Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-07-02 / 27. szám

pzsrn

DE

ME LÁSZLÓ

A KÖZÉLETI TERMINOLÓGIA KIALAKÍTÁSÁNAK KÉRDÉSEI

T

anulmányomat egy személyemet is érintő, de talán nem egészen szubjektív mozzanat felidézésével kezdem. Mikor ötéves bratis- lavai vendégeskedésem végén kedves barátom, Balázs Béla, egy interjú formájában számvetésre késztetett, utolsó kérdése ez volt: „Most, hogy elhagy bennünket, mit üzen barátainak, ismerőseinek?“ Részletek akkori válaszomból: „Nem, »elhagyásról*

nincsen szó: ha az ember ennyire bekapcsolódott egy közösség életébe és problémáiba, teljesen kikapcsolódni úgysem tud belőlük, ha eltávozik sem... —■ Persze nem akkor volt igazán hasznos és eredményes a munkám, ha észre lehetett venni, ' hogy itt voltam, hanem akkor, ha nem lehet majd észrevenni, hogy már nem vagyok itt.“ (Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról. Madách, 1970. 293.)

Személyemet is érintő, de mindkét vonatkozásban objektív megállapításokkal folytathatom. Az első: hogy hiába a jó szándék meg a gyakori visszalátogatás (hiszen azóta sok ürüggyel és elég sokféle minőségben jelentem meg együttműködésünk folytatására), ha az együttélés fizikai mindennapossága megszakad, óhatatlanul meglazul a mentális kapcsolat is; s bármily töretlen is, ami érzelmi vonásait illeti, a tényismeretek tekintetében föltétlenül meghéza- gosodik. (A Hétnek aznap megjelent, s előadásomkor még előttem ismeretlen számára, s benne egy elszármazott ifjú könyvkritikus bírálatára utalva húzom most alá ezt a mondatomat.) így lehet, hogy „hallásom“ és nyelvi ízlésem az eltelt évek során — bár valamikor a „belföldiséget“ bátran magamra vállaltam és vállalhattam (pl. idézett könyvem 7. lapján) — némileg „visszakülföldiese- dett“, ami azzal a veszéllyel jár, hogy nagyon a „szomszédból“ adom a jó tanácsokat.

Ezzel az óvatosságra intő első megállapítással szemben a második inkább megnyugtatásul szolgál. Úgy látom: az a nyelvművelő-nyelvápoló munka, amely annak idején elkezdődött, szervesen tovább folyt és fejlődött nélkülem is. Tanúság rá sok minden; többek közt az, hogy immár tizedik éve ismétlődnek a számvetést és programadást jelentő Kazin- czy-napok, s hogy ez a mostani, a hetedik, közönségszórásában és tematikus arculatában egyaránt kiszéle- sült a korábbiakhoz képest. De az sem kevésbé, hogy ez évben, nem is régen hagyta el a nyomdát a „Hogy is mondjuk?“ (Madách, 1976), a minden tekintetben „hazai“ szlovákiai magyar nyelvművelők felhalmozódott tanulmányainak első válogatott gyűjteménye. A Jakab István munkáját dicsérő válogatás eredetében sok évre mutat vissza; de anyagában-tar- talmában előre is: a szerzők jó néhány írását mpgam is hasznosíthattam ehhez az előadáshoz, a rá való felkészülés közben. — S. nem volt szégyellnivaló az a kép sem, amelyet rövid, de magvas titkári jelentésében a frissen elmúlt időszak munkájáról rajzolt fel itt előttünk ugyancsak Jakab István.

Érdekes véletlen — és föltétlenül több is véletlennél —, hogy nemcsak ennek, a most Kassán folyó szlovákiai magyar nyelvművelő ülésszaknak 1978 lett a közPontí témája a közéleti terminológia, hanem — tőle függet- III. 2. lenül — a néhány hete Adán lezajlott Szarvas Gábor napoknak, a jugoszláviai magyar nyelvművelők negyedik biennáléjának is. Jól jelzi ez: a nemzetiségi nyelvművelés az élet, a szocialista társadalmi fejlődés közvetlen szolgálatában él és növekszik; érzékenyen felfogja a történelmi előrehaladás rezdületeit, és aktíve segíti megoldásukat. Mindkét nemzetiségi közösség láthatóan előbbre akar jutni a művelt és gondolkodó szocialista állampolgárok nevelésében, s ennek érdekében keresi az utat a fogalmi pontosságot tükröző és terjesztő terminológiai pontosság kialakítására és továbbfejlesztésére.

