Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-06 / 32. szám
egy kicsit más, többet dolgozik, annak nemcsak csodáiéi, hanem irigyei is vannak. Az emberi kicsinyesség velejárója az irigység. Sokak szemében már az is feltűnő, ha az ember igényes: mindenben. Az emberek pocakot eresztenek. Addig esznek, amíg látnak. És ez nem igényesség, hanem igénytelenség. Mert ebben nem maga a pocak a zavaró, hanem az. hogy nem adnak magukra, nincs igényük. 1978. VIII. B. 11 I 3. Ötödikes voltam, amikor egyszer hatalmas pofont kaptam Pölhös Imre pedagógustól. Akkor ott, a budapesti Margitszigeten, a Palatínus strand bejáratánál megtanultam, hogy az adott szót minden körülmények között meg kell tartani. Ipolyságon (Sahy) kerestem őt fel, épülő házánál. Késő délután van. Dolgozik. Kopott nadrágba, vállpántos melegítőbe bújva. Gőzölög a forró szurok körülötte. Mel léállok, segítek. Egyengetjük, hengerez- zük az aszfaltot, néha-néha szólunk csak egymáshoz. Régóta tudom róla, hogy munka közben nem szeret diskurálni. Akkor sem szeretett, amikor tízegynéhány évvel ezelőtt az ipolybalogi iskola üvegházában ültette, gyomlálgatta a palántákat, virágokat, amikor az iskola építésénél — mint igazgató — mindenféle munkában segédkezett, amikor a narkot kaszálta vagy a rózsákat nyeste. Akkor csak a munkára ügyelt, amelyet nagyon élvezett. A nehezét, a szépsé gét. Mint a kisgyerek a kész homokvárnak, úgy örült ő az alapos, kétkezi mun kának. De a pedagógiának, a tanításnak is. fobban tudott örülni a jó feleletnek, mint a diák a csillagos egyesnek. ... És elkészültünk az aszfaltozással. Jobbról, balról méregeti az utat, lehajol, szemügyre veszi, dombosodik, mélyül-e valahol a darabka feketeség. — Pontos, szép munka volt! — mormolja magának. Összeszedjük a szerszámokat, ő átöltözik, aztán kertészládákra ülünk a ga rúzsban. Bort tölt, a saját termésből. Koccintunk: a riportra. 1. — Gyermekkoromban azért tanultam meg dolgozni, mert attól függött, hogy van-e ennivalóm vagy nincs. Hatgyermekes parasztcsaládban születtem, keményen kellett dolgoznunk. Nem véletlenül mondom, hogy megtanultam dolgoz ni, mert a munkát, a dolgot tanulni kell, nemcsak szeretni. Dolgozni tudni kell. A családban nem szerettem dolgozni, lázadoztam ellene. A háború előtt a paraszti élet embertépő, kiszipolyozó volt. De a falusi gyereknek mi más lehetősége maradt? Dolgozni, segíteni és megélni valahogy. Tanulni? Ugyan miből? Aztán jött a háború, a maga szörnyűségeivel. Majd béke lett, de tanulni még mindig nem tudtam. Nem nyíltak magyar iskolák rögtön. Csehországba mentünk dolgozni. Megvolt ennek is a jó oldala, mert az ember legalább világot látott, bővült a látóköre, gyarapodott emberismerete. Csehországban egy gátépítésen dolgoztam, napi tizenöt órát. Padlón, szalmán aludtunk. Aztán hazajöttünk a falunkba, és negyvennyolcban hárman újra a nyakunkba vettük a világot. Ifjú sági építkezésre kerültem, ahol az Hiúsági szervezet tagja lettem. Jól megtanultam a cseh nyelvet, s fantasztiku san jól éreztem magam a szorgos, művelt csehek között. Ezek az ifjúsági építkezésen karbantartó-segéd lettem, nem végeztem hát kimondottan nehéz fizikai munkát, mint azelőtt, Akkor szerettem meg nagyon a cseh népet, s a fiamat is azért küldtem Prágába tanulni, egyetemre. Vége szakadt ennek az időszaknak is, és újra hazajöttem a szülőfalumba. Nagycsalomijára. Innen, a közeli városkába, Ipolyságra jártam tanul ni. esti gimnáziumba. 1951-ben mentem Balogra tanítani. Tanulás? Tanítás? Ezt a kor hozta magával. Oj kor, új légkör született, ami vitte az embert magával. Belevetettük magunkat a szocializmus építésébe. Sokan folytatták tovább a munkát, a kétkezit, néhányan tanultunk, majd miután megnyíltak az iskolák, tanítottunk. Nehezen ment a váltás, mert iőformán az eke szarva mellől jöttünk. Nem is a tudás, hanem az eszmébe vetett hit vitt előre napról napra. Közben a szünidőben Bratislavába jártunk továbbképzésre, ahol a pedagógiai munka alapjait ismertették meg velünk, ötvenkettőben hároméves nappali tagozatú főiskolára kerültem. Gyönyörűek voltak ezek az évek. Huszonkét éves fejjel, a nyomorúságból kikerülve, egy bakancsos melós gyerek a főiskolán tanul Alig hittem. Ötvenötben vissza a faluba. Balogra. A tanítás után a közéleti munka töltötte ki minden percem. Akkor a falu szocialista átszervezése, a szövetkezetesítés, a tanítók dolga is volt. Hogy miért mentem a szomszédos Balogra, és nem maradtam a szülőfalumban? Bizottság helyezte el az első képesített tanítókat, engem ide küldtek. Előtte még apámtól megkérdeztem, hová menjek? Ő csak annyit mondott: „Gyere haza, van itt mit csinálni!