Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-07-30 / 31. szám

— A tanácsom önnek — mondta a pszichiáter az íróasztal fényes lapján dobolva, miközben szemét a szemközti falon függő érzéki Tiepolo-kép- re szögezte — egy minél kiadősabb házasságon kívüli közösülés.

A kis ember fejét rázta.

— Sajnálom, én hivő vagyok.

A pszichiáter jóindulatú mosolyába némi egészséges kétkedés és egy csöppnyi megvetés is vegyült. Pirospozsgás arcú férfi volt, festette a lábujjkörmeit, és pillanatnyilag épp egy hasisrudat szívott leereszkedő, de egyben szeretetreméltó modorban.

— Biztos benne, hogy hisz Istenben?

— Egészen biztos — a kis ember tisztelettudóan határozott hangon beszélt.

A pszichiáter úgy ült íróasztala mögött, hatalmas nádfonatú székében, mint aki egészen elmerült gondolataiban. Hüvelykjével gyöngéden simogatta az asztalán álló nagy fallikus szimbólumot.

— Miért olyan biztos benne? — kérdezte végül. — Hogyan tudhatja, hogy a hite Istenben nem gyermekkori in- doktrinácíó eredménye-e, vagy eset leg mazochista kielégítetlenség érzésének szimbóluma, sőt talán minden ember boldogság utáni reménytelen vágyódásának kifejezése? — A pszichiáter magabiztos volt, csak úgy áradt belőle a kedélyesség, és a horog szinte kétszer olyan vonzó volt nyílt meztelenségében. A kis ember azonban nem kapta be. /

— Elég sokáig éltem ahhoz, hogy tudjam, van Isten. Megakadályoz benne, hogy azt tegyem, amit szeretnék. Olyan dolgokat csinálhatok csak, amelyekhez semmi kedvem: engedélye parancs számomra. Igen, tudom, hogy minden bizonnyal létezik, és tiltja a házasságon kívüli közösülést.

A pirospozsgás arcú férfi belekapaszkodott egy szilárd kiindulópontba.

— Tehát ragaszkodik ahhoz az állításához, hogy ön több ezer éves. Ez bizonyára önnek is furcsának tűnik. Mások élnek és meghalnak, és nemigen élik sokkal túl a száz évet. Mit -s mondott, hány ezer év óta van életben?

A kis ember finom vonásai eltorzultak a gyötrelemtől, és egy pillanatra elveszítette az önuralmát. Ápolt külsejű, hétköznapi embernek látszott, senki sem tételezte volna föl róla, hogy több ezer éves.

— Ez a problémám, persze. Nem emlékszem rá. Csak pillanatokat tudok felidézni, nem csupán a déjá vu érzését, de a régmúlt idők valódi emlékeit. Amikor a régi feljegyzések alapján ellenőrzőm az emlékeimet, mindig helyesnek bizonyulnak. Néha pontosabbak a történelemkönyveknél, amint a nyomozás néhány esetben megmutatta. De elfelejtem a dolgokat. Két hét múlva esetleg nem emlékszem már arra sem, hogy itt jártam önnél, de ha egy másik pszichiáterrel kerülök össze, nyugtalanítani fog az az érzés, hogy már azelőtt is jártam pszichiáternél. Az igazat megvallva, most is van bennem ilyen szorongó érzés.

Kényelmesebben helyezkedett el a pamlag felfújt párnáin, és határozót, tan összeszorította a száját. Most a pszichiáter volt soron.

A pirospozsgás arcú férfi mondanivalója azonban még nem alakult ki, és percekig tartott, amíg megszületett. Nem fecsérelte az idejét. Szívott egyet a hasisból, majd lassan fújta ki a füstöt a levegőbe, és révülten meredt egy falon függő Pantagruel-illusztrációra.

