Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 5. szám
FILOZÓFIA ÉS KLERIKALIZMUS A jelenlegi időszakban egyre jobban Kiéleződik a kapitalizmus és a szocializmus ideológiai harca. A két rendszer küzdelme nemcsak részletkérdésekben folyik, hanem a két társadalmi rendszer lényeges értékeivel kapcsolatban is. Természetes, hogy a világnézeti küzdelem a filozófia területén is folyik, hiszen e téren fokozott mértékben éreztetik hatásukat a politikai és ideológiai érdekek. A hagyományos katolikus ideológia bázisa Aquinói Szent Tamás tanítása, amelyet XIII. Leó pápa 1879-ben ismét a katolikus egyház hivatalos filozófiájává nyilvánított. Aeterni patris elnevezésű enciklikájában ezt a középkori olasz domonkosrendi szerzetest örök tekintélynek nyilvánította a hittudomány, a filozófia, a szociológia, a politika, az erkölcstan és a gazdaságtan területén. „A skolasztika és a teológia nagymestere“ tanításának modernizált válfaja, a neotomízmus az elmúlt száz esztendőben viszonylag szilárd helyet biztosított magának az egyházi és a világi oktatási és tudományos intézményekben, sőt a polgári filozófiában is. A neoto- mizmus az imperializmus kora egyik vezető és befolyásos polgári filozófiájává vált. A neotomízmus, jelenleg a legbefolyásosabb vallásbölcselet, azt tűzi ki célul, hogy védelmezze és erősítse a vallást; filozófiai rendszerében a vallás pótolhatatlan helyet foglal el. A neotomizmusra csakúgy, mint Aquinói Szent Tamás tanítására az jellemző, hogy a hit és a tudás harmóniáját hirdeti. Azt állítja, hogy az ész és a hit nem zárja ki egymást. Az istenhitnek ésszerű, logikailag megtá- madhatatlan bizonyítékokon kell alapulnia. Ésszerű tehát mindaz, ami alátámasztja a vallásos hitet. Ezzel szemben mindaz, ami az egyház tanításával ellentétes, nem minősíthető ésszerűnek. A neotomízmus elfogadható tanításnak tűnhet sok ember számára, művelt és egyszerű emberek számára egyaránt azzal, hogy elismeri az embertől független külső világ létezését, azt tanítja, hogy megismerésünk a valóságot tükrözi vissza. Ez a „realista“ nézet azonban végül is oda torkollik, hogy feltételezi isten létezését, aki minden természeti törvény fölött áll. E filozófia szerint az általános jelenségek ember által való megismerése ás az istentől származik, a „lélek“ tulajdonsága. A vallási dogmák és módszerek elismerése a legfontosabb eleme a neotomista filozófiának, amely kíbékíthetetlenül ellentétben ál! a tudományos megismeréssel és gondolkodással. Ezt a tanítást a 20. század elején a katolicizmus ideológiai fegyvereként fogadták el, s azt a küldetést szánták neki, hogy hozza helyre az újkori filozófiát, főként Descartes, Spinoza, Kant és Hegel, de mindenekelőtt Marx által elkövetett „tévelygéseket és tévedéseket“. Ma az ortodox tomista filozófusok és teológusok az?al érvelnek, hogy a tomizmus hosszú idők óta létezik, s hogy ez az egyedüli jelenlegi tanítás. amely sikerrel kiállta az idő próbáját. Filozófiájukat öröknek nevezik (philo- sophia perennisj. A katolikus teológusok és ideológusok fellépésében mindig fellelhető bizonyos tradicionalizmus, ha nem is mindegyiküknél egyforma mértékben. A tomista filozófiai rendszer az egyházi hierarchia támasza volt a múltban és ma is az, viszonylag jó logikai elrendezése mindig kiindulópontként szolgált arra, hogy filozófiai és ideológiai síkon védelmezzék a vallást a tudományos, materialista filozófia ellen. E rendszer „örök“, „univerzális“ elveit tartós, megváltozhatatlan értékekként tüntetik fel, amelyek segítségével mindenről ítéletet lehet mondani, az emberi elme és a gyakorlat bármilyen produktumát tomista szellemben el lehet fogadni, de mindent vallásos és teológiai szellemben kell magyarázni. Aquinói Szent Tamás középkori tanítását azonban alkalmazni kellett az újkori feltételekhez, a tőkés rendszer meg az imperializmus körülményeihez. Továbbra is megoldatlan az a probléma, hogyan lehet a legmegfelelőbben és a legjobban egybekapcsolni a régit az újjal. Ez a katolikus egyházon belül és ideológiája követőinek táborában ismételten belső nyugtalanságot és ellentéteket