“ S ezt a „hazát“ nem Csalomijára, szűkebb szülőföldemre értette. És érdekes, nagyon sok, sokkal több volt a munka, mindenütt. mint most, mégis több idő jutott egymásra. Tisztább, jobb közösségi életet éltünk, mint manapság. Megalakítottuk a szövetkezetét, bővítettük az iskolahálózatot és felvetődött egy új iskola építésének a terve. Hol? Hogyan? Sok huzavona után végül is 1962-ben felépült. A legszebb, a legnagyobb a járásban. 2. Voltak harcok, sikerek és csalódások is Pölhös Imre életében, de én még so hasem láttam őt csüggedtnek, komornak. Semmi sem törte meg. Minden nehézséget, minden sérelmet férfiasán, emelt fővel elviselt. — Mi az, ami mindehhez erőt adott? — Én kiskoromtól kezdve mindig másképp gondolkodtam, mint a környezetem, s ugyanakkor ettől a gondolkodásmódtól merőben eltérő közegben éltem. Mindig azt tartottam szem előtt, hogy a munka a legtisztább dolog. Egészséget, erőt, megnyugvást és biztonságot ad. Ami csalódás ért, azt mindig a fizikai munkával kúráltam. Sohasem szívtam mellre a személyes sérelmeket. Ahelyett, hogy visszavágtam vagy „könyököltem“ volna, folytattam a munkám. Vallom, hogy kígyómérget is lehet fogyasztani, de csak módjával, tudja az ember, hol a határ. Én a munka után nemcsak a kezemet, testemet, hanem a lelkemet is megtisztítottam. Nem a papnál — mint sokan a gyóntatószékben teszik —, hiszen ateista vagyok, hanem önmagam előtt. Ez pedig annyit jelent: nyíltan, egyenesen, humánusan élni. Engem mindig különcnek tartottak a környéken. Másképpen öltözködtem, másképp éltem családi, baráti életet, mint mások. Másképp rendeztem be a lakásomat, másként dolgoztam. És aki- Én sosem akartam különb lenni, hanem több. — Miben? — Az emberségben, a gondolkodás- módban. A dolgokat nem úgy venni, ahogy „puffannak“, hanem önállóan alakítani a magam egyéniségéhez, véle ményt, önálló véleményt formálni mindenről. Ez adja az ember egyéniségét. 4. A nevelésben nem lehet csalni. A gyermek könnyen észreveszi, ha csalunk. A gyerek a legjobb kritikus, min dent lát. 5. Sok pletyka kering Pölhös Imréről, különösen azóta, hogy Ipolyság határában hozzákezdett egy hatalmas ház építéshez. Nyolc éve folyik az építkezés, de a ház előtt elfutó buszokon még mindig hallani ilyen megjegyzéseket: „Itt a Pöl hös-palota.“ „Úszómedence is van benne,“ Üvegházat is épített,“ „Micsoda nagy ház“... A legtöbben ezt kérdezték: „Miből telik Pölhösnek?“ — A munkámból. Régóta kertészke- .dem. Keményen megdolgozom minden fillérért. És nem a külvilágnak építettem ilyen mutatós, nagy házat. Önmagam-' nak, a saját kényelmemre. Így is lehet építeni, hogy a lakáskultúra, a lakótér kialakítása ne a szemlélődő szemek igényét, hanem az építőt, a lakót szolgálja. Szeretném bebizonyítani, hogy ugyanannyi pénzből, amennyiből országszerte hatalmas, otromba, ízléstelen házakat építenek, lehet egyéni ízlésű hangulatú lakást is építeni. És majd lakni fogok a házamban, nem fogom idegeneknek mutogatni. Tudom, hogy sok ember irigyli, éppen ezért pletykáz- rtak. Nem érek rá a szóbeszédekkel foglalkozni. Én nem élhetem a mások szerint „előírt“ életet, nem élhetek mások ízlése szerint, nekem a saját életemet kell élnem. Beletemetkeztem ebbe a mun kába az emberi kicsinyesség elől. Élvezem az alkotás szép örömét. Ástam, betonoztam, követ faragtam, falaztam, s amit nem tudtam, megtanultam. Nekem a megnyugvást, az elégedettséget az jelenti, ha látom, hogy valamit jól megcsináltam. 