színész benne van a problémák forgatagában, sok szempont miatt jóval szubjek­tivebben minősít. A művészek tudatosíthatnák, hogy nem kritizálni, csupán nézni, gyönyörködni, tiszta szív­ből tapsolni, szinte mennyei ál­lapot, viszont nem is olyan könnyű, sőt olykor fájdalmas az észlelt hibákról írni. Azt hi­szem, a kritikus, számára is a legszebb érz?s, amikor csaknem hibátlan előadást lát, önfeled­ten gyönyörködhet, s felsőfo­kon írhat, az előadásról. Kár, hogy elég ritka az ilyen él­mény. A kritikus feladata a föl­készült, tárgyilagos értékelés. Nevén nevezni a látottakat, még akkor is, ha ez érthetően nem könnyű. A kritikusnak arra is joga van, hogy dühös legyen, epébe mártsa a tollát, ha giccset lát a színpadon, vagy azt tapasztalja, hogy a művé­szet üzletieskedéssé, hatásvadá­szattá silányul, avagy tehetség- telenséget igyekeznek valami úton módon elködösíteni. Mint ahogy kevés zseniális művész létezik, éppúgy kevés a ■zseniális kritikusok száma is. A legtöbbjük szokott tévedni, oly­kor mellé is-fog írásaiban, de soha sem rosszakaratúan. A kritikusok között is élősköd- nek tudálékos, felkészületlen mihaszna figurák, akiket ki kell seprűzni a színházművészet templomából. Ha ez különböző okok miatt nem sikerül, akkor csak abban bízhatunk, hogy a művészek és kritikusok is föl­ismerik ezeket a bajkeverőket, s éppúgy, mint az olvasók szé­les tábora — nem adnak hitelt véleményüknek. Dr. ARTUR ZÄVADSKf kandidátus fi MímM fh M ffmilKliiOii fCAPCsfli H T Hfini UbRiviiiih L«l II illil IIIIUU1II1 Hill UUUMlIflllUL

Next

/
Oldalképek
Tartalom