— Az ön problémája — szólalt meg végül csöndes, józan hangon, szavai mögött azonban ott bugyborékolt a tökéletesen kiegyensúlyozott ember féktelen jókedve — szexuális probléma. Ezért javasoltam rá szexuális gyógymódot. Teljesen nyilvánvaló, hogy ön gyűlölte a szüleit. Ez egyáltalában nem szégyellnivaló dolog, hanem a fejlődési folyamat természetes része. Azt hiszem, hogy még az ön szent Pálja is igen határozottan tanácsolja, hogy az ember szabaduljon meg az öregétől, ön azonban a legkisebb ellenállás útját követte, és elfelejtette a szüleit, de ugyanakkor önmagát szülei > helyébe, in loco parentis, tette, képzeletbeli emlékfoszlányokat kitalálva, amelyek arról tanúskodnak, hogy ön idősebb a szüleinél.

A pszichiáternél jelentéktelenebb ember önelégültséget sugározva dőlt volna hátra, ő azonban csupán egy érzékien festett női mellre vitte át tekintetét, és tovább rágcsálta a hasisrudat.

A kis ember bánatosan sóhajtott, és

* Mai ausztráliai elbeszélő

különösképpen ez a sóhajtás valami ősrégi szél süvöltéséhez hasonlított, amely szárazon, dohosán és szomorúan áradt évezredek mélyéből. Felült, de csak eléggé nehezen tudta megtartani az egyensúlyát, a légpárnás pamlag dinamikus erejével küszködve. A múltban nála súlyosabb embereket is próbára tett a pamlag vendégmarasztaló vonzása, és a kis ember sem volt kivétel. Egészen megzavarodva ugrott talpra a dermesztőén zöld, vastag szőnyegen, és fél kézzel gyámoltalanul lobogtatta csekkfüzetét. A pszichiáter számító, de kissé fáradt tekintettel figyelte, meg sem kísérelve, hogy kihasználja a kis ember zavarodottságát.

— Hát jól van. Látom, ön a fizetős fajta páciens.

A hasisrúd már eltűnt, és a pirospozsgás arcú férfi fürkészve szemlélte összekulcsolt, kövérkés ujjait.

— Ha nem ért egyet a diagnózisommal, az az ön privilégiuma, és az ön kára. Ha valóban annyira ellene van egy alapos házasságon kívüli közösülésnek, akkor csak azt indítványozhatom, hogy menjen el valahová horgászni. Ez a második legjobb gyógyDaniel Broderick*

mód ahhoz, hogy elmossa az ember ocsmány, visszafojtott prenatális érzéseit. Az asszisztensnőm majd átveszi a csekkjét. Viszontlátásra! Jobbulást kívánok!

A fényezett juharfa ajtó kitárult, a pszichiáter ott állt mellette, és fogát vicsorítva, kezét nyújtotta; a kis ember egy sietős másodpercen belül az asszisztensnő szobájában találta magát, aki ott ült terebélyesen, fehérbe öltözve íróasztala mögött, és a kis ember szinte azt várta, hogy azonnal felkapja a lábánál fogva, megpaskolja, és elvágja a köldökzsinórját. A kis ember becsukta a szemét, görcsösen nyelt egyet, vaktában aláírta nevét a kitöltetlen csekkre, és elmenekült.

Odakint az utcán a szeme káprá- zott a ragyogó napsütésben. Hihetetlen emlékfoszlányok bukkantak föl lelki szemei előtt, hangos vétőt kiáltva a pszichiáter erőszakos és ügyes válaszaira. A kis embert ide-oda taszította és lökdöste az emberiség áradata, de nem vett tudomást az elegáns emberekről, égnek tornyosuló felhőkarcolóikról és múlékony gondjaikról. Képek, látomások, hangok és szagok kavarogtak benne, miközben a tömeg magával sodorta a földalattihoz. Gépiesen ledobta az érmét az automatába, átvette a tantuszt, amelyet az kidobott magából, és áthaladt egy forgóajtón. A lába szinte magától lépett rá az óránként nyolcvan kilométeres sebességgel futó pályára, és ott állt alámerülve a körülötte levő emberek tömegében.