6. — Tavaly neveztek ki az ipolysági diákotthon főnevelőjévé. Az internátus nagyon rossz állapotban volt, egy év alatt rendbe hoztuk. Tudod, nekem mindig az volt a sorsom, hogy alapot kellett teremtenem, soha nem tudtam a készbe beülni. És most örülök, hogy újra „alapokat rakhatok“. Ez nem „pech“, hanem szerencse. A diákotthont én nem tudom úgy elképzelni, hogy rossz karban, omladozófélben legyen. Szerintem a környezet is nevel. Ma már rendben van. Szép munka volt, örömmel gondolok vissza rá. Újra építeni, újra virágokat ültetni az épület köré, és közben megmutatni a bennlakó fiúknak, lányoknak, mit jelent a munka, a teremtés szépsége. Jó velük együtt dolgozni, egyiküket sem kellett noszogatni. A gyereket nem úgy kell venni, hogy „gyerek“, hanem úgy kell vele bánni, mint emberrel. A gyerekkel azt kell tudni elhitetni, hogy nem a tanítónak, hanem magának tanul. Ha a gyermek ezt tudatosítja, akkor a pedagógusnak nyert ügye van. 7. — Kertészkedés? Virág? E munka egyik része szükségszerű, a másik az élő természet csodálata. Egész életemet végigkíséri a föld szeretete. Tudom, hogy a földbe „befektetett“ szeretet tízszeresen megtérül. Nem pénzbelileg gondolom. És magát a növényt is úgy kell kezelni, mint az életet, társat. Különösen a virágot. Ha elkészül a házam, csak virágtermesztéssel foglalkozom majd. 8. — Elégedett? — Ha az ember igényes, akkor sohasem lehet önmagával, munkájával elégedett. Z. J. A lan Sillitoe angol író, A hosszútávfutó. magányossága című világhírű regény szerzője, eddig megjelent négy elbeszéléskötetéből Dezséri Katalin 17 novellát választott ki, amelyeket hét fordító kiváló átültetésében idén tavasszal jelentetett meg az Európa Könyvkiadó. Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy nem dokumentumokat, szürrealista képekkel telizsúfolt írásokat kapunk kézhez, hanem kellően indított, jól lepergetett. befejezett szabályos elbeszéléseket. A kötet írója a legszemélyesebb élményéit és tapasztalatait mondja el, amit szegény- gyerekként, majd kamaszkorában a világháború alatt, a későbbi évek folyamán pedig már érett fejjel egy sivár angol kisvárosban élt át. Mind a három korszakban annyi szenny és nyomorúság tapad a sarkához, A rongyszedő lánya hogy óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: jellemző volna mindez az angol életre, vagy pedig Sillitoe sajátos szemléletéből ered, hogy oly ritkán nyílik fényre a szeme? De el kell fogadnunk a torzulásoknak ezt a végeláthatatlan panorámáját, amelyet Sillitoe vérbő hitelességgel tár elénk. Úgyszólván valamennyi alakjának félresiklott az élete, önhibájukon kívül megrokkantak, kora fiatalságukban az élet sebet ütött rajtuk és ez a seb nem forr be soha, életük végéig hordani kényszerülnek. Gorki) volna Sillitoe tanf- lómestere? Tagadó választ kell adnom. Gorkij éles szemmel meglátta a kisemberek nyomorát, társadalmi kiszolgáltatásukat, de meg alázottságukban meglelte és felmutatta a reményt éltető csirákat is. Csehovra is kellett gondolnom a kötet elolvasásakor. alighanem tőle tanulta meg a fojtogatóan szürke mindennauokban meglátni a szüntelenül pergő apró tragédiákat. De amíg Csehov alakjai eseménytelennek tűnő életében él valami felemelő, továbbsegítő remény. Sillitoe elesettjeiben ritkán csillannak fel liven boldogító reménysugarak. A kötet Festménu halászbárkával című írása novellaremek. „Nem voltam soha boldog.“ mondja postás főhőse, akit hatévi házasság után elhagy a felesége. Szenved magányában, de beletörődve elviseli. Az asz- szonv néha visszatér, nem azért, hogy visszakönyörög- le magát, csak elüldögél a lakásban, egy kis pénzt kér kölcsön, amit sohase fizet vissza. Aztán elmaradnak a látogatások: az asszonyt kissé ittas állapotban halálra gázolja egy teherkocsi, a postás pedig végleg elma- gánvosodva tovább hordja n leveleket. A kötet legfőbb értékének tartom, hogy Sillitoe érzékeny lélekkel, szívbéli szeretettel ír a gyárkéménvek árnyékában élő gyerekekről fis van a tolvajlő, gyújtogató gyerekhad között egv fiatalember, a rongvszedő lányának, Dorisnak ugyancsak tolvajlásból élő kedvese, aki Doris tragikus halála után egyenesbe tudja hozni az életét. A munkától elnyűtt, a háborúban rokkanttá vált, megnyomorított páriák közt ez a fiatal re- ménvtkeltő színfoltokkal világít. A múlt századi angol realista írók hagyományaira támaszkodó Sillitoe itt ki tudott törni és továbbra. előbbre nézni a iövő felé. EGRI VIKTOR (A szerző felvétele)
