Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-22 / 4. szám

ÚJ sző 1978. I. 22. A Belioannis tér a híres Tűztoronnyal A Petöfi-emléktábla (A szerző felvételei) különösebb károkat, a közeli Bécs meglehetős vé­delmet jelentett. így az elmúlt évszázadok során jelentős várossá fejlődhetett, fontos kereskedelmi utak metszőpontján telepedve, messze tájakon is­mertté vált. Ezekből az időkből származik történelmi és műemlékeinek nagy része, a gótika, a klassziciz­mus, a barokk építészet nagyszerű képviselői. Ebben a városban nyílt meg a Duna-medence első szénbányája 1750-ben, az elkövetkező évek pedig a többi iparág gyors felvirágzását hozták a városnak. Ezzel kapcsolatban fellendült kereskedelmi élete, kulturális színvonala is. Sopron nagyon sokat megőrzött az utókor számára utánozhatatlan szépségű történelmi emlékeiből. Ezt azonnal tapasztalhatja a városba érkező turista is. Pedig az 1945-ös esztendőben az angol—amerikai bombázók együttes támadása a város ellen igen sok értéket tett tönkre. Erre a támadásra akkor került sor, amikor a győzelmesen előrenyomuló szovjet csa­patok jóformán a város kapui alatt állottak. Céltalan, embertelen, felesleges bombatámadás volt ez, úgy is lehetne mondani, amolyan igazán „amerikai“. így hát a felszabaduló Sopron nem éppen könnyű örökséggel rajtolt a szocialista építés útján. Rendbe kellett hozni az évszázados, épen maradt házaikat, de pótolni kellett a foghíjakat is, amelyeket az USA- bombák ütöttek. S éppen ebben a pótlásban mutat­kozott meg a soproni városépítők és tervezők szak­mai tudása és művészi érzéke. Abban, hogy az év­százados házsorokba ritkán tapasztalható érzékkel helyezték ©1 az új épületeket, de úgy, hogy azok tökéletes urbanisztikai egységet alkotnak. így lett Sopronból mai, „élő“ város, nem valami múzeumi városegyüttes, amelyet csak nézni szép — de benne lakni kevésbé. A mai Sopron közel 50 ezer lakosával igazi, kor­szerű otthont biztosít az ott élő embereknek. A szo­cialista Magyarország) (a többi szocialista országhoz hasonlóan) féltő gonddal őrzi a város történelmi ér­tékeit, de teljes támogatást nyújt korszerű fejlesz­tésében is. Tapasztalják ezt az év minden szaka­szában ezrével idelátogató külföldi turisták is, akik látva a Belioannis-tér csodálatos urbanisztikai egy­ségét, hangulatát, s a 61 méter magas Tűztoronyból nézve le a lüktető városra, azzal az érzéssel össze­gezik soproni benyomásaikat, hogy a tipikusan kö­zépkori városból hogyan vált korszerű szocialista vá­ros. Mert a Sopronba érkezők mindegyike talál itt vala­mit, ami leköti érdeklődését, kielégíti igényeit. Soká­ig lehetne sorolni a magyar és az egyetemes kultúra kiválóságainak nevét, akiknek az élete a városhoz kapcsolódik. Sokan állnak meg áhítattal a Széchenyi tér egyik szerény háza előtt, amelyen márványtábla jelzi, hogy „Itt állott a régi postaház, előtte silba- kolt 1839—40 telén Petőfi Sándor, a zöldhajtókás, sárgapitykés közlegény ...