n terminológiának, a rögzített tartalmú, általános és egyértelműen

11

használt szakkifejezések anyagának gyűjtése és gondozása ott szerepelt a nyelvi szakbizottság törekvései közt már a megalakulásakor is. A „Hogy is mondjuk?“ című gyűjteményből tudjuk (ezentúl így rövidítem: HiM): a munka változó intenzitással folyt, s nem mindig a várt eredménnyel (HiM, 154—6). A műveléséhez alapul szolgáló szempontok azonban kialakultak, s így most már érvényesítésük a fontos feladat.

A felszabadulás utáni időkben, mikor államaink között a politikai és kulturális érintkezés eléggé korlátozott volt még, történelmileg érthető jelenség volt a nemzetiségi magyar nyelvhasználatnak némi elkülönülése a nemzetitől, aminek folyományaként

— így mondhatnánk — „szakadár“ magyar terminológiák kifejlődése indult meg (nemcsak a szlovákiai, hanem a többi magyar nemzetiségű tömb nyelvhasználatában is). Ezek a körülmények azonban elévültek (HiM, 153); de — úgy látszik — nem egészen nyom nélkül. Máig hat az az akkoriban született elképzelés, hogy a nemzetiségi sajtó magyar terminológiájának — ha a szocialista fejlődés általános érvényű fogalmairól van is szó — a szlovák kifejezések szó szerinti jelentését kell tükröznie (uo. 28). Jő példa erre a materská dovo- lenka és a predlzená materská do- volenka. Az elsőt anyaszabadság-nak vagy anyai szabadság-neöz, a másodikat anyasági szabadság-nak fordította a közszűkás, bár az első bízvást azonosítható a magyarországi nyelv- használatnak szülési szabadság, a második meg a gyermeknevelési szabadság kifejezésével. (HiM. 37—8.) Célszerű tehát az a tanács, hogv ilyenkor először a magyarországi nyelvhasználatban ajánlatos körülnézni (uo. 30; s más helyeken is); és csak akkor „alkotni“ magyar kifejezést, ha készen találni nem lehet. Sőt, ha a'kotunk, akkor sem kényszerű a szó szerinti fordítás. Jó példa erre a „felépítményi tanulmányi forma“, ami Magyarországon ismeretlen ugyan, de az oktatás terminológiai rendszerébe illesztve az iménti (fordításos) megoldás helyett ez kínálkoznék rá: szakosító tanulmányi forma (uo. 31).

Mi a hátránya — és nagyobb távlatában a kockázata — annak, hogy egy nemzetiségi nyelvi közösség maga „termeli“ fejlődésének terminológiáját, nem egyeztetve a többi nemzetiségi tömb és — főleg — a nemzeti életet élő csoport nyelvhasználatával? Az a természetes veszély, hogy így az eredetileg azonos nyelvet beszélő csoportok lassanként szétkülönülnek; s egy idő múltán éppen a legmodernebb tudományos, műszaki és társadalmi témákban nem értik meg egymást áttétel nélkül. Ami azt jelentené az egyes nemzetiségi tömbökre nézve, hogy mindezeken a területeken önállóan kellene megjárniuk a fejlődésnek azt az útját, amelvet ma egymás segítségével, egymás vívmányainak közvetlen fel- használásával, hasznosításával járhatnak még. Csak olyan területekre gondoljunk, mint a gépesített és vegy- szeresített nagyüzemi mezőgazdaság, s már talán magyarázni sem kell a nyelvi egység megtartásának előnyeit.

De többről is van szó! Minden nyelvnek, nyelvhasználati formának, kell. hogy legyen egy felső rétege, irányt adó normája. Ez nem azonos a tényleges és tömeges használattal, hanem annak szabályozott változata. Még a nemzeti nyelvművelés sem szentesíthet mindent, amit a használat tömegessége szentesíthetőnek mutat (HiM. 164); még kevésbé a nemzetiségi nyelvművelés, amely egy tar- talmában-terjedelmében szükségszerűen korlátozottabb, rögzítettsége és igényszintje tekintetében pedig óhatatlanul ingatagabb nyelvhasználat talaján mozog (uo. 165). Ha csak erre az alapra építene, s nem venné tekintetbe a — külföldön ugyan, de sokkal kedvezőbb helyzetben fejlődő

— nemzeti normát, hármas veszély fenyegetné: 1. az, hogy fejlődésében

megreked, jellegében keverék nyelvvé válik; 2. ezzel el is szakad a normától, s megindul a különfejlődés útján; 3. jellegében is, kifejező erejében is ingadozóvá válik, mert a nor- malizáltság kötöttségét az alkalmi „alkotások“ szubjektivitása váltja fel (uo. 169).

