Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-13 / 33. szám
ÚJ szú Keres E mil: VERSEK ÉS VERSENYEK A VERSMONDÁS JELENÉRŐL ÉS LEHETŐSÉGEIRŐL AZ ELSŐ VERSMONDÖ „FESZTIVÁL“, amelyen részt vettem, 1935 kora nyarán zajlott le Szombathelyen, a mai Savaria Hotel helyén, a hajdani Kovács-szállóban. Kisdiák voltam, és tulajdonképpen illegálisan kerültem be oda, minden nevezés nélkül, egyenesen a döntőbe. Máig hálás vagyok az egykori rendezőnek, hogy nem küldtek ki onnan, és így részesülhettem abban a szívszorító örömben, amit egy vers elmondása — figyelő, érdeklődő, kritikus szemek előtt — jelent. Már azelőtt is éreztem, hogy az ember — legalábbis lélekben — költővé válhat, ha nemcsak elolvassa, hanem el is mondja a verset. Ám addig inkább csak családi körben meg a kertek alján, idős, mindenre szívesen bólogató nénik előtt tolmácsoltam (magamat kicsit Petőfinek és Aranynak képzelve] a szomorú és vidám, szép verseket. A „Kovácsiban megismertem a nemes versengés jó ízét is. Az már a negyvenes évek elején történt — ekkor kerültem családommal együtt Budapestre —. amikor ráébredtem: a költőkről, vagy arról, hogy én vagyok most az ő szószólójuk, nem elég képze- legni. Azt is pontosan tudni kell, hogy mi verseik mondanivalója, ha úgy tetszik, üzenete a mai emberek számára. Ezt a felismerést a munkásmozgalom irodalmi és politikai rendezvényei adták nekem, mint ahogy ott találkoztam először József Attila nevével, majd költeményeivel is. Kamasz- és su- hanckori élményeimet, benyomásaimat — versekről, versmondásról, szellemi versengésről, az aktuális politikai és társadalmi „leckék“ irodalmi szolgálatáról — valójában csak a felszabadulás után tudtam annyira-amennyire tudató sítani. Más munkáim mellett ekkor amatőr (remélem, lassankint elfelejtendő szóval: „öntevékeny“) csoportok rendezője, szervezője, mindenese voltam az Illatos út környékén, a (hajdani) „Dzsumbujban“. Nem mondom, hogy nem voltak konfliktusaim. Olykor én kívántam túl sokat versről, irodalomról, színházról addig kevésnél is kevesebbet tudó „tanítványaimtól“, hol megijedtem sokuk viselkedésének nyerseségétől. Mégis valahogy sikerült elérnem, hogy megkedveltük egymást ott, a „Dzsumbujban“. A „fiúk“ közül valaki vagy valakik esténként mindig hazakísértek a Tinódi utcába ... Hadd tegyem hozzá: eleinte azért, hogy a konkurrens galerik ne verjenek meg ... Ha azonban most gondolok visz- sza ezekre a „hazakísérős“ estékre — és meg kell vallanom, sokszor gondolok vissza —, az jut eszembe, hogy jó lenne, ha csak egy része volna meg annak a szenvedélynek, annak az áhítatnak, ami akkor bennünket a versekhez fűzött. Ez az áhítat — az enyém is — egy kicsit naiv volt, és nem tagadható (ahogyan azt a későbbi fejlemények bizonyítják is), hogy a naivitás veszedelmeket is rejt magában. Jó lenne azonban, ha történelmi — és egyéni — tapasztalatokkal okosabban és immár mindenfajta „dzsumbujoktól“ mentesen is, mégis a régi „Dzsumbuj-idők! hitével szolgálni az irodalom életét. Ha tudjuk is (és jó, hogy tudjuk), hogy a világ nem „fogható meg“ keddről szerdára, jő lenne azért az akkori lo- bogással szeretni az irodalmat és az életet! A VERSENGÉS jó ízével és lelkesítő lelkesedéssel találkoztam június elején Csehszlovákiában, Podébrady városában. Ebben a II. 13. Prágától mintegy hatvan kilométerre levő, Elba-parti kisvárosban rendezik meg minden évben a hívatásos cseh és szlovák vers- és prózamondók, „egyszemélyes“ színházak fesztiválját. Az idén tizenhatodszor volt színhelye Podébrady a Stanislav Kostka Neu- mannról, a nagy cseh forradalmi költőről — a tudatosan szocialista cseh költészet alapítójáról — elnevezett kora nyári találkozónak. A helybeli várban — amelyre egykor a mi történelmünkben is szerepet játszó „Pogyebrád György“ vára volt — volt egy középkori %, kovácsműhely és annak, a helyén