vált ki. Ezen alkalmazkodás és korszerűsítés értelmezése már különféle formákban napvilágot látott a Vatikán hivatalos dokumentumaiban és a katolikus teológusok egyes műveiben. A tomista filozófia örök érvényének kérdését is eltérő módon magyarázzák, ezek a különbségek a kereszténység jelenlegi válságjelenségei következtében még jobban elmélyültek. A katolikus teológusok és filozófusok manapság egyre jobban tudatosítják e válságot. Felteszik a lényegbevágó kérdést: használható-e még a jelenkorban Aquinói Szent Tamás filozófiája, folytatnia kell-e a katolikus filozófiának a tomista hagyományok követését, vagy el kell vetnie ezeket a hagyományokat? Karl Rahner jezsuita szerzetes, a közismert teológus is beismeri, hogy míg a múltban Aquinói Szent Tamás, ez a „Doctor Angelicus“ a teológiában támadhatatlan tekintély volt, a második vatikáni zsinat ebben a tekintetben már sokkal óvatosabb, sőt ma már a katolikus teológiában Aquinói Szent Tamás tanítása körül kínos a csend. Rahnernek és másoknak már nem felel meg teljes mértékben a skolasztikus tomizmus, hangsúlyozzák azonban, hogy Aquinói Szent Tamást nem közvetlen tanítóként kell számon tartani, hanem nagy filozófusként és teológusként, egyházi atyaként. Aquinói Szent Tamást már nem szabad a tudás és a megismerés egyetlen forrásának tartani, ahogy ezt annak idején XIII. Leó pápa tette. Katolikus filozófiai körökben ma már egyre erősebb az ellenszenv a paleoto- mizmus, vagyis a „szklerotikus tomizmus“ iránt, ezzel a fogalommal illették a neotomisták Aquinói Szent Tamás filozófiájának merev, konzervatív, betű szerinti követőit, akik elvesztették történelmi érzéküket, és elzárkóztak a jelenkori filozófiai és tudományos gondolkodás elől. Azok a katolikus teológusok és filozófusok, akik rájöttek, hogy a dogmatikus tomizmus, tehát a pa- leotomizmus csődbe jutott, két csoportra oszlanak. A pesszimisták tudatában vannak annak, hogy a közeljövőben a tomizmus elveszíti uralkodó helyzetét a katolikusok körében, és befolyása csökkenni fog. Egyesek minden reményüket elvesztik azzal kapcsolatban, hogy még egyáltalán lehet olyan filozófia, amely erősítheti a keresztény hitet. Ezzel szemben az optimisták azt hirdetik, hogy a jövőben bízni lehet, hogy a keresztény filozófiában eljön a „metafizikai forradalom“ ideje, a katolikus filozófia ismét megerősödik, újjászületik. Az optimisták a „menekülés" útját más filozófiai irányzatok és tendenciák elfogadásában vagy a hozzájuk való közeledésben látják. Terjed az az elmélet, hogy az „örök filozófia“ eredeti formájában nem maradhat fenn. Itt lép be az összképbe az idő és az „örökkévalóság“ problémája. Azt állítják, hogy minden problémát újra át kell gondolni az új szükségletek és követelmények tekintetbevételével, ugyanakkor azonban a tomizmus hagyományaiból és alaptételeiből kell kiindulni, nem szabad teljesen feladni Aquinói Szent Tamás tanítását. Célszerű például megtartani a transzcendentális értékekről szóló tételét, a létről szóló idealista tanítását. A „tomista realizmus“ is „termékeny“ a tudomány és a vallás viszonyának kérdésében, mert a tudomány, az emberi megismerés előrehaladása a hitet szolgálja. Kizárólag a teológia adja meg a tudományok értelmét, nem zavarja a tudomány kritikai ésszerűségét, hanem lehetővé teszi, hogy a világot továbbra is meg lehessen keresztény alapon magyarázni. Másrészt egyesek kétségbe vonják isten létezésének a tomizmus által hirdetett klasszikus „bizonyítékait“, amelyek a formális logikai ellentétmentes- ségen alapulnak. Egyes katolikus ideológusok eretnek cselekedetnek minősítik az Aquinói Szent Tamás „megkövesedett tanításának“ megdöntésére irányuló törekvést. Érthető módon a Vatikán hivatalos körei sem támogatják az Aquinói Szent Tamás merev dogmáinak elvetésére irányuló kísérletet. De a katolikusok táborán belüli ellentétek lényegbevágóak. Amit korábban elvetettek, azt ma célszerűnek tartják kihasználni. Az újítók a jelenkori idealista filozófia bármely irányzatát hajlandók beépíteni, integrálni a tomizmus és a filozófiai idealizmus más divatos áramlatainak keretei