Juliért épp a terminológiáknak,

*** s azon belül is a legmodernebbeknek területén jelentkezik elsőnek ez a veszély? Azért, mert itt bukkannak fel új fogalmak, s megnevezésükre új szavak és kifejezések tömegesen és folyamatosan.

Nemzeti körülmények között a fogalomnak és az azt jelölő szónak a megjelenése elválaszthatatlan együttesben történik. A beszélő észre sem veszi, hogy „közéleti“ vagy „szakmai“ témájú „terminológiát“ használ. Nem probléma számára, hogy hogyan nevezze a tanácsot meg a bizottságot; természetes, hogy a tanács az tanács, a bizottság meg bizottság. S így a fogalmak kapcsolataiban: az, hogy az eljárást azt lefolytatják, az új létesítményt pedig használatba veszik, magával a cselekvéssel együtt ismeri meg. Fogalom és szó, fogalomkapcsolat és szókapcsolat a nemzeti közegben élő beszélő számára azonos egymással; egyetlen dolognak két vonatkozása, szinte egyazon papírlapnak két oldala.

Nemzetiségi körülmények között azonban más a helyzet. Ott a fogalom — főleg a szakmai, a tudományos meg a közéleti — gyakran megelőzi a szót, mármint az anyanyelvit. Aki a vysoká Skola révén ismeri meg az oktatás felső szintjének fogalmát, annak már gondot jelent, hogy nevet „adjon“ neki anyanyelvén. így születik azután a magasiskola (ami van, csak egészen más: valaminek a tökéletes módja, technikája; pl. „a humor magasiskolája“; eredetileg a műlovaglás műszava). Jobb esetben a főiskola (ami még mindig nem ugyanaz, mert az a fel- sőoktatás-nak csak az egyik, az alsóbb szintje). S így lesz főiskolai tanító például az egyetemi oktatóból. (HiM. 36.1, sőt iskolára járó harmadikos az egyetemre járó harmadéves-bői. — Még veszélyesebb ez a szaktudományokban meg a tudományos ismeretterjesztésben: a növényi szövetekben a pontos terminológia szerint járatok találhatók, az izmok a tudományos szóhasználat szerint elernyednek összehúzódás után; aki a szövetekben szétágazó folyosókról, az izmoknak meg a lelankadásáról — beszél, abban nemcsak a terminológiai, hanem a szemléleti rendszer is elbizonytalanodott. (Vö. HiM. 115.) S aki — nemzetiségi ismeret- terjesztő lap vagy rádióadás forrásából — az utóbbi formákat ismerte meg, az a szlovák terminusra esetleg ráismer belőlük, ha azzal találkozik aztán; de a magyar sajtó (mármint a magyarországi) „érthetetlen“ lesz a számára, s ugyanígy a magyarországi rádió és televízió ismeretterjesztő és közművelődési célzatú adásai.

Kissé tréfásan fogalmazva, de nagyon komolyan gondolva azt kellett mondanom erre egyszer: ebben a vonatkozásban nem az a legény, aki „kitalál“, hanem aki „megtalál“; mégpedig a nyelvországi művelt normában már kialakult megfelelőt találja meg. S megtalálni csak az tudja persze, aki keresi; akár szavakról van szó, akár szókapcsolatokról, s akár közéletről, akár szakmáról, tudományokról vagy éppen sportágakról. Mert minden terminológiának — az iménti szerző is rögzíti ezt — fontos követelménye az egyértelműség és szabványosítottság, mégpedig nem is csak a szóhasználatban, hanem bizonyos sztereotip fordulatok, kifejezések, mondatszerkezetek, leírásmódok, sőt egyes nyelvi klisék alkalmazásában is (HiM. 117).