KAh van egy pompás, kis színház: a neve is Divadlo „Na kovámé“, vagyis Színház a kovácsműhelyhez. Itt — és a színházhoz tartozó klubban — mutatták be főleg fiatal művészek sokszínű, érdekes produkcióikat. Hallhattunk tőlük verskoncerteket és oratóriumokat Nezval, Gellner, Hviezdoslav, Pláv- ka és nem utolsósorban Neumann költeményeiből. Élvezhettünk „szabályos“ egyszemélyes színházat, például különböző Svejk- adaptációkat, és „szabálytalanokat“ is, amikor színdarabrészletekből, hozzájuk fűzött vallomásokból, kritikákból és ehhez hasonló mozaikkockákból állt össze a végül is egységes műsor. Ebben az egységben szerepe volt az okos szerkesztésnek és a gondos előadásnak is. Feltűnt, hogy -cseh és szlovák kollégáink szívesen nyúlnak klasz- szikus és jellemző emlékiratokhoz, naplókhoz is. És itt eszembe kellett jutnia annak, hogy például Rákóczi Ferenc Emlékiratai vagy Széchényi István Naplói nemcsak . olvasva gazdagíthatják ismereteinket a magyar történelemről (és egyáltalán: az ember szerepéről, helyéről a történelemben). A magyar színházi élet számára is érdemes „felfedezni“ — kellő szug- gesztív tálalásban — ezeket a tanulságos konfessziókat. Ami a Podébradyban látott-hallott műsorok formai megoldásait illeti, kiemelném — bár egy kicsit húzódozom a szótól — intellek- tualításukat. Azért húzódozom, mert a magyar és a cseh előadóművészetnek különböző hagyományai vannak: a mi vers- és'próza- mondásunk a magyar színházi élet fő vonulatából nőtt ki, máig ahhoz kapcsolódik, míg Prágában a múlt század óta működik sok intellek- tuláis hangvételű kabaré. A prágai kabaré bizonyos értelemben népművészet volt. Nálunk Magyarországon talán egy kissé elvontnak hatna egy olyan előadói intelek- tualitás, amely nem él — vagy nem eléggé él — feloldó hatásokkal. Annyi azonban bizonyos (és ezt a tanulságot mindenképpen le kell vonni a magyar színházi embernek Podébradyban), hogy az értelemnek kitüntetett helye kell, hogy legyen a mai pódiumon. A „PODÉBRADYAK“ közül név szerint is megemlítem Miroslav Casteket, a prágai Viola Színpad művészét. Már csak azért is, mert ezt a kitűnő kolilégát, aki már tíz éve minden esztendőben „megrendezi“ a maga „színházi“ bemutatóját, meghívtam a Radnóti Miklós Színpad nemzetközi „egyszemélyes fesztiváljára“. Még nem dőlt el, hogy mit ad elő nálunk a különben a mi Körmendi Jánosunkra (tehetségben is) hasonlító Miroslav. A választék azonban — Csehovtól Chestertonig, Casanovától Robert Merle-ig — igazán széles. Különben a jövő évadban szerepelni fog színpadunkon a prágai Lyra Pragiensis is. Velük is a fesztiválon találkoztam. Ez a kis együttes szimbiózusban él egy szépirodalmi kiadóval, és most Podébradyban — abból az alkalomból, hogy a kiadó egy bibliofil Nezval-kötetet jelentetett meg — többek között Nezvalt szólaltatták meg. Egyik versét több tolmácsolásban is. Az előadóművészét e közvetlen együttműködése a kiadókkal éppen úgy elgondolkoztatott, mint az is, hogy milyen szerep jut az irodalmi műsorok, „egyszemélyes színházak“ pódiumán az élő zenének. Változatosabb, mint nálunk. Nemcsak hangszerszólisták és énekesek, de koncertegyüttesek is részesei a műsoroknak. Talán ezért is alakult ki, hogy a csehszlovák hanglemezgyár, a Supra- phon szinte minden produkciót felvesz, méghozzá gyorsan, a helyszínen. Stanislav Kostka Neumann túlélte a fasiszta büntetőtáborok korát, de szellemi, emberi öröksége sokban hasonlít v Radnótiéra. A podébradyi fesztiválok — mint azt a Lyra Pragiensis vezetőjétől, irodalmunk barátjától, Milan Friedltöl hallottam — sok új hívet szereztek Neumann-nak. (A Népszabadság nyomán — rövidítve) Nagy írók kis írásai a legjobbak. A szorgalmas költő eredetiséget igyekszik eltanulni másoktól. Nehéz mesterség az írás, különösen, ha mesterség. Válságban vannak a regényolvasők. X ösztönösen rossz költő. A