“ A várossal szinte egybeforrott a nagy zeneköltő, Liszt Ferenc élete is, aki mindig nagy örömmel láto­gatott el Sopronba, s akiről ma a városban múzeu­mot neveztek el. Aki a városban jár, okvetlenül látogasson el a bá- nyászmúzeumba, nézzen be az évszázados lakóhá­zak udvaraiba, gyönyörködjék a szebbnél szebb épí­tészeti megoldásokban. Egy órácskát illik elüldö­gélni a város valamelyik hangulatos presszójában, bo­rozójában, egy pohár világhírű soproni kékfrankos mellett. Mindenképpen ki kell ruccanni a soproni hegyekbe is, ahol — ezt a soproniak állítják — ha­rapni lehet az alpesi levegőt. Annyi látnivaló kínálkozik, hogy az ember végül is elfelejti megkérdezni a soproniaktól, hogy miért kap­ták a Pro űrbe díjat. De aztán a látogató arra is rájön, hogy ez a kérdés teljesen felesleges. Mert a válasz ott van a soproni utcákon, tereken, de nem utolsó­sorban abban is, hogyan Ötvöződött nem mindennapi értékké a gazdag örökség és a mai szocialista tenni- akarás egy történelmi város lakóinak életében. AGÚCS VILMOS Nyugodt és kulturált dunántúli tájon suhan autónk célja — Sopron városa felé. Útközben egyre foglal­koztat a gondolat, vajon milyen ez az „unescós“ vá­ros, milyenek azok a műemlékek, amelyek magukra vonták ilyen jelentős nemzetközi szerv figyelmét, fő­leg ami a róluk való gondoskodást illeti... De a fogyó kilométerekkel egyre erősebben jelent­kezik valami megmagyarázhatatlan, különös érzés. Az ember regisztrálja az út mellett elsuhanó fákat, két­oldalt a szélesen nyújtózkodó kukoricásokat, messze a földdel ölelkező kék fátyol mögött már feltűnnek a soproni hegyvidék cikcakkjai is, de ettől a kü­lönös hangulattól nem lehet szabadulni. Mintha visszafelé peregne az idő. Egészen 1944-ig. Egy bizonyos november végi reg­gelig. Akkor — talán éppen ezen az úton, amelyen kocsink kerekei forognak — ijesztő külsejű csapat vánszorgott. Csupa csont-bőr ember, inkább ember­roncsok. Beesett, borostás arcukon jéghideg esőcsep­pek peregnek, sovány nyakukon, mellükön végig. Szemükben nincs fény, lábukra ólomsúlyként ragad a fáradtság. Hosszú út volt már mögöttük. Valahonnan egy balkáni koncentrációs táborból vánszorgott ez a szomorú csapat, monoton egyhan­gúsággal. A menetoszlop két oldalán gránitarcú fegy­veres SS-katonák. Nyugatra megy a csoport, mondot­ták az út elején, s ebben a hitben élt a vánszorgó csapat is. '' A menetoszlop közepe táján lépkedett egy fiatal­ember, füstszínű, háromnegyedes viharkabátban, aki talán sejtette, hogy Németországot sohasem látják meg. Elnézett a sor felett, tekintete a szélesen nyúj­tózó mezőket, a soproni hegyek vonulatait kémlelte s az életről elmélkedett. S a rövid pihenők oly be­cses perceiben, ki tudja, hol felszedett papírdarato- kákra, verseket írt. Az életről, a szerelemről, az igazságról. A fejlemények a borúlátókat igazolták. A kis cso­port sohasem látta meg Németországot, mert tagjait a fasiszták egytől-egyik — s közöttük a viharkabátos fiatalembert, a nagy magyar költőt, Radnóti Miklóst is — egy Sopron környéki kőbányában legyilkolták. Amikor a felszabadulás után a tömegsírból kiemel­ték áz áldozatok holttestét, ott lelték a költő vihar- kabátos tetemét is, a. kabát zsebeiben ott lapultak „Az UNESCO a műemlékek felújításáért és pél­dás gondozásukért járó „Pro úrim“ díjat Sopron magyarországi városnak ítélte.“ (Sajtóhír) Köbe dermedt évszázadok az élet utolsó perceiben írt versek gyűrött kéz­iratai. XXX Az emlékezés nyomomba szegődik, amikor lepar­kolunk a városban, hogy megismerkedjünk a mai Sopronnal. Körülöttünk nyüzsög, zsong a 800 éves város, amely voltaképpen kétezer évesnél is öregebb. Rendezett kirakatok, kulturált városkép, sürgés­forgás jellemzi a mai szocialista Sopront, amely Nyu- gat-Dunántúl egyik legjelentősebb politikai és gazda­sági-kulturális központja. A város múltja, ha viharos volt is, de mégsem olyan mértékben, mint a Duná-medence városainak nagy többsége. Még a török betörések sem okoztak

Next

/
Oldalképek
Tartalom