közé. A materializmussal és az ateizmussal vívott harcukban ki akarják használni az intuitivizmust, a fenomenológiai irányzatot, az élet filozófiáját és az egzisztencializmust. ]. Fischl osztrák katolikus bölcselettörténész szerint a megújhodó neotomizmus „a skolasztikus igazság szerves egységébe dolgozza fel korának összes áramlatait“. A legelterjedtebb a neotomisták és az egzisztencialisták kapcsolatfelvétele. A marxizmussal foglalkozó számos neotomista azon a véleményen van, hogy a katolikus filozófiának — néhány elvi különbség ellenére is — sok a közös vonása a marxista filozófiával. A domonkosrendi J. M. Bochensky szerint „nincs más olyan áramlat a jelenkori filozófiában, amelyben annyi közös vonás lenne“.' W. A. Luijpen katolikus fenomenológus állítása szerint pedig „minden jelenlegi filozófusnak legalább akkora mértékben kell marxistának lennie, mint Plátó követőjének, tomis- tának és karthauzinak“. A legkülönfélébb formákban hangzanak el olyan vélemények, hogy Marxot keresztény szellemben, „a kor szellemében“ kell olvasni. A neotomista filozófusoknak a filozófiai konvergencia érvényesítésére irányuló kísérleteit „a halálos ölelésben való feloldódás“ taktikájaként kell értelmezni. Az ilyen állásfoglalásokban ismét feléled a hagyományos egyházi univerza- lizmus, amelyet egyébként a második vatikáni zsinat (1962—1965) ismét meghirdetett. A Gaudium et spes elnevezésű lelkipásztori konstitúció azt mondja, hogy az egyház küldetését és jellegét tekintve nem kötődik a civilizáció egyetlen körülhatárolt formájához sem, sem pedig politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerekhez, ezért egybe tudja kapcsolni a különféle emberi társadalmak és népek érdekeit. A semlegesség, a „harmadik út“ meghirdetése mögött — ahogy ez sok ember szemében tűnhet — valójában a konzervatív és a reakciós erők védelmének politikája rejtőzik. Ennek lényege, hogy az egyház tevékenyen részt vegyen a szocializmus és a kommunizmus elleni gyakorlati és ideológiai harcban. Az egyház és politikai ideológiája alkalmazkodik a társadalmi fejlődés új körülményeihez, kommunistaellenes taktikáját ugyan megváltoztatja, de alapvető céljait soha. A korábbi primitív és brutális antikommunizmus mély válságba kerül. Helyette kifinomultabb formákat kezdenek alkalmazni. A szocializmust nem támadják durván. Még el is ismerhetik egyes pozitív elemeit, hogy a szocializmus bírálata „objektívabb“, „tudományosabb“ legyen. A szocializmussal és a marxista ideológiával folytatott dialógusuk célja, hogy a szocializmust belülről támadhassák, „megkereszteljék és kereszténnyé tegyék“. A marxista—leninista kommunista pártok nem utasítják vissza a keresztény világgal, annak demokratikus erőivel és képviselőivel folytatott párbeszédet. Hiszen a kommunista humanizmus mindig az emberiség békés jövőjének biztosítása, a dolgozók jobb élete, létbiztonságuk és emberi jogaik biztosítása felé vezető út keresésére törekedett. Nem lehet azonban egyetérteni azzal, hogy politikailag licitálnak a vallásos meggyőződéssel, a keresztények vallásos érzelmeivel, meg azzal, hogy a vallást reakciós politikai nézetek és demagóg eszmék terjesztésére használják fel. IAROSLAV SUS 1978. I. 29. MATE) DURKA, a topoféanyi já rásbeli Jacovce község egy mezőgazdasági munkása tizennégy gyermekének egyike 1916 augusztusában Penza orosz város mellett került fogságba. A Vörös Hadsereg bevonulása után a hadsereg tagja lett. Felejthetetlen élményben volt része 1918 nyarán, amikor a penzai állomáson tartott szolgálat közben meglátta Vlagyimir Iljics Lenint. Matej Durka 1921-ben visszatért falujába, ahol a kommunista pártszervezet alapí- tú tagja lett. 1939 után illegalitásban dolgozott, kommunista röplapokat terjesztett. Matej Durka, aki ma már 84 éves nyugdíjas, Az építésben szerzett érdemekért kitüntetés birtokosa, tevékenyen részt vesz a közéleti munkában. Ha ideje, egészsége engedi, ellátogat a pionírok közé, ahol előadást tart a gyermekeknek. Felvételünkön (1) Matej Durka vöröskatona korában. A nyolcvanéves Matej Durka gyerekek körében. ÉSTK-felvételek