tudományos-fantasztikus irodalmat nemsokára felváltja a kozmikus realizmus. A megszorult költő pénzzé teszi minden érzelmét. Emlékiratokat rendszerint történelmi távlatból írnak, vagyis akkor, amikor az ellenfelek már nem élnek. Szomorú, amikor az írónak anyanyelvi nehézségei vannak. Ízlést nem lehet szózatokkal irányítani, csak művekkel. Minden tragédia derűsen kezdődik. Feleki László Irodalomról mindenféle A rossz aforizma terjengős. Abszurd-Írók, figyelem! Az új jelrendszert is csak a Tégivel lehet megmagyarázni. X undorító ember, de nagy művész. Y csak undorító. Az irodalmat is túlnépesedés fenyegeti. Az önéletrajzíró mindig rokonszenvez hősével. Micsoda remekműveket tudna alkotni X, ha nem aprózná el magát! Micsoda remekműveket tudna alkotni Y, ha nem innal Micsoda remekműveket tudna alkotni Z, ha nem lenne tehetségtelen! A legszebb íróhalál, ha valakit agyondicsérnek. A rossz színdarabnak büntetendő cselekménye van. Meg kellene valósítani az irodalomban a témák újrafelosztását. A szabadtéri színjátszás jövőjét beárnyékolja az a kétség, hogy vajon lesz-e szabad térség. 2000-re már mintegy 7 milliárd önéletrajzra érdemes jelentős főhős lesz. Nyelvünket is fertőzzük, nemcsak környezetünket. Csak másképpen szabad írni. A rossz író szerényen az előtérben marad. A jószívű olvasóközönség a gyengébbek mellé áll. Olyanokat olvas, akik nem kaptak Nobel-díjat: Dosztojevszkij, Tolsztoj, Jókai, Mikszáth, Karinthy Frigyes... Az a jó mondat, amely valamit mondat is az íróval. X olyan nagy író, hogy művei nem méltók hozzá. Nem használok pontosvesszőt, mert nincs az írógépemen. Amíg az ember nem látja be, hogy rossz író, nincs egy nyugodt pillanata sem. Mi lesz a bötíírímmel Mert hogy miként sáfárkodunk a természetnek ama kincsével, amely mind közt a legelemibb, legősibb, mely életünk forrása és megtartója — azt tudjuk. De mi lesz a bötűrímmel, másképp szólva az alliterációval? Azzal, hogy: Tündén titkok tükre, tiszta tó? Mennyi nyelvi nemesfémet olvasztott a Költő ebbe a sor-ötvözetbe, hogy ilyen áttetszőén, ilyen örökkévalóan csengjen! De mit érünk majd formai öröklétével, ha a tartalminak vége szakad? Egy kis vándorcirkusz igazgatója sátrat vert a nyugatnémet Esslingenben, s mivel nem volt rá anyagi lehetősége, hogy beszerelje ideiglenesen a vízvezetéket, levitette az elefántot, állatsereglete legjelesebb képviselőjét, hogy igyék a Neckar vizéből. A mintegy kéttonnás vastagbőrű meg is ivott körülbelül fél hektó vizet, épp eleget ahhoz, hogy kimúljon. Olyannyira szennyezett a Neckar vize. Pedig milyen álomszépen, milyen ártatlanul lejt el a heidelbergi kőhíd százados boltívei alatt. De térjünk vissza a bötűrímhez. Az nem folyóról, hanem állóvízről szól. Tóról. Akkor ruccanjunk csak át a svájci Nyonba, a Genfi-tó partjára. Itt nem is olyan régen ünnepet ültek. A Genfitó Megmentésére Alakult Társaság fennállásának kilencvenedik évfordulóját. (Amiből egyébként látnivaló, hogy a kérdés nem is egészen új. Továbbá az is, hogy lett volna időnk a megoldására. Vagy még van ezután is?) Nos az ünnep légköre nem lehetett éppen vidám, noha nagyobb pompával ülték meg, mint bármikor azelőtt. Kihangsúlyozandó, hogy a társaságra soha még ekkora szükség nem volt, mint ma. S ha valaha meg is mosolyogták talán ezt a különös emberi közösséget, ez ma már aligha eshetik meg. De térjünk vissza az ünnepségre. Neptun isten hajón érkezett meg, hogy megnyissa. Es ebből az alkalomból felvonta a társaság lobogóját. S talán kissé kategorikusabban határozta meg a célkitűzéseket, mint eddig. Mert eddig miről is volt szó? Benne van a társaság nevében: a tó megmentéséről. Most viszont „annak megakadályozásáról, hogy a tó szemétládává változzék“. Mert ha azzá változnék, mi lesz az alliterációval? Mi fog arra bötűrímelni, hogy szemétláda? MAJTÉNYI ERIK Zuzana Minácová felvétele