De már nem a huszadik század forgatagában volt. Emlékezetének számtalan világa ott terült el a lába előtt, és úgy taposott rajtuk, mint egy fáradt, kiábrándult Isten. Újra ott járt Byblos hatalmas, kőből épült rakpartjain, beszívta a fűszerek egzotikus illatát, a fűszerek hatalmas báláit fáradt rabszolgák rakták ki; belebotlott egy hosszú, libanoni cédrusfáből kinagyolt palló deszkájába, káromkodott, amikor egy megizzadt katona rövid lándzsája nyelével megbökte.

Mereven nézte a kifürkészhetetlen Földközi-tenger tomboló viharhullámait, egy nagy fehér főárboc vitorlájának libegő árnyékában fuldokolva, a magasan feje fölött kifeszített keresztárboc csikorgásától félve.

Ott ült a kolostor refektóriumának durván ácsolt asztalánál, kényeskedve eszegetett, miközben a közönséges fa- jankók körülötte mohón tömték szájukba a húst, és nagyokat böfögtek, olcsó lőrével öblögetve torkukat.

Tágas, elegáns, túlságosan díszes viktoriánus szalon sarkában állt és hallgatta, hogyan száguld végig egy

előkelő férfi finom fehér keze az elefántcsont billentyűkön, s felzendül Chopin megrendítő etűdje.

Az emlékek kevés örömöt hoztak számára. A rohanó, csikorgó föld alatti pályán, a reménytelenség és gyötrelem elmosódott világában a kis ember semmit sem látó szemekkel, kínlódva bámult maga elé. Az unalom szörnyű kór, és a kis ember már több ezer éve hordta magában.

Gyötrelmének nagy része abból a félelemből eredt, hogy úgy érezte, eltévedt a tengeren. Körülötte rövid életű, nyüzsgő emberi lények rohangász- tak, anyagi érdeküket hajszolva, agyukat és bőrük pórusait eltömte a lázas tevékenység a végtelen, lélekölő versenyben. Tudták, honnan jöttek; tudták, hogy a föld pora visszafogadja testüket egy évszázadnál rövidebb idő alatt. Életük gondosan előre be volt osztva, hetven esztendejük ügyesen és egyenletesen részesült a szublimálás programjában, amely a lehető legkisebb szellemi munkával segíti őket az első sírástól az utolsó hörgésig. A kis ember világának azonban nem voltak ilyen paraméterei. Száz elmúl! élet zűrzavarából, millió lehetséges eljövendő élet egyvelegéből állt.

A kis ember néha azt gondolta, hogy talán ő maga az Isten. De perszer, csák néha. Tudta, hogy nem ő az Isten, mivel az Isten kívüle volt, és őt kényszerítette mindenre. Nem gondolt keserűen az Istenre, bár talán minden joga meglett volna hozzá, hogy keserű gondolatokat tápláljon lelkében iránta. Ellenkezőleg, szinte szerette. A kis embernek hatalmas unalmában egyetlen dolog szerzett igazán örömöt, ha Isten háta mögött suttyomban csinálhatott valamit.

Bár ez úgyszólván sohasem sikerült, és a kis ember kelletlenül bukott föl emlékei tengeréből, hogy körülnézzen, nem adódik-e most valami lehetősége, hogy Istent átejtse. Néhány lépésnyire egy férfi ült a pályán, szűzies szellemi orgazmusában elmerülve. A mesz- kalin-hívek száma egyre nőtt, mindennapi jelenséggé váltak, mert a tömegfelfogás szerint az ember arra törekszik, hogy megfeledkezzen önmagáról, azzal az ürüggyel, hogy önmagát keresi. A pályán odébb egy bíborszínű, narancs-csíkos beduinhálóingbe öltözött örömlányt pillantott meg. A lány riszálta sovány testét, és amikor a kis ember alig észrevehetően felé bólintott, a közelébe sodródott.