Mindez azt jelenti: nem a Zelovoc, a szaboobszluha (samoobsluha) meg a preceda (predseda) a legfőbb veszély. Ezek a mindennapi beszélt

nyelvben gyakori vendégek, de annak szintje fölé ritkán kerülnek; talán vidéki vagy üzemi lapokba olykor (HiM. 29). A különfejlődés valóságos kezdete az olyan szavak, kifejezések, fordulatok fel- szaporodása, amelyek magyar nyelviek, magyar nyelvi anyagból valók; csakhogy éppen eltérnek a központi magyar normában rögzített-tői, a központi normát követő magyar nyelvhasználati szokástól. Itt rövid jelzéseket adhatok csupán; de talán érezhető lesz belőlük, hogy nem egyes esetek, hogy minden példa egy-egy típust, esetleg egy-egy kategóriát képvisel.

»_ első problémakör: a nemzetkö- zi idegen szavaké. Használatuk tekintetében a szláv nyelvek vendégszeretőbbek, mint a magyar. Nyelvünkben sokuk ismert, csak nem használatos. Aki a szlovákból — akár „visszamagyarítva“ — átveszi őket, valójában lehetséges, de a normatív szokásnak mégsem megfelelő elemeket használ. A lakások rekonstrukciója (= felújítása), a meliorációs (= talaj javítási) munkák az Elektrotechnikai Fakultás ( = Kar), a propagandisták és lektorok ( = előadók, vagy: pártelőadók, pártoktatók), a kollektíva nevelésének aktív szubjektuma (= a közösségi nevelés tevékeny részese), a választók legitimációs (= igazoló) lapjai, végeredményben mind ismert és felismerhető szavak, csak épp nem használatosak.

Egy fokkal nagyobb gond a szlovákból tévesen visszakövetkeztetett (nem is tudni: „visszamagyarosított“ vagy „visszalatinosított“) alakú szavaké. A pártélet- principusai-ról szólni /princípium helyett, ha már nem elvekről beszélünk) azt jelenti: olyat használni, ami nincs is. Ilyen tévedés a tendenció, a normatívó; ezek eredetiben is -ia, illetőleg -a végűek. S a propagációs anyag meg a pro- pagandisztikus munka is csak elvben elképzelhető formák: a gyakorlatban a propagandaanyag meg a propagandamunka él. S hiába rövidebb így: „faliújságot készítünk, propagálunk“, a norma szerint a propagál tárgy nélkül nem használható (mindig valamit propagálunk = népszerűsítünk); ezt a jelentést csak körülírt formával fejezhetjük ki: „faliújságot készítünk, „propagandamunkát végzünk“.

A komikum határát súrolják az ilyen kapcsolások: „meleg termálvizünk van“, s más típusban: „a- beregisztrált jelöltek“. A termálvíz hévíz, hőforrás vize, melegvíz. A meleg termálvíz pedig: meleg melegvíz. És a regisztrál jelentése: bejegyez. A beregisztrál ezek szerint: bebejegyez. — Az a nyelvérzék, amelyik ilyeneket hoz létre, sem nem magyar, sem nem idegen, de mindenképpen elbizonytalanodott.

A második problémakör: az olyan szavaké, amelyek magyar nyelviek ugyan, de adott fogalomra vonatkoztatva alkalmiak: a nyelvszokás nem őket szentesítette „közéleti terminusként“, hanem valamelyik rokon értelmű párjukat. A magyar norma szerint az iskolából kikerülő gyermek nem hivatást választ, hanem pályát; tehát az iskolásokból nem különféle hivatása, hanem különféle foglalkozású emberek lesznek. Az iskolának meg a társadalmi szervezeteknek nem küldetésük van, hanem feladatuk (s gyakran többes számban: feladataik). A kongresszusnak sem következtetései vannak, hanem határozatai; a törvénynek nem a meghatározásait kell teljesíteni, hanem az előírásait. A társadalmi és gazdasági életnek nem minden szakaszán, hanem minden területen kell helytáll- nunk. Nem írásos bizonyítékot kérünk bizonyos tényekről, hanem írásos igazolást. A párttagokat nem pártművelődési alakulatokba osztjuk be, hanem pártoktatási formákba, s nem iskolázásokat szervezünk számunkra, hanem tanfolyamokat.

(A tanulmány befejező részét az Oj Szó következő vasárnapi számában közöljük.)