A kis ember a megalázottak szomorú, mazochista örömével várta, hogy mi történik. Isten megtiltotta a házasságon kívüli közösülést, és ha Isten, a helyzet magaslatán áll, mint változatlanul és mindig, akkor... A kis utcalány ijedt értetlenséget sugárzó tekintettel rettent vissza, és tűnt el az áttetsző színek forgatagában. Valami a kis ember arcában, valami a világmindenségben, de bizonyára nem evilági dolog, valami, amit korábbi korok Isten ujjával vagy a lebegő Szent Grállal hoztak összefüggésbe, ez a valami taszította vissza. A kis ember boldogtalanul követte tekintetével, és még látta, hogyan töri ki a lábát, egy lassúbb pályára hátrálva.

Mire elhagyta a földalattit, és fölfelé tartott a délutáni fényben úszó külvárosi utcára, már elfelejtette a pszichiátert, és a sovány utcalány alakja is elhalványult emlékezetében. Fölsétált egy csöndes domboldalon, végigment a nyugalmas utcán, amelynek öreg házai előtt barnállott a fű, és méltóságos skót terrierek heverésztek. A súlyos, merengő, öreges hangulatot nem zavarták a gyermekek, és a kis ember, ha másért nem is, de ezért hálás volt. A hatalmas oromzatok súlyosan függtek a házak bejáratai fölött, és folyondár borította a falakat.

A kis ember fáradt volt, halálosan kimerült, belefáradt az életbe, és az evés, alvás és mindennapi tevékenység végtelen, hiábavaló, gyermekes körforgásába. Eszébe jutottak Firenze arannyal borított palotái, amelyekben aludt, Lorenzo de Medici orrhangja, a villogó hosszú tőr, amely levágta bal fülét; amíg vissza nem nőtt, nevetségesen féloldalasnak érezte magát.

A porlepte kaliforniai farmra gondolt, amelyet segítségével építettek meg,' amikor még csak egy maroknyi fehér ember látta a Csendes-óceánt az amerikai fövenyes tengerpartokról — gondolkozott, és gondolkozott, és emlékezett a sörre, amit tilos volt innia, az asszonyokra, akiket nem érinthetett meg, mert ijedten eltűntek, és a pénzre, amelyből sohasem tudott annyit szerezni, hogy meggazdagodjék; és fáradt volt.

Végre megállt, kulcsát bedugta a bejárati ajtó zárjába, és az ajtó kinyílt, halk kattanással. A ház dohos, hűvös, üres és siralmas volt. A kis ember megállt a hűtőszekrénynél, ivott egy pohár limonádét, a hátsó szobába ment, és egy finom kender- kötelet hozott ki a konyhába. Érdesnek, megbízhatónak, erősnek érezte, úgy egy ujjnyi vastag lehetett. Csomót kötött rá, a csomóból gondosan hóhér- hurkot formált, és büszkén tartotta maga elé, hogy megcsodálja.

A konyha mennyezetét deszka borította, és a kis ember feje fölött egy nagy keresztgerenda húzódott. Gondosan odarakott egy széket, és ráállt.

A kötél végét átvetette a hatalmas gerendán, és a két véget pontosan összecsomőzta. Megrántotta, _ hintázott rajta, a kötél jól tartott. Átdugta a fejét a hurkon, eligazította a csomót a tarkóján, és még egyszer utoljára körülnézett a konyhában. De fáradt volt és unt mindent, s tudta, ha sok ezer éves életének most gyorsan nem vet véget, még azt is túlságosan unná, hogy újra megpróbálja. A hála sóhajával rúgta el maga alól a széket, és miközben lefelé zuhant, a kötél durva rostjai ijesztő fájdalommal vágtak bele nyakába.

A kötél persze elszakadt, és Lázár térdéről lehorzsolódott a bőr.

KARIG